"Pucéran maradhatunk, éhesen nem" - kerekasztal a magyar divatszakmáról

Jót tesz-e a magyar divatnak az állami beavatkozás, és hogyan kerülhetne ki a nemzetközi színtérre? A magyar divatipar új generációjának négy vezéralakja beszélgetett az eddigi legnagyobb, divatot támogató kormányzati projekt, a Gombold újra! után arról, hogy hol tart, és hol vannak szakma a hiányosságai, melyek a megoldások, és hogy miért épp a stylistok lettek a divatszakma celebjei. Ütköző vélemények és nagy megfejtések.

Az eddigi legnagyobb, divatot támogató kormányzati projekt, a 100 millió forintból létrehozott Gombold újra! Divat a magyar pályázat után hívtunk össze egy kerekasztal-beszélgetést a magyar divatélet négy jelentős alakjával. Az asztal körül: Halasi Rita, a magyar designélet egyik fontos alakja, a Ponton Galéria igazgatója, a Design Hét Budapest fesztivál kurátora; Matheidesz Réka, a WAMP nevű designvásár egyik alapítója és vezetője; Tóth Ali, a The Room nevű divat és design magazin főszerkesztője; Kiss Tibi, a Je Suis Belle nevű divatmárka alapítója és vezetője (Dévényi Dalmával közösen).

Szokás mondani, hogy világszínvonalúak a fiatal magyar tervezők, csak hiányzik mögülük a tőke, nincs elég marketingismeretük, nem áll mögöttük jó menedzsment, ezért nem tudnak érvényesülni. Mindezektől eltekintve nagy lehetőségek vannak a magyar divatban?
Halasi Rita: Bizonyos kreatív területeket, és a fashion design ilyen, a lehető legjobb értelemben vett kultúrsznobéria tart fönt. Minél fejlettebb és polgárosultabb egy társadalom, minél jobban működik a gazdasága, annál szélesebb az a réteg, amelynek erre igénye van, és így annál kevésbé sznob jelenségről van szó. Én annak örülnék, ha minél több kultúrsznob lenne, aki nemcsak azzal reprezentálna, hogy milyen borokat szolgál fel mondjuk a balatoni nyaralójában, és hogy melyik étterembe jár, hanem azzal is, hogy tudatosan öltözködik és fiatal magyar divattervezők munkáival reprezentál. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a vizuális kultúrában az ízlés sokkal nehezebben fejleszthető, mint a gasztronómiában vagy a borkultúrában.

Tóth Ali: Valamelyik távol-keleti országban az állam kitalálta, hogy támogatja a divatot, mint iparágat, rengeteg pénzből rendeztek egy divathetet, amelyre azokat a hazai tervezőket hívták meg, akik nemzetközi szinten is megállják a helyüket. A rendezvényre meghívták a buyereket [ők azok a profi vásárlók, akik gyakran a divattervezőkkel együttműködve válogatnak a piac aktuális kínálatából, és határozzák meg, hogy mit áruljon egy divatbolt - a szerk.] és a nemzetközi sajtót is. Az állami közbeavatkozásnak így látom értelmét, ami viszont a Gombold újra! divatbemutatón zajlott a Szépművészeti Múzeumban, szerintem ablakon kidobott pénz volt: nem volt jelen az a nemzetközi média, nem voltak buyerek, a zsűri szerintem rosszul végezte a munkáját. Egy ilyen szintű rendezvényt egy ilyen nagy patinájú intézményben nem szabadott volna ilyen slendrián módon megrendezni.

Halasi Rita: Anélkül, hogy én itt a kormány szócsöve lennék [Halasi Rita a Design Terminál oldaláról vett részt a Gombold újra! projektben - a szerk.], azt gondolom, hogy ennek a rendezvénynek teljesen más volt a célja: a projekt mögött egy csúcsminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium állt, amely többek között az országmárka alakításáért felelős. Úgy látom, hogy itt az elsődleges cél nem az volt, hogy piacokat szerezzenek a magyar divattervezőknek, hanem az, hogy a kulturális identitás erősítsék és ráirányítsák a nagyközönség figyelmét egy nagyon fontos kreatív területre, amelyben a tehetségeink révén nagy a potenciál.

