A vonal megszállottja
André Kertész - Robert Capával, Martin Munkacsival és Moholy-Nagy Lászlóval együtt - a múlt század húszas-harmincas éveiben Nyugaton szerencsét próbáló magyar művésznemzedék tagja volt. Kertész 1925-ben, menyasszonya nógatására hagyta ott Magyarországot, hogy pénzt keressen Párizsban. Sokáig az ott gyülekező magyar emigráns művészek körében lebzselt, ám viszonylag hamar fotós megbízásokat kapott francia magazinoktól.
Hogyha a haditudósító Capának az volt a jelmondata, hogy a jó képhez közel kell menni az eseményhez, akkor Kertészé az lehetne: a magasba kell emelkedni. Nem szeretett dokumentálni, helyette egy grafikus látásmódjával közelített a témájához: a vonal, a sziluett megszállottja volt.
"Érdemes magasabbra menni, és úgy nézni vissza a dolgokra" (a videón a fotóművész mesél a BBC riporterének)
"Mindent felülírt nála a kompozíció" - magyarázza Fisli Éva történész-muzeológus, aki a Nemzeti Múzeumba érkező kiállítás magyarországi koordinátoraként tartott nekünk tárlatvezetést. "Kertész egyik fő fájdalma az volt, hogy az akkori képszerkesztők a sajtófotó igézetében élve többnyire dokumentáltatni akarták a fotóssal az eseményeket" - meséli. Kertész egyedi, grafikus látásmódja nem passzolt a korabeli elvárásokhoz.
A művész gyakran a megrendeléseket formálta saját képére. Amikor megbízást kapott, hogy készítsen portrét a neves Vu magazin új főszerkesztőjéről, ő elcipelte az öltönyös, komoly férfit a vidámparkba, és az elvarázsolt kastély torzító tükre elé