A fotós, aki itthon maradt

Tehetségtelenebb volt, vagy csak nem tudott nyelveket? A külföldön karriert csináló Robert Capa, Lucien Hervé és Martin Munkacsi után most egy itthon maradt fotóst fedezhetünk fel. Escher Károly nem ment Nyugatra, helyette itthon lett a magyar riportfényképezés egyik legnagyobb alakja. Fotózta Horthyt, Rákosit és Jávor Pált, a szétbombázott Budapestet és a szenzációs óbudai hármasikreket. Százhúsz éve született, hagyatékának nagy részét viszont csak két éve fedezték fel a raktárban. Képeiből most egyszerre három kiállítás nyílt Budapesten.

"A magyar származású világnagyságok közül Escher Károly munkássága legjobban Munkácsi Mártonéhoz hasonlítható, mindketten a riportos vonalat képviselték" - magyarázza Albertini Béla fotótörténész, a Mai Manóban látható Escher-kiállítás kurátora. Escher Károly amatőr fotográfusként, majd némafilm-operatőrként kezdte karrierjét, majd a némafilm válságakor pályát váltott, a Pesti Naplónál helyezkedett el riportfotósként. Ezekben az években váltak divatossá a magazinos-képes mellékletek. A Pesti Napló heti képes melléklete, ahol Escher elhelyezkedett, felemelkedését és piaci vezető pozícióját részben éppen az ő fotóriportjainak köszönhette. (A melléklet egyébként a Berliner Illustrirte Zeitung mintájára készült, ahol ugyanekkor éppen Martin Munkacsi dolgozott.)

Követte a trendeket és volt humorérzéke

"Munkácsi jobb volt" - ismeri el Albertini Béla. "A másodvonal kifejezés kicsit erős, de ha a világklasszisokat nézzük, Kertészt, Capát, Munkácsit, Moholy-Nagyot, Brassait, hozzájuk képest lehet mondani, hogy másodvonalbeli volt. De az itthoniakhoz mérve mindenképp az első vonalba sorolható." Albertini Béla szerint Escher abban volt kiemelkedő, hogy gyorsan és hatékonyan alkalmazkodott a változásokhoz.

"Nem volt újító a szó szoros értelmében, fotográfiai formanyelvi szempontból nem fedezett fel semmi újat. Viszont nagyon gyorsan átvette az olyan modern formanyelvi újításokat, mint a meredeken lefelé vagy felfelé történő fényképezés vagy az erőteljes képkivágás. Arra is képes volt, hogy a századfordulón divatos festői fényképezés után egy radikális váltással a 20. század modern fotónyelvéhez igazodjon. Ez olyan váltás volt, amire nemzetközi szinten is kevesek voltak képesek." És nem utolsó sorban Eschernek volt humorérzéke - emeli ki Albertini. "Volt érzéke a társadalmi, politikai és emberi gyarlóságokhoz, észrevette a furcsaságokat."

Nem beszélt nyelveket

"Családja katolikus német származású volt, nem kellett politikai, faji alapú inzultustól tartania" - magyarázta Albertini Béla, mikor arról kérdeztük, sok más fotós kollégájához hasonlóan Escher vajon miért nem ment külföldre szerencsét próbálni. "Meg hát ő nem beszélt nyelveket." A híres "ötösfogat" tagjai, vagyis André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László, Robert Capa (egykor Friedmann Endre), Munkácsi Márton a húszas években, illetve a harmincas évek elején távoztak Nyugatra, mindegyiküket különböző okok késztették az ország elhagyására. "Moholy-Nagy László az 1919-es forradalom után ment Bécsbe, majd Berlinbe, politikailag akkor ő itthon nem volt igazán kívánatos" - magyarázza Albertini Béla. "Brassairól kevesen tudják, hogy ő Erdélyből ment el. Erdély akkor már Romániához tartozott, és ő nem találta a helyét ebben az új relációban. Mivel édesapja franciatanár volt, az átlagosnál bővebb ismeretei voltak Franciaországról, reménykedett, hogy Párizsban majd szerencsésebb pályát tud befutni."