Tóth Ali: Szerintem így is negatív az esemény kicsengése. Mi a Room magazinnal hét éve azon fáradozunk, hogy olyan képet nyújtsunk a világnak a magyar vizuális kultúráról, ami szerintünk rangos, egy ilyen rendezvény viszont teljesen keresztülhúzza a munkánkat, mert fals képet ad Magyarországról. Rossz képet mutat a magyar divatvilágról. Eszerint mi a nemzetközi piacon abba a kosárba kerülünk bele, hogy ez egy nagyon kedves-aranyos ország, ahol mindenki kézműves ruhákat csinál. Így tíz év múlva sem leszünk komoly tényező a nemzetközi divatéletben.

Halasi Rita: Én viszont onnan közelítem meg, hogy hosszú idő után most van egy olyan akarat a politikai döntéshozók részéről, hogy a magyar vizuális kultúrával mint üggyel foglalkozzanak. Az semmiképp sem elvitatható, hogy az állam ezt a pénzt a divattervezőkre és egy fontos ügyre költötte és nem valami másra. Ahhoz, hogy valami elmozdulás történjék ezen a területen, be kellett dobni azt a bizonyos követ abba a tóba, és ez természetesen hullámokat vet.

Halasi Rita, Matheidesz Réka, Kiss Tibi, Tóth Ali (Nagyobb fotóért kattintson a képre!)

Kiss Tibi: Ez a bemutató szerintem is egy sikertelen botladozás volt, de volt, és így legalább viszonyítási alapnak lehet tekinteni. Az egy izgalmas kérdés, hogy ezután mi jön, ami már hozhat változásokat tervezőcsoportok, iskolák életében, amivel majd tovább lehet lépni, és ami esetleg a befektetői rendszert is átalakíthatja. Talán felállítanak egy szakmai gárdát, amely tényleg azzal foglalkozhat, hogy ebből egy komoly iparág szülessen, nem csinnadrattákkal és nem jelmezekkel, hanem valódi árukkal. Ebből a szempontból nem annyira rossz dolog, hogy a kormány elkezdett ebben perspektívát látni.

Akkor végül is jót tesz a magyar divatszakmának, ha állami támogatásban részesül?
Matheidesz Réka: Nem mindegy, hogy milyen formában. Én a nagyon direkt támogatásokban nem annyira hiszek. Ha adunk egyszer valakinek 400 ezer forintot, az nem egy fenntartható támogatás, nem fogja megoldani a problémáit, de ha megnézzük a szektor jellemzőit, és megnézzük, milyen eszközökkel lehetne ezeken változtatni, és nemzetközi szintre hozni, abban már van fantázia.

Kiss Tibi: A jó állami támogatás olyan lenne, amit olyan szakemberek dolgoznak ki, akik tudják, hogy mit akarnak és értenek is hozzá.

Halasi Rita: Nagyjából tizenöt éve foglalkozom tehetségmenedzsmenttel a design területén, számos nemzetközi kiállítást és projektet szerveztem, és azt látom, hogy a magyar tervezők sok esetben nem képesek professzionálisan beleálllni ezekbe a helyzetekbe.

Például mikor?
Halasi Rita: Nevekkel együtt nem szívesen. Mi szakemberként annyit tudunk tenni, hogy helyzetbe hozzuk a magyar tervezőket; az, hogy miként élnek a lehetőséggel már az ő felelősségük, vagyis az ő 50%-uk. A professzionális viselkedés és kommunikáció, az önmenedzsment, a pontosság, a határidők betartása, a fegyelmezettség mind-mind olyan tulajdonságok, amely nélkül a siker elképzelhetetlen. Viselkedés- és munkakultúráról beszélek.

Matheidesz Réka: Szerintem sokan nem tudják a saját brandjük építésére használni a helyzeteket. Van pár nemzetközileg is aktív tervező, akik ezt jól csinálják, de sokan hiába kerülnek helyzetbe akár külföldön, akár nagyobb hazai projektekben, egyszerűen elszalasztják az ilyen lehetőségeket. Ez az önmenedzselés képessége nagy hiányosság. Sokan még a fontosságát sem ismerik föl.

Mit értetek a helyzetbe hozáson?
Matheidesz Réka: Egy New York-i designhéten való megjelenés az I.D. Magazinnal közös szervezésben egy elég komoly helyzetbe hozás. És az utolsó pillanatban lemondják azzal, hogy nem készült el a kollekció vagy hogy éppen egy másik galériában lesz egy kiállításuk. És sok esetben még csak nem is kerül nekik semmibe az egész, mert pályázati pénzekből valósulna meg a projekt.

Ilyenkor jön be az egyik mumus, amit előszeretettel emlegetnek, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) nincs rendes marketingképzés, a MOME nem oktatja az önmenedzselést, nem foglalkozik a tehetségek menedzselésével.
Kiss Tibi: Ez nem a MOME feladata.

