Deszkás arc a múzeumban

A falon vadul tenyésző fotódzsungel és a szobrok szájából kígyózó szószalagok körül olyan tömeg kering, hogy a jóval nagyobb Műcsarnoknak is becsületére válna. Az amerikai Ed Templeton kiállításmegnyitóján vagyunk a Műcsarnok fiókmúzeumában, az Ernstben. Anton Corbijn óta nem járt nálunk ilyen "művész-szupersztár", mégis meglepődünk a közönség méretei és főleg korösszetétele láttán. Még hogy a fiatalokat nem érdekli a művészet. Sokan a gördeszkájukat is magukkal hozták. Roman Polanski alsónemű nélkül, Busht cipővel dobálják, a fotókon ott a nyugati civilizáció lenyomata.

Ed Templeton, akinek fotóiból, rajzaiból, festményeiből és szobraiból az Ernst Múzeumban pénteken nyílt kiállítás, laza és közvetlen fickó, nem magyarázza túl a dolgokat. A kiállításmegnyitó előtt személyesen tart gyors tárlatvezetést ("ezeket csak úgy csináltam"), majd türelmesen válaszolgat a közönség idősebb tagjainak kérdéseire ("igen, mondhatjuk, hogy naiv művész vagyok", "nem kábítószerezem"). A közegről, ahonnan érkezett, nem beszél sokat, pedig érdekes lenne.

A kilencvenes évek elején Kalifornia külvárosaiban egy csomó fiatal graffitizik, korlátokon ugrál gördeszkával, punkrockot hallgat. Ebből a deszkás szubkultúrából érkezik Ed Templeton, és persze rajta kívül egy csomó fiatal srác. Vonatokra festettek, gördeszkákat dekoráltak, és aztán hirtelen menők lettek. Kiállításokra, artshowkra hívták őket, díjakat kaptak.

A kalifornai deszkás művészetből a kétezres évek egyik legnagyobb hatású és legdivatosabb művészeti mozgalma lett (ezt örökíti meg a Beautiful Losers című dokumentumfilm; egy azonos című kiállítás és e film nyomán egy időre a művészekre is ráragadt a "beautiful loser" címke, pl. ilyen "loser" Thomas Campbell, Shepard Fairey, Margaret Kilgallen, a Ken Park forgatókönyvét jegyző Harmony Korine vagy Mike Mills).

Nem művészeti főiskolákból érkeznek, hanem a játszótérről; nem klasszikus festmények másolásából tanulják a szakmát, hanem pólókra, kitűzőkre, deszkákra terveznek grafikákat, stencileznek, ragasztgatnak, közben merítenek a reklámgrafika, a képregény és más populáris műfajok vizuális világából. Aki nem jár menő amerikai galériákba, az is találkozott velük, amikor Shepard Fairey Barack Obamáról készült posztere a 2008-as választási kampány alatt az ikonikus Che Guevara-képhez hasonló ismertséget szerzett.

A Beautiful Losers trailere, benne Ed Templeton ars poeticájával

Ő csak "dokumentál" - Ed Templeton ezt többször elismétli a tárlatvezetés alatt -, fotókat készít magáról, feleségéről, barátairól, cigiző tinikről, alvó emberekről, bárkiről, akiket lát az utcán. A fotók összezsúfolva kúsznak a falon. Nem Ed ötlete, hogy a képeket szorosan egymás mellé illesztve állítsa ki (pl. az összes "beautiful loser" így szokta kiállítani a fotóit), de ezzel az aprósággal hihetetlen erős hatást tud elérni. A műalkotás határa így nem az egyes fényképek széle, hanem a fotók patchwork-szőnyege együtt ad ki valamit - ami jóval több, mint a képek összessége.

Fotó: Hajdú D. András | Nézz még képeket a kiállításról!

Egy hatalmas fegyvert markoló angyalszőke kislány fotója egy neccharisnyába bújtatott női hátsó geometrikus vonala mellett (André Kertész megirigyelné a kompozíciót), a deszkás verseny után vérző fiatal Ed Templeton a csókolózó pár mellett, az amerikai dokumentumfényképezés hagyományaiba illeszkedő gyönyörű ráncos arc, tenyérbe simuló kismadár és a művész nemi szervét, illetve feleségét ábrázoló intim fotó. Minden vadító összevisszaságban. Az embernek olyan érzése támad, hogy ha csak ez az egy fal élné túl a világot elpusztító atomtámadást, a Földre érkező idegen civilizáció elég jó képet kapna a nyugati civilizáció mindennapjairól. A sokszínűségéről is, és kaotikusságáról is.