Escher K.: Díszkíséret a díszkíséretnek, 1937 | Még fotók | Képek a kiállításról

"Munkácsi Márton anyagi okok miatt ment el: összeveszett a főnökével, az Est-lapoknak a sajtócézárjával, mert nem fizette ki rendesen a feleségéről készült képeket. Mérgében ment el Berlinbe, és ott lett világklasszis. Friedmann Endrének, a későbbi Robert Capának baloldali aktivitása miatt tanácsos volt elhagyni az országot. Tehát különbözőek a motívumok - mindemellett ők mind az öten vagy teljes egészében, vagy az egyik szülői ágról zsidók voltak. Tehát a korabeli történelmi és politikai viszonyok sem igazán biztatták őket a maradásra." Eschernek is megszűnt az állása 1939-ben, amikor az Est-lapokat ellehetetlenítették. De ez őt annyira nem érintette érzékenyen, "ideológiailag nem volt elkötelezve sehova, úgyhogy elég gyorsan kapott állást, és meg tudott élni a szakmai képességeiből."

Sajtófotó, csak régen

Teleki Pál előbb tollas kalapban, majd koporsóban, az otthonában kertészkedő Bárdossy László, a fiát temető Horthy Miklós, a bírák előtt álló Szálasi Ferenc, a tarfejű Rákosi Mátyás - mindegyikük Escher Károly fényképezőgépének lencséje elé került. Mint ahogy a kor különböző hírei is, például az óbudai hármasikrek, az első női kalauz, a budapesti fasiszta óvoda vagy az óbudai (mai Árpád) híd építése. Escher képeit a mai kor sajtófotónak nevezné: felvételein egy olyan kor elevenedik meg, amit csak fekete-fehér melodrámák és propaganda célból készült filmhíradók őriztek meg számunkra.

Escher K.: Jávor Pál fényképez, 1940-es évek | Még fotók | Képek a kiállításról

Escher legnagyobb művészi "erénye", hogy itthon maradt. Így ő lehetett dokumentálója a magyar múlt talán legizgalmasabb évtizedeinek, 1928-tól nagyjából az ötvenes évek közepéig. Képei a mi történelmünk lenyomatát adják - míg Munkácsi Márton híres képein Marlene Dietrich és Fred Astaire pózol, addig Escher Károly a kiskutyákat fényképező Jávor Pált, a libákat etető Bajor Gizit, a fürdőnadrágos Latabár Kálmánt fotózta. Képeiről az is kiderül, a háború alatt kis "vitaminkert"-eket ültettek a budapestiek, a Keleti pályaudvar előtt húzódott a "cselédkorzó", és hogy nézett ki a lebombázott budai vár.

A negatív, ami felfalja magát

EGY MŰVÉSZETI ÁG FELFEDEZÉSE

Eléggé tisztán nyomon követhető, az utóbbi években hogyan került be fokozatosan - ám így is észrevehető ugrással - a köztudatba a Capa, Kertész, Moholy-Nagy fémjelezte világklasszis magyar fotósgeneráció. Az Ernstben rendezett 2006-os fotókiállítás előtt kevesen ismerték (a szakmán kívül) Martin Munkacsi vagy Brassai nevét. A (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok című tárlat jelentősége utólag látszik igazán: egybegyűjtve mutatta be a nemzetközi karriert csinált háború előtti magyar fotósokat, ráirányítva ezzel a figyelmünket nemcsak az egyes művészekre, de egy olyan művészeti ágra is, amely közvetlensége, közérthetősége és a nemzeti büszkeség okán is közel kerülhet a szélesebb közönséghez. Azóta a Szépművészeti Múzeum és a Ludwig Múzeum is egyaránt arra törekszik, hogy a fotóművészetet saját kiállítói stratégiájába illessze. A fotótörténeti válogatást nyújtó Lélek és test tárlat (Szépmű, 2008), a Robert Capa életmű-kiállítás (Ludwig, 2009), illetve a mostani Fotóhónap keretében megrendezett Lucien Hervé- (Szépmű) és Martin Munkacsi-kiállítás (Ludwig) mind útjelző cölöpökként mutatják az irányt - a fotózás utat tört magának a művészetek között, a belterjes galériákból a nagy múzeumok felé. Egy maroknyi fotográfus pedig elérte azt (igaz, haláluk után fél évszázaddal), hogy nevüket az emberek a klasszikus festők mellett emlegessék. A három egy időben nyíló Escher Károly-kiállítás azért érdekes, mert ebben a folyamatban a következő állomást jelzi előre. A külföldön karriert csináló magyarokra irányuló megnövekedett figyelem az itthon maradt fotóművészek életműve felé nyithat utat. Sok felfedezni való akad majd a következő időkben, a nemrég megtalált és sürgős restaurálásra szoruló életmű viszont, úgy tűnik, Escher Károly felfedezését teszi elsőként aktuálissá.