Matheidesz Réka: Semmilyen szakterületen nem várható el, hogy egy párfős csapat egyszerre mindent csináljon: a tervezést, a kivitelezést, a logisztikát, a salest, a marketinget; ez egy nagyon sokrétű feladat. Ha összehasonlítod bármelyik más iparággal, nagyon kevés helyen tudják ezt mégis ilyen jól menedzselni. Ez persze kényszerből fakad, nem a tervezők dolga lenne.

Kiss Tibi: Magyarországon nincsenek divatra képzett pr-osok és más profi szakemberek, mert nincs olyan képzés. Nehéz olyan embert találni, aki egy divattal foglalkozó brand szükségleteivel tisztában van. Az utóbbi egy évben tapasztaltunk valami változást, az iskolákban - például a Corvinuson vagy az IBS-en - szerveződnek olyan körök, amelyek megpróbálnak beépíteni olyan speciális tanulmányokat, amelyek erre a szakirányra vonatkoznak, de ezek egyelőre gyerekcipőben járnak.

Halasi Rita: Nálunk mindenki egy kicsit self-made ezen a területen, de az, hogy a tervezői és a designmenedzseri rész nem válik szét, külföldön elképzelhetetlen. A magyar egy nagyon szűk, belterjes piac, ahhoz, hogy a nemzetközi színtéren megjelenjenek a magyar márkák, komoly befektetők kellenének. Magyarországon még a legjobb brandek sem tudnak befektetőt találni.

Gyakran lehet hallani azt is, hogy a magyar divatipar addig nem tud kitörni a korlátai közül, amíg a textilipar újra el nem indul.
Kiss Tibi: A textilipar gyakorlatilag nem létezik. Varrodák viszont vannak, de sajnos kevés a megbízható, amely egyenletes minőségben tud gyártani. Nem automatikus, hogy úgy kerül vissza hozzád a termék, ahogy szeretnéd. Nagyítóval kell végigellenőrizni a varrásokat centiről centire, és nagyon sokat kell újra varratni. Épp ezért nem tudjuk kiengedni a kezünkből a gyártatást. Hiányzik a fegyelem, az emberek teljesen nemtörődöm módon végzik a munkájukat. Közben nem lehet azt mondani egy olyan embernek, hogy végezze jól a munkáját, aki hazamegy a lakótelepre, egy fillérből él és kilátása sincs a változásra. Egy olyan saját varroda kellene, ahol akár több tervezőcsoport több embert tudna alkalmazni, és valaki felügyelné a munkafolyamatokat. Ez például lehetne egy állami tervezői támogatás.

Tóth Ali: Az a know-how tűnt el, ami még megvolt, amikor még Magyarországon létezett textilipar. Akkor minden egyéb iparág is létezett, ami erre épült: voltak varrodák, bőrkikészítő műhelyek, satöbbi. Akkor még egy varrónőben megvolt a tudás, hogy hogyan varr össze két anyagot.

Éppen Halasi Rita mondta két évvel ezelőtt a design akkori helyzetéről, hogy a profi tervezői munkához nemcsak a magyarországi gazdasági környezet, de a kulturális klíma is kedvezőtlen. Mostanában viszont két új jelenséget is látni lehet, egyrészt, hogy a divat kezd szexi dolog lenni, másrészt, hogy sok tervező itthon akarja megvetni a lábát.
Tóth Ali: Amit a Rita két éve mondott, nem változott meg, az pedig hogy szexi vagy érdekes kezd lenni a divat, valóban érezhető. Van egy új generáció, amely teljesen máshogy szocializálódott, mint mondjuk mi vagy a szüleink. Az az életmód vagy szemlélet, amelyet a divat képvisel nagyon vonzó kép a fiatalok számára és ebből fakadhat, hogy ez most egy álommunka. Ezért most mindenki stylist vagy divattervező szeretne lenni. Biztos jobb, mint a sötétben metrót vezetni.

Miért éppen a stylistok váltak a divatszakmából először széles tömegek számára láthatóvá Magyarországon?
Tóth Ali: Ha nagyon mainstream oldalról akarjuk megközelíteni, akkor a Megasztár volt az, ahol a stylist celebként került előtérbe. És a glossy magazinok is tele vannak stylistokkal. Innentől kezdve minden olyan magániskola, amelynek az oktatási rendszerében ott volt ez a szakma, csak jól járt, mert dömping van: a különböző magániskolákban évente legalább negyven stylist végezhet. Én is tanítok egy magániskolában és meg vagyok rémülve a felvételiknél, hogy ennyi ember azt gondolja, hogy négy év múlva majd stylistként fog tevékenykedni ezen a nagyon szűk piacon.

Az előbbi kérdés második részéhez visszatérve: 3-4 évvel ezelőtt több tervezőről vagy csoportról gondoltam, hogy elröppennek külföldre és meglepő módon mégis itt maradtak.
Kiss Tibi: Van, akinek ez nem is cél: sok márka mostanában gondolja újra az alapjait. Nem biztos, hogy a külföldi piacra a gyenge hátterünkkel ugyanazzal az elánnal tudnak nyitni, mint egy londoni iskolában végzett angliai támogatási háttérrel bíró tervezőcsoport. Mi nagy lehetőségeket látunk a magyar piacban, az utóbbi két évben nagyon megerősödött a márkánk és ez szinte kizárólag a magyar piacnak köszönhető. Amellett, hogy durván építünk a magyar piacra, nem feltétlenül akarunk itt maradni, amiben nincs ellentmondás: lehet Magyarországon dolgoztatni és itt tartani egy háttérbázist. Kifizetődő és sok előnnyel jár. És közben kimozdulhatunk egy nagyobb cég felé.

Matheidesz Réka: A külföldi piac abban is más, hogy ott szervesebben fejlődött ez a terület. Külföldön sokkal nehezebb felépíteni egy erős brandet. Magyar érdekesség, hogy a brandérték független a pénzügyi sikertől, iszonyú nagy nevek vannak a divatban, ami nem feltétlen jelent anyagi sikert. Ennek az lehet az oka, hogy üres piacra érkeztek. A külföld attól is vonzóbb, hogy sokan vannak a piacon, de ez azt is jelenti, hogy sokkal nehezebb érvényesülni.

Kiss Tibi: Magyar virtussal egyébként bármit el lehet érni. A magyar emberben az a jó, hogy nagyon trükkös és megtalálja a kiskapukat.

Érdekli a világot a magyar divat?
Halasi Rita: Én azt látom, hogy a nemzetközi színteret nagyon is érdekli, hogy mi történik Magyarországon: kik a feltörekvő designerek, melyek a menő brandek. Szerintem nem azért nem vagyunk jelen ezeken a területeken, mert másodosztályú európai állampolgárok lennénk, hanem mert nem erősségünk az eredményeink kommunikációja. Nagyon sok külföldi újságíróval találkozom, aki igénylik, hogy információt küldjünk a magyar designszíntérről, mert szinte ki vannak éhezve arra, hogy fölfedezzék ezt a régiót és a közép-európai designereket.

Az ötezres példányszámú Room iránt mennyire érdeklődik a külvilág?
Tóth Ali: Az eladások hatvan százaléka magyarországi, negyven külföldi. Kelet-Európa még egy feltérképezetlen világ a Nyugat számára. A rendszerváltás utáni politikai időszakkal már foglalkoztak Nyugat-Európában és Amerikában, de azzal, hogy itt designban, kreativitásban mi ment végbe az elmúlt évtizedekben, nem. Én is azt hiszem, hogy van itt egy olyan kreatív erő, akit érdemes prezentálni a nagyvilág számára; nyilván ezért is csináljuk az újságot.

Amikor a WAMP kiköltözött egy-két hétre New Yorkba, Berlinbe és Helsinkibe, milyen reakciókkal találkoztatok?
Matheidesz Réka: Hogy Magyarország egzotikus: messze van és nem tudunk róla semmit, ezért érdekesek a kreatív szereplői is. New Yorkból egy nagyon apró távoli kis pont vagyunk, de Berlinben már dereng valami.

Általában a külföld alatt Nyugat-Európát szokás érteni, és ahhoz hasonlítgatjuk magunkat. A többi posztszocialista országhoz képest hol tart a magyar divatszíntér?
Halasi Rita: A lengyelek és a csehek elképesztően tudatosak, állami szinten is. Kiadványokkal, vándorkiállításokkal, nagyprojektekkel vannak jelen a nemzetközi vérkeringésben; most például a milánói bútorvásáron nagyon erős volt a lengyel jelenlét. Miközben a rendszerváltás körül a régióban vezető szerepünk volt és mindenkinél progresszívabbnak gondoltuk magunkat, jelenleg komoly lemaradásban vagyunk.

Matheidesz Réka: A cseh designban is azok a területek erősek, amely mögött még van ipar, mint például az üveggyártás. Vagy a lengyeleknél a bútoripar, mert rengeteg a kisvállalkozás ezen a területen. De a magyar divatszakma annak ellenére, hogy nincs mögötte komoly ipar, nagyon sokat fejlődött az elmúlt években.

A designnal és divattal foglalkozó újságok és az elmúlt években megsokasodott divatblogok hatása érezhető bármilyen módon?
Kiss Tibi: A mi márkánk életében egyetlen egy megjelenésnek volt kézzelfogható pénzügyi hatása: amikor megjelentünk a francia Elle-ben. Amúgy a bevételeinkben ez közvetlenül nem jelentkezik.

Halasi Rita: A blogkultúra Amerikában vagy Nyugat-Európában már szinte erősebben formálja a piacot, mint a divatmagazinok. A bloggerek a divatbemutatókon már az első sorban kapnak helyet, és milliók olvassák őket. Komoly hangsúlyeltolódás következett be: nem szakemberek formálják az ízlést, hanem magánemberek a magánvéleményükön keresztül.

Halasi Rita, Matheidesz Réka, Kiss Tibi, Tóth Ali kiegészítői illetve testdíszei (Nagyobb képért klikkeljen a fotóra!)

Tóth Ali: Nálunk a sajtónak még nincs akkora hatalma: ha az angol Vogue címlapján megjelenik egy fehér blúz, a következő hónapban elfogy az üzletekből. A blogoknak viszont óriási a hatásuk: Cathy Horyn, aki a New York Times divatkritikusa, és számomra az egyik legmeghatározóbb a szakmában, azt mondta, hogy a mostanában feltűnt 15-20 éves bloggereknek 2-3 szezonra visszamenőleg van tudása a divatról és ha mondasz nekik két olyan tervezőt - mondjuk Helmut Lang és Tom Ford -, akik 2004-ig alkottak, fogalmuk sincs, kik ők. Az a referencia-készlet, amivel egy divatkritikus rendelkezett, aki egy nyomtatott médiumnál dolgozott, megszűnt létezni, ezek a divatbloggerek pedig intuíciók alapján hoznak ítéletet. És a véleményük a legnagyobb divatházak eladásaiban is megmutatkozhat.

A szaporodó designpiacoknak lehet bármiféle befolyásoló szerepe?
Halasi Rita: Ezek a jelenségek egymást erősítő dolgok. Önmagában a médiapiac vagy a szaporodó divatpiacok hatása nem releváns, viszont együtt ezek az energiák már számottevők lehetnek. Szerintem itt az egyik legfontosabb tényező az, hogy az individuumnak nagyon felerősödött a szerepe: tíz évvel ezelőtt az öltözködésünkkel pl. még nem eltérni akartunk, hanem igazodni. Időközben átalakult az emberek reprezentációs attitűdje, most mindenki egy kicsit más, egyedi akar lenni, és ennek megfelelően nem tömegtermékeket akar vásárolni. Ezért egy designpiacon vagy egy showroomban keres olyan tárgyakat, amelyek segítségével a lehető legplasztikusabban tudja kifejezni, hogy ő kicsoda. Ez egy bizonyos társadalmi közegben vagy bizonyos képzettség fölött elvárás is. Persze ez is egyfajta igazodás: most az a norma, hogy különbözünk.

Az idősebb tervezőgeneráció főleg esküvői és báli ruhát készít, míg a fiatal tervezők - Je Suis Belle, USE, Nanushka, Anh Tuan stb. - szinte csak utcai divattal foglalkoznak.
Kiss Tibi: Nálunk nem is lehet alkalmi ruhát kapni.

Tóth Ali: A két generáció két teljesen más közönséget szolgál ki. Azok vesznek alkalmi ruhát az idősebb tervezőktől, akik ready to wear ruhákat vásárolnak tömegtermelésre szakosodott boltokban. A Tibiék vásárlói viszont már kifejezetten a hétköznapi ruhákat keresik és abban szeretnének kitűnni. Ez sikeresebb is lehet, mert sokkal többet el lehet adni belőle egész évben. Hosszútávon sokkal piacképesebb koncepció, mivel hétköznapból több van, mint ünnepből.

Akkor a divatban előbb jelent meg a hétköznapi szinten a minőség mint a gasztronómiában, ahol gyakorlatilag sehol nem tart a minőségi utcai étkezés.
Kiss Tibi: Mondjuk az a szerencse, hogy ugyanúgy kell mindenkinek ruha, ahogy enni is kell.

Tóth Ali: Viszont pucéran maradhatunk, éhesen nem.