Diafilmek vetítésével csábították a TSZ-be a parasztokat

A hófehérkés filmekkel a gyerekeket, a propagandafilmekkel a felnőtteket nevelte az előző rendszer. A TSZ szépségeiről szóló agitációs vetítésekről, egymilliós eladást túlszárnyaló diafilmekről és trükkös pesti íjászokról beszélt a legnagyobb magyar diafilmgyűjtő. Az is kiderül, hogy diafilmről el lehet-e sajátítani az amerikai krumplibogár elleni küzdelem fogásait.

Ő is úgy ismerkedett meg a diafilmekkel, mint bármelyik gyerek az ötvenes években: a szüleitől öt filmet kapott karácsonyra, amit aztán továbbiak követtek. Bíró Ferenc gyűjtő az OSÁ-val és a Diafilmgyártó Kft.-vel együtt az ország legnagyobb gyűjteményének scannelte be egy tetemes részét, majd egy tette hozzáférhetővé egy virtuális diafilmtárban. Az oldalon közel ezer teljes film látható, és ez a szám folyamatosan nő. Különféle történetekből lehet szemezgetni a Kincses szigettől a Csillebércről szóló ismeretterjesztő filmig; az is megtekinthető, hogy 1951-ben hogyan képzelték az amerikai burgonyabogár elleni hatékony harcot.

"A scannelésen kívül is sok a munka az oldallal, egyebek mellett meg kellene csinálni az angol fordítást" - magyarázza Bíró Ferenc, az oldal atyja és kezelője, egyúttal legalább ötezer magyar diafilm tulajdonosa. Gyűjteménye a legnagyobb Magyarországon, nagyobb, mint a Széchenyi Könyvtáré. Könyvtárszakosként diafilmekből készítette el a szakdolgozatát, és mivel ez nagyon jól sikerült, elkezdett komolyabban foglalkozni a témával. "Bárhol is dolgoztam, ez a dia-ügy valahogy mindig mindenütt ott hömpölygött" - mondja eddigi munkahelyeiről, a Szabó Ervin Könyvtárról, az Országos Széchenyi Könyvtárról és a Terézvárosi önkormányzat Oktatási Osztályáról.

Nagy szekrényekben, a szekrény tetején és az előszobai pad alatt tárolt gyűjteménye a magyar diafilmekre, vetítőkre és mindenféle diás tárgyra koncentrál, de akadnak külföldi darabok is. Magyarországhoz hasonlóan utazásai során is a bolhapiacokat járja, így tett szert NDK-s, bolgár, orosz, francia, amerikai filmekre. Nincsenek kifejezett kedvencei, de mint mondja, a tartalma miatt nagyon szereti az Ütközet a krumpliföldön vagy A hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában című filmeket valamint a régi oktatóanyagokat (mindkettő megtekinthető a virtuális diafilmtárban - a szerk.).

Bíró Ferenc szerint készülési ideje vagy a témája miatt lehet érdekes egy-egy film: "Két film bosszant, hogy nincs meg: egy Puskin-mese a halászról meg a halról, ennek is a színes változata, nekem ugyanis egy fekete-fehér változat van meg. Az ötvenes évekből keresem a Beszélő képek sorozat első kiadását, aminek a címe Szovjet képzőművészet. Ez az utolsó üvegre készült diasorozat."

A politikai propaganda eszköze

A diafilmgyártás kezdete a 20-as évekre tehető, de hogy pontosan melyik évben adták ki az első magyar diafilmet, nem lehet tudni. A filmeken ugyanis nincs évszám, így csak a nyersanyagról lehet következtetni, mikor készült. A diafilmekről szóló első írásos emlék egy 1926-os füzet. A tévé előtti korszakban a diafilmek a némafilmek vizuális világát és hangulatot hozták vissza; gyakran nem is voltak ezek mások, mint a filmek diaváltozatai. Mivel a Magyar Televízió műsora hivatalosan csak 1957-ben indult és a hetvenes évekig a készülékek nem terjedtek el a háztartásokban, a diafilmnek még a hatvanas-hetvenes években is nagy ereje volt.

További képek a fotóra klikkelve!

Ki is használta ezt az akkori politikai propaganda, és a második világháború után rendszeresen szervezett agitációs vetítéseket. "Megbízták a gyártót, hogy különféle témakörökben készítsen filmeket. Legnagyobb számban a mezőgazdasági filmek maradtak fenn. A parasztság volt ugyanis az a legingadozóbb osztály, amit a legerőszakosabban kellett politikailag befolyásolni, meggyőzni például a TSZCS előnyeiről. Ezekből a filmekből viszont a föld megművelésére vonatkozó konkrét ismeretekre nem nagyon lehet szerezni" - magyarázza a gyűjtő.

Ezeket a filmeket az úgynevezett falusi ismeretterjesztés során szervezett esteken mutatták be: "Egy-egy ilyen est olyan volt, mint egy komplex moziműsor. Amikor elküldtek egy TSZCS-be egy-egy ilyen anyagot, gondoskodtak róla, hogy bizonyos témák mindenképpen előjöjjenek: híradó, főfilm, ismeretterjesztő és szórakoztató adaptációk. A híradó lehetett tematikus, például a szovjet-magyar barátság éves üléséről egy beszámoló. Nem az a fajta naprakészség jellemezte a híradót, ami manapság, hogy délután felgyullad valami, és este már látjuk" - mondta.

Nagy események is megjelentek diafilmen, mint a legendás 6:3-as labdarúgó győzelem vagy az 1955-ös műkorcsolya bajnokság, amit még két évvel később is meg lehetett vásárolni. Az olimpiák magyar sikereit is kiadták dián, de csak alaposan cenzúrázva - magyarázza a gyűjtő, hozzátéve, hogy így fordulhatott elő, hogy a 72-es müncheni olimpiáról szóló diafilmen egy szó sem esik a merényletről.

A leghosszabb diák egyike a János Vitéz
"A mesefilmek általában 25 kockánál kezdődnek, ilyen a Császár új ruhája, ami egy rövidebb mese. A Vuk egyszer 30, egyszer 20 kockás, a két rész együtt ötven kockás. A hosszabbak az elbeszélő költemények diaváltozatai, Toldi 90 kocka, lehet, 120 kocka. A leghosszabbak egyike a János Vitéz" - magyarázza Bíró Ferenc. Az oktatóanyagok szintén hosszúk, a két háború között készült iskolai filmeknél nem ritka a 120 kockás sem. Hat kockából áll például a Reneszánsz Mesterművek a Szépművészeti Múzeumban.

"Íjászatról van diafilm?"

A diafilmek témáit azonban trükkösen alulról is lehetett befolyásolni. Ennek szemléltetésére Bíró Ferenc egy történetet mesél: a legnagyobb diabolt az Astorián, egy jelenlegi török étkezde helyén állt. Egy íjász-szakkör kitalálta, hogy jó lenne egy diafilm az íjászat történetéről. "Akik a boltban dolgoztak, annyit tapasztaltak, hogy egyik nap bement a boltba egy ember azzal, hogy íjászatról van diafilm? Mondták neki, hogy nincs diafilm. Két hét múlva jött még egy ember ugyanezzel a kéréssel, aztán beküldtek egy gyereket, aztán egy asszonyt. Végül a bolt jelezte a Diafilmgyártó felé, hogy hát, milyen nagy az érdeklődés az íjászat iránt, és legyártottak egy filmet az asszírok íjászatától kezdve egészen a modern íjászatig. Mondjuk 200 darab készült belőle, amiből aztán összesen hármat vettek meg" - mondja Bíró László.

A klasszikus púpos diafilmvetítő (További fotó a képre klikkelve!)

A mesék iránt ugyanakkor nagyon nagy volt a kereslet. Az 1955-ben megjelent Hófehérke és az 1957-es Öreg néne őzikéje az abszolút rekorderek. A Hófehérke a gyűjtő szerint mára egészen biztosan túl van a milliós példányszámon. Az ismeretterjesztő filmeket a párszázas példánytól a néhány ezres példányszámig adták ki.

A diafilmekhez gyakran szövegkönyvet is lehetett venni, ami a képekhez tartozó szöveget tartalmazta, az ötvenes évek második felétől pedig mese-hanglemezeken is árulták a diák aláfestő szövegét, aztán jöttek a mikrobarázdás lemezek, magnókazetták és még cd-n is adtak ki szövegeket.

A rendszerváltás után 91-ig a Diafilmgyártó Vállalat voltaképp még a szocialista kisvállalati formában működött. "Onnan jöttek rá, hogy a diafilm fénykora leáldozott, hogy az Astoriánál lévő diafilmboltban észrevették, hogy a 72-ben megjelent Raffaello című diafilmből összesen egy darabot adtak el. A diafilmnek a videó megjelenése adta meg a kegyelemdöfést. Mégis a lehető legjobban úszta meg a rendszerváltást, végig megmaradt a gyártás, a vállalatot nem zárták be, nem kótyavetyélték el a technikai eszközöket, nem tűntek el a művek" - mondja Bíró Ferenc. A kilencvenes évek elejétől úgy tíz éven át nem született új diafilm, aztán a 2000-es évek elején ismét megjelent a mesefilmek iránt az érdeklődés. Úgyhogy manapság is gyártanak diafilmeket, amelyek többsége mese, kis példányszámban oktató anyag. Ezek évente 100-150 ezres példányszámban kerülnek a boltokba illetve a gyűjtő szekrényébe.

Lelőhelyek
Régiek az ország összes bolhapiacán felbukkanhatnak. Újakat a játékboltban és a Libri-hálózatban lehet találni. A teljes termékskála kapható a Pozsonyi utcai Pagony gyerekboltban a XIII. kerületben. Az új vetítőgépek kompatibilisek a régiekkel, gond nélkül megbirkóznak egy húszas évekbeli filmmel.