Hogy elérd a célt - Az olimpiák zenéje

Talán vannak még akik meglepődnek, de az olimpia nemcsak a sportról szól. Itt most elsősorban nem az üzleti részéről, vagy a politikai vetületéről szeretnénk szót ejteni, hanem a játékok és a zene kapcsolatáról. A huszadik század első felében az ünnepi játékokon művészeti (így zenei) ágakban is versenyeztek az aranyéremért. Az olimpiára írt szerzemények, nemzeti himnuszok, a játékokról szóló dalok azóta is szerves kiegészítői a sport ünnepének.

Amikor a pekingi olimpia nyitóünnepségén felcsendül az első mű, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy zene nélkül nem lehet olimpiát rendezni. A zenének (akár a komolyabb, vagy a könnyebb műfajáról van szó) ugyanis óriási szerepe van abban, hogy megerősítse a játékok képét és üzenetét. Gondoljunk csak bele, hogy a himnuszok lejátszása milyen hatással van a győztesekre, vagy akár az adott nemzetre. Vagy amikor egy atléta a döntő előtt lazításként kedvenc dalait hallgatja I-Podon, ugyanúgy része az olimpiának, mint az a zeneszám, amelyet a szinkronúszáshoz használnak.

Az idei játékok nyitóünnepségének egyik zenéjét a hírek szerint az a Giorgo Moroder komponálja, aki az 1984-es Los Angeles-i olimpiára a Reach Out című szerzeményt, majd az 1988-as szöuli játékokra a Hand In Hand című számot írta, sőt a nevéhez köthető még az Un'estate Italiana is, mely az 1990-es foci világbajnokság hivatalos dala volt. A pekingi játékok megnyitójáról egyébként még túl sok információ nem szivárgott ki, annyi azonban biztos, hogy a művészeti vezető Csang Ji-mu (Zhang Yimou) - akinek a nevéhez fűződik többek között a Vörös lámpások, illetve A repülő tőrök háza című film is - alapos munkát végez. A rendező szerint a műsor Kína ötezer éves történelmét mutatja majd be, s a kiszivárgott hírek szerint egy operarészlettel indul majd.

Egy kis történelmi kitérőt téve leszögezhetjük, hogy az ókori olimpiák óta a zene is helyet követel magának a sport mellett. Az akkori szerzők is komponáltak muzsikát különböző ceremóniákra, s ez a hagyomány a mai napig mit sem változott. Az atléták különböző fúvós hangszerek kíséretében küzdöttek, míg a penthatlon versenyzőit fuvolák kísérték.

A korabeli polihisztor, Pierre de Coubertin nevéhez fűződik a modernkori olimpiai játékok útjára indítása. Az ő szájából hangzott el az a kijelentés, mely szerint a művészetek, a sportágakkal harmonikus egységet alkotva tették naggyá a játékokat. Coubertin szerette volna, ha a zene (és az egyéb művészetek) a sporttal együtt jelenjenek meg, mint az antik korszakban. Ennek érdekében lépéseket is tett, hogy a művészeteket is integrálja a versenybe. Az 1912-es stockholmi olimpián a "múzsák öttusája" néven olimpiai versenyszám lett a zene is (az irodalom, festészet, a szobrászat és az építészet mellett). Ezen az olimpián a zenei aranyérmet Ricardo Barthelemy nyerte a Triumphal Olympic Marcha című művel, míg ezüst- és bronzérmet nem osztottak ki. A következő évek játékain az igazi dicsőség nem az volt, ha egy zeneszerző aranyérmet vihetett haza, hanem az, ha bekerült a döntnökök közé. Egyesek renoméját ugyanis erőteljesen rontotta, ha egy vacak bronzéremmel kellett beérniük.

Az 1924-es párizsi olimpián már egy 43 fős testület - Bartók, Vincent D'Indy, Stravinsky, és Ravel részvételével - döntött volna az érmek sorsában, ha nem lettek volna döntésképtelenek. Négy évvel később csak egy bronzérmet, míg nyolc évvel később csupán egy ezüstérmet osztottak ki. Az 1936-os berlini olimpián a zenét több kategóriára bontották: a nagyzenekari kompozíciók, az instrumentális zenék, a szóló és kórusművek már külön-külön versenyezhettek. Mivel a zsűri nagy része német "szakemberek"-ből állt, nem lehetett csodálkozni azon, hogy az összes kategóriában honfitársaikat jutalmazták arannyal. Az 1936-os olimpiai himnuszt Richard Strauss szerezte, ám cseppet sem volt boldog, hogy lelkesítő "sport-zenét" kell komponálnia. Mindenesetre a náci Németországban nem volt apelláta.