"Már körülbelül két évtizede, akkor még kívülállóként hallottam először a könyvtár Escher-anyagáról. Akkor már sok kutató sejtette, hogy ez az anyag itt rejtőzik valahol a Széchényi Könyvtárban" - kezdi Csillag Katalin, az OSZK fényképtárának vezetője a negatívok megmentésére indult akció történetét. Mint később kiderült, Escher Károly ugyanis volt olyan előrelátó, hogy életművéről halála előtt tíz évvel maga gondoskodott, a szerződés szerint mintegy 96 ezer negatívot adott az Országos Széchényi Könyvtárnak, kisebb részét ingyen, nagyobb részét pedig darabonként egy forintért. Azóta évtizedeken át ez az érték nem volt kutatható. A felvételek többségét csak 2008-ban sikerült megtalálni: "amikor rábukkantunk a dobozokra, azt láttuk, a negatívok szinte ugyanúgy vannak, mint ahogy annak idején a művész úr behozta" - meséli Csillag Katalin -, "az azonban látszott, hogy az elmúlt öt és fél évtizedben azért ötletszerű keresgélések, kiemelések történtek az anyagból". A feliratok és a borítékok néhol összekeveredtek, vagy teljesen hiányoznak. A tényleges feltáró és leletmentő munka csak két éve, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával indulhatott meg.

A legnagyobb problémát a negatívok fizikai állapota okozta. "A nyersanyag, leggyakrabban nitrocellulóz filmnek hívnak, nagyon kiváló, általánosan elterjedt alapanyag volt, 1950 előtt gyakorlatilag majdnem minden erre készült" - magyarázza Csillag Katalin -, de mint azóta kiderült, ez a nyersanyag nem volt olyan időtálló, mint ahogy azt egykor gondolták. "Idővel olyan kémiai reakciók indulnak be, amitől a filmcsíkok egyszerre csak elkezdik lebontani magukat."

Csillag Katalin és kollégái egyelőre csak 38 ezer felvételnek akadtak nyomára, a további kutatás helyett azonban most inkább ennek az anyagnak a megmentésére koncentrálnak, hiszen - ahogy Csillag Katalin fogalmazott - "percek, napok, hetek kérdése", mikor megy teljesen tönkre az életmű. "Már két éve dolgozunk, de csak 6000 kockáig jutottunk el, és ez sincs még 100 százalékig rendben. Elkezdtük a digitalizálást is, de mivel nagyon kevesen vagyunk, nem tudunk minden feladatot egyszerre végezni." Eddig Escher Károlynak csupán néhány ezer felvétele volt ismert, ehhez képest a két éve megtalált 38 ezer eddig ismeretlen kép hatalmas mennyiség. "Át is írhatja, amit a fotótörténet eddig gondolt Escher Károlyról"- véli Csillag Katalin. Mármint amit a szakma tartott róla, mert hogy a fotós neve a nagyközönség számára még javarészt ismeretlen.