Egy másik teremben festmények: sci-fi képregényből ismerős arcok szájából buborékok helyett szalagok kígyóznak. A kiállítás egyetlen olajfestményének történetét a művész el is meséli. Egy gyerekkori csínytevésért az éppen fürdőkádban ázó apja fenyítette úgy, hogy a víz alá nyomta a fia fejét. A kép egyébként ennél a történetnél sokkal bizarrabb: a felnőtt férfi rezzenéstelen arca, a kádba hajoló fiú fején nyugvó keze ártatlanabb és piszkosabb asszociációkat egyaránt felvet, perverzül sokértelmű a kép.

A művész épp a képéről beszél | Fotó: Hajdú D. András | Nézz még képeket a kiállításról!

Napi hírek is megihlették Templetont: a kiállítás egyik legérdekesebb darabja például az, ami Roman Polanski filmrendezőt ábrázolja pucéran, egy bizarr szexjelenetet videózva (a rendezőt tavalyelőtt tartóztatták le egy 30 évvel ezelőtti ügyéért, amikor egy 13 éves lánnyal feküdt le). Ed Templeton az üggyel kapcsolatos véleményét a rajz alatt foglalja össze, érzelmei elég vegyesek. Mellette George W. Bush hajol el egy felé röpülő cipő elől, ennek a képnek is megtörtént eset az alapja. Egy triptichonon pedig Templeton élete nőit szedte össze. Ott van felesége, akivel gimnazista koruk óta együtt élnek, édesanyja, aki egy betegség szövődményeképpen mentálisan visszamaradott, és az a 16 éves lány is, aki miatt apja elhagyta a családot.

Humor, közvetlenség, mindennapiság, semmi prüdéria és semmi köldöknézős művészmizéria - ezek miatt lehet bírni Ed Templeton kreációit. Utcaművészet, ami a divat szeszélye folytán galériába került, de nem veszítette el kapcsolatát sem a szubkultúrával, amelyből táplálkozik, sem a nemzedékkel, amelynek ízlését és esztétikáját képviseli. "A hipszter művészvilág az ő ultramenőségével... Benne vagyok ebben a világban én is, de igyekszem egészséges távolságot tartani tőle" - mondta egy interjúban szarkasztikusan Templeton.

Fotó: Hajdú D. András | Nézz még képeket a kiállításról!

Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója - maga is nagy deszkás arc - a megnyitón szabadkozik: először nem akarta ezt az egész deszkás történetet felhozni, mert a művek megállnak anélkül is, mégis fontos a kontextus. A nyolcvanas években divatossá váló extrémsportok ellenkultúrája ugyanúgy a városi tereket használja a másként gondolkodásra, mint a graffitisek - von párhuzamot Petrányi, elemezve egy generáció életérzését, amely a szüleik által rájuk hagyományozott problémák megoldása helyett a saját harcaikat akarják megvívni. Ha deszkán és lépcsőkorlátokon, akkor ott. "Globális generációs jellemrajz" - ezt már a kiállításhoz készült kis ismertető füzetben olvashatjuk.

Ed Templeton vegetáriánus, feleségével húsz éve él békés házasságban, a hit és az erkölcsös élet fontos számára. Kétszer volt gördeszkás világbajnok, a korláton gurulás specialistájaként tartották számon, most már trükköket neveznek el róla. Van saját gördeszka-gyártó cége (Toy Machine), művészkarrierje is úgy indult, hogy egyedi deszkákat pingált. Ha kérdezik, úgy definiálja magát, mint "művész per gördeszkás"-t ("artist slash skateboarder"), egyik sem fontosabb az életében, mint a másik. Előfordult az is, hogy kiállításmegnyitókon gördeszkázott, mint ahogy kiállították már az általa tervezett gördeszkákat is. Az Ernstben nincsenek gördeszkák, legalábbis kiállítva nem; a nézelődők közül viszont nem egyen deszkát szorongatnak a kezükben, biztos dedikáltatni hozták.

Jó ötlet a kortárs művészet népszerűsítésére egy olyan fiatal nemzetközi alkotót elhívni Magyarországra, aki a kortárs művészek átlagánál érthetőbb, közvetlenebb és fiatalosabb nyelvet beszél - és az sem árt, ha az illető egy szubkultúra idolja, hiszen ezzel már a múzeum egy biztos közönséget megnyer magának. De megnyugtatásul mindenki másnak: Ed Templeton munkáit az is érdekesnek fogja tartani, akinek semmi köze a deszkás szubkultúrához. Elég, ha valaki ötven évnél fiatalabb. Sőt ahogy a képek mutatják, még ez sem fontos.

Fotó: Hajdú D. András | Nézz még képeket a kiállításról!