Tíz kiállítás, amelyért szívesen sorban állnánk

Van Goghért tolongunk, ha kell, a kortárs művészetre viszont magasról teszünk. Pedig nem lenne nehéz egy-egy népszerűbb vagy divatosabb alkotó segítségével rákapatni a magyarokat a kortársra. Néhány múzeum már próbálkozik, és talán a Műcsarnokban is új szelek fújnak. Mi is rögtön álmodozni kezdtünk. Jöjjön az a tíz kiállítás, amelyet nagyon szeretnénk már végre Budapesten (Magyarországon) látni. Kígyózzanak a sorok a Hősök tere mindkét oldalán! 

Christian Boltanski

A most 66 éves francia Boltanski az utóbbi évtizedek gyakran hivatkozott figurája, valószínűleg azért, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a 20. század második felében a társadalomtudományok teoretikusai számára is fontosak voltak - például a privát emlékezet, emlékmegőrzés, dokumentálhatóság. Használt ruhákat állít halomba, kekszesdobozokból épít falat, szívhangokat tárol, telefonkönyveket gyűjt össze, archív filmhíradók képeivel és régi fotókkal játszik. Installációi az embertömegnek állított szabálytalan és meglepő emlékművek. Boltanski sztár a művészeti világban, munkái ott vannak a Tate Modernben, a Guggenheimben, legutóbb a párizsi Grand Palais-t tölthette meg ruhákkal. Szeretnénk már itthon is látni a legfontosabb műveit.

-----

Banksy és a street art

Ugye, hogy itt az ideje egy átfogó street art-kiállításnak? Banksy a műfaj legmenőbb figurája, lehetne a kiállítás húzóneve rögtön. Senki sem tudja, ki ő, de 2009-es bristoli kiállítása Nagy-Britannia legnépszerűbbje volt abban az évben. Falra fújt stenciljeivel lett híres, mára viszont már azon kevesek közé tartozik, akik a vandalizmusnak tartott ellenkulturális mozgalomból jól jövedelmező és népszerű művészetet csináltak. Amit legjobban bírni lehet benne, az a szarkasztikus humora, jópofa figurái és társadalmi felelősségtudata. Az Izraelt a megszállt palesztin területektől elzáró falra pálmafákat festett, a londoni állatkertben pedig a pingvinek helyett üzent: unjuk a halat. Jöhetne Banksy mellé Jef Aérosol, Above, a Faile nevű kollektíva, Blu, a párizsi JR, a brazil Os Gemeos ikrek, a Sixeart és még sokan mások, természetesen a magyarokat is beleértve. A kreativitás gerillaharca. (És jó lenne látni a kiállításon az Exit Through The Gift Shop-filmet is.)

-----

A nagy absztrakt kérdőjel

Az absztrakt festészet a 20. század nagy rejtélye. Miért okozott művészeknek örömet, hogy hatalmas egyszínű pacákat festettek? Miért lett Jackson Pollock szupersztár attól, hogy festékes ecsettel hadonászott? Az absztrakt művészek azok, akik a legtöbbször megkapják, hogy "ilyet még én is tudok". Ezzel szemben a 20. századi művészet legbefolyásosabb művészei festettek ilyen "pacákat", például Malevics, Kandinszkij, Mondrian, Jackson Pollock, Mark Rothko (az ő képe látható lent), Willem de Kooning, Yves Klein vagy Gerhard Richter. Álmaink absztrakt kiállításán Monet vízililiomjai vagy katedrálisai kezdenék a sort, helyet kapna Bak Imre, Keserü Ilona, Nádler István; Danto magyarázó szövegei kísérnék a műveket a Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című könyvéből, valamint kapnánk egy rövid történeti áttekintést arról is, miként volt politikai állásfoglalás a maszatok festése a hatvanas évek végi Magyarországon.

-----

Joseph Beuys

Sok vitát kiváltó, nagy hatású figura, aki egész életét annak szentelte, hogy érthetetlen műveket hozzon létre - többféle műfajban. Csinált szobrot zsírból, installációt méhpempőből, ültetett 7000 tölgyfát. Egy május 1-jei felvonulás után felsöpörte a Karl Marx teret, és kiállította a szemetet. Javaslatot tett a berlini fal magasítására, és leckét adott egy döglött nyúlnak művészettörténetből. Provokatív akcióinak köszönhetően a 20. század második felének leghírhedtebb művésze. A nyolcvanas években Warhol és Rauschenberg mellett az ő művei keltek el legdrágábban a kortárs műtárgypiacon. A Műcsarnokban szerveztek már Beuys-szimpóziumot az ezredfordulón, most már akár ideje lenne egy életmű-kiállításnak is, amely rendet vágna a német őrült sokszor enigmatikus alkotásai és szerteágazó eszméi között.

-----

Félelem és reszketés

A tematikus kiállítások azért jók, mert nemcsak az egyes műveket lehet nézegetni, hanem a válogatás ötletessége, merészsége is hozzáad valamit az alkotásokhoz. A tematikus tárlatoknak létezik az a típusa, amikor a kurátor megszerez egy csomó alkotást, majd ellátja őket egy kellőképp tág jelentésű, köldöknézős, ám semmitmondó címmel. Mi most nem erre a típusra gondolunk. Ehelyett jó lenne elmenni egy olyan nagy konceptkiállításra, amely a 20. század egyik alapélményének, a szorongásnak a művészi megjelenéseit állítaná elénk. Munch Sikoly című képe, Hitchcock filmjei, Dalí víziói William Kentridge nyomasztó szénrajzai mellett. Zombifilmek és Maria Lassnig kétségbeesett pisztolyos asszonya (lent jobbra). A sor a végtelenségig bővíthető. A kiállítás végére lehetne rakni Pipilotti Rist egy barátságos és jókedvű videóját (például a Pour Your Body Out címűt), hogy ne sötét gondolatokkal hagyjuk el a helyszínt.

-----

René Magritte

Igen, ez is az a kiállítás, amire a művészvilágban jártas elit csak húzná a száját, pedig valószínűleg érdekes és népszerű kiállítást lehetne rendezni a belga szürrealista munkáiból. (Főleg, ha az ikonikussá lett keménykalapos úriemberét kitesszük a város néhány forgalmas pontjára plakáton.) René Magritte szürrealizmusa szórakoztatóbb és szelídebb, mint Dalíé, ezért is lehet, hogy motívumai észrevétlenül beszivárogtak a popkultúrába. Honfitársát, Paul Delvaux-t is bírjuk, az ő munkái is jöhetnek.

-----

Edward Hopper

És még egy modern klasszikus, akinek már iszonyatosan várjuk a retrospektív kiállítását Budapesten: Edward Hopper. Nem ő volt az egyetlen amerikai, aki némileg korszerűtlen módon realista festményeket festett a 20. század derekán, de az a magányos és steril kép, amit ő festett a modern Amerikáról, máig ott kísért fotókon és filmeken. Épp ezért nehezen is lehetne Hopper-kiállítást rendezni filmek és fotók nélkül. House by the Railroad című képe ihlette például Hitchcock Psycho-jában vagy Terrence Malick Mennyei napok-jában szereplő házat. Wim Wenders Az erőszak vége című 1997-es filmje maga egy hommage Hopper Nighthawks című híres képe előtt (lent látható). Lehetne klipet vetíteni a Mad Men - Reklámőrültek című, hatvanas években játszódó televíziós sorozat idevágó képeiből. És a háttérben mehetne Tom Waits Nighthawks at the Diner című albuma, zenei aláfestésként.

-----

A kínai piac

Délkelet-Ázsia nemcsak a gazdaság területén alkot figyelemreméltót, művészetük mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Már csak azért sem, mert az aukciókon a legdrágább alkotások több mint fele ma már távol-keleti művész munkája. Ehhez nyilván kell az is, hogy a tehetős gyűjtők közül is egyre több ázsiai üzletember kerül ki, de ezek a művek rendszerint árcédula nélkül is nagyon izgalmasak. Különösen érdekes az, hogyan használják fel az ázsiai művészek a nyugati ikonográfia képeit. Csoportos tárlat erejéig már voltak nálunk ázsiai művészek, de inkább kis nevek. Jó lenne látni, miért szupersztár Takashi Murakami (ő mondjuk éppen nem kínai, hanem japán, de eszméletlen híres, Versailles-ban is kiállított), Zhang Xiaogang, Zhou Chunya, Liu Ye, Fang Lijun, Yan Pei-Ming, Cai Guo-Qiang, Liu Xiaodong, Yue Minjun, Zeng Fanzhi.

-----

Szobor és installáció határán

A szobrászatban is történt egy s más Henry Moore óta. Hogy ne menjünk messzire, például kialakult egy új művészeti forma, az installáció, ami pár jellemzőjében hasonlít a szoborra, de meg is haladja azt. Installáció nagyjából bármi lehet, aminek van térbelisége, és nagyobb egy gyufásskatulyánál. A kortársak közül számtalan művész alkot ebben a műfajban. És vannak azok, akiket még ebbe a kategóriába sem lehet begyömöszölni. Damien Hirst formaldehidben ázó holt állatokat mutogat, és ezzel ő Nagy-Britannia leggazdagabb művésze. Rachel Whiteread egy kifordított könyvtárat öntött betonból a holokauszt áldozatainak emlékére. Az osztrák Erwin Wurm egyperces szobrai vagy ruhaszobrai pont a műfaj határait feszegetik. A művész mostanában elhízott (vagy más módon deformált) járműveket készít, nagy kedvencünk tőle a bécsi MUMOK fekete épületébe csapódott családi ház, a House Attack. Az ünnepelt mexikói művész, Gabriel Orosco kerek pingpongasztalait is megnéznénk magunknak, és jó lenne látni az indiai Subodh Gupta acélvízióit, Cildo Meireles brazil művész vörös szobáját vagy szuggesztív colstok-vízesését (lent látható, lehet benne járkálni), az indiai születésű, Londonban élő Anish Kapoor konkáv-konvex műveit. És ez végre jó alkalom lenne Tracey Emin ágyának bemutatására - természetesen a két kínai fotójával, akik egy szép nap művészi indíttatásból beleugrottak. Az a gyanúnk, kiderülne, a szobrászat jóval szórakoztatóbb műfaj, mint hisszük.

-----

A végtelenre nyújtott idő

A kortársak között van egy csomó furcsa videóművész, akik azzal foglalkoznak, hogy hosszú, elviselhetetlenül monoton filmeket gyártanak. Andy Warhol Empire State Building-filmjében hat órán keresztül mutatja a híres New York-i épületet. Steve McQueen apró-cseprő mindennapi történéseket vesz fel (pl. fűzizegés, kutyamotozás, erre rögtön láthatunk is lent példát, a videóban a művész beszél a 2009-es velencei biennálén bemutatott filmjéről), Bill Viola pedig extrém lassítással ér el meditatív hatást. Ez így nem hangzik őrült izgalmasan, ugye? Közben viszont ezek a munkák elgondolkodtató módon reflektálnak a modern kor végtelenségig felgyorsult tempójára. Ha egy budapesti múzeum egy ilyen kiállítás kedvéért véletlenül nyitva tartana éjfélig (és nem csak az év egy napján), akkor esténként szívesen tűnődnénk az idő természetén e művek mellett.

---------------

És majd pár év múlva, amikor a fenti kiállításokat már mind megnéztük, szívesen látnánk az őrült David Lachappelle képeit, aki divatfotókból kreál szemérmetlen és provokatív giccsparádét (példál lent), vagy Cindy Shermanét, aki hol filmes közhelyeket, hol klasszikus festményeket figuráz ki. De a groteszk testeket fotózó Diane Arbus, a divatfotósként indult, gyönyörű képekben gondolkodó Ryan McGinley és a német Wolfgang Tillmans kedvéért is simán leszurkolnánk a múzeumi belépő árát. Vagyis kiéheztünk már egy jól válogatott fotókiállításra az utóbbi pár évtized fontos munkáiból.

Bármelyik múzeum akarna kiállítást rendezni Otto Dix és Georg Grosz (és az "új tárgyilagosság"-nak nevezett irányzat többi alkotójának) munkáiból, ránk biztosan számíthatna, többször is végigállnánk a sort, régi nagy kedvencünk mindkettő. Ha akarod tudni, mi az a groteszk, az ő műveiket kell nézegetni. Régi filmplakátokat, posztereket, filmbejátszásokat vizionálunk Dix és Grosz presszóhangulatai mellé. (Lent Dix két műve.)

Walton Ford régi képeskönyvek illusztrációit imitáló rajzait is jó lenne látni Budapesten. Az amerikai festő állatokat szerepeltetve rajzol újra egy csomó régi ismert remekművet, majd képei mellé sztorikat illeszt.

És lehet, hogy a pop art sokak számára lejárt lemez, de ha már bevásárlóközpontok reklámozzák magukat Roy Lichtenstein képregényre emlékeztető nyomataival, megnéznénk pár Lichtensteint eredetiben is.

És bár sokkal inkább egy iparművészeti profilú múzeumba illene, akármelyik kiállítótérben rajongani tudnánk egy art deco kiállításért(székekkel, rádiókkal, Tamara de Lempicka képeivel, poszterekkel, plakátokkal, lakásbelsőkkel, sőt filmrészletekkel). Miért csak a szecesszió legyen felkapott?

(Köszönet Danyi Orsinak, Oborni Katalinnak, Sonnevend Júliának, Rieder Gábornak és K. Horváth Zsoltnak a cikkhez nyújtott segítségéért.)