Egy nagy helyett három kicsi

"Reális kérdés" - feleli Albertini Béla, amikor azt kérdezzük, nem lett volna-e célszerűbb három szétszórt, kis méretű és épp ezért súlytalan kiállítás helyett egy nagyobbat létrehozni. Ez szúr ugyanis leginkább szemet, akármelyik kiállítást is nézzük meg a három közül. Még a legnagyobb, az Albertini Béla által a Mai Manóban rendezett "életmű-kiállítás" is csupán 75 darab képet vonultat fel. Érdekes fénykép mind - de már csak a három kiállítás egybevonásával sokkal teljesebb és figyelemfelkeltőbb anyagot lehetett volna megmutatni.

A Mai Manóban rendezett kiállítás egyik terme | Fotó: Pályi Zsófia | Még képek

"Egy kívánatos méretű kiállítóteret nem egyszerű manapság találni" - magyarázza Albertini Béla, aki reméli, öt év múlva, a következő nagyobb évfordulóra sikerül összehozni nemcsak a tervezett kétkötetes monográfiát, de egy nagyobb, reprezentatív kiállítást is. Csillag Katalin, az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett, szobányi méretű kamarakiállítás kurátora elmondta, így is örültek, hogy megvalósulhatott valami a 120-dik évfordulón.

Így marad most a három különálló kiállítás és - ahogy Albertini Béla fogalmazott - a "munkamegosztás". A három kiállítás Escher életútjához három különböző módon közelít. A legnagyobb, a Magyar Fotográfusok Házában látható, általános képet igyekszik adni az életműről a korai "festői" képektől kezdve a harmincas évekbeli szociofotókon át a Szálasi- és Rákosi-fényképekig.

A Széchenyi Könyvtár a megtalált hagyatékból mutat be képeket. A kiállítás érdekessége, hogy látható néhány nagyítás a még nem restaurált negatívokról, így látható, milyen pusztítást végez az idő.

Escher K.: Szálasi Ferenc az utolsó szó jogán, 1946 | Még fotók | Képek a kiállításról

A hatodik kerületi József Attila Klubban a helyi érintettség volt a rendezőelv: "amikor az Escher-család 1895-ben Szekszárdról Budapestre költözött, akkor a hatodik kerületben kezdték az életüket, egy több mint százlakásos bérkaszárnyában" - meséli Albertini. Ütközések a kiállításokban nincsenek, a kurátorok előre egyeztettek, hogy ne legyen átfedés.

A Mai Manóban látható kiállításhoz készült négy kiadvány - teszi hozzá Albertini Béla -, egy képjegyzék, amelyben bélyegméretben láthatók a kiállított képek, egy kislexikon a képeken felbukkanó történelmi személyek és események bemutatásával, egy 2011-es naptár és a Fotoriporter folyóirat Escher-különszáma. "Ezek együtt helyettesítenek egy katalógust, ezzel a négy kiegészítővel válik a kiállítás teljessé."

Más hangsúlyok

Escher Károlynak eddig egyetlen nagyobb kiállítása volt eddig, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában, de Albertini Béla szerint az a tárlat nem adott reális képet a fotósról. "Ennek korabeli politikai felfogásbeli okai voltak. 1965-ben elég nagy reneszánsza volt a szociális fotográfiáknak, ezért az volt a fő cél, hogy Eschert mint szociofotóst mutassák be. Ő a legjobb magyar szociofotósok egyike, talán azt is lehet mondani, hogy direkt hatásában és színvonalában a legjobb, de hogy ő főként és kizárólag szociofotós lett volna, az nem igaz."

Escher Károly: Papucs/Pihenő, 1936 | Még fotók | Képek a kiállításról

Az 1965-ös kiállításon nagy számban szerepeltek a híres színművészekről, írókról készült képek, de hiányoztak a politikailag széles horizontú riportok - meséli Albertini Béla. "Az hogy az elég viharosan változó magyar társadalom krónikása is volt, ez valahogy elsikkadt akkor, és ez fájdalmas volt."

A sajtófotók mai divatja és Escher Károly apró lépésekben elkezdődött (újra)felfedezése pont ezek a hangsúlyok igazíthatja ki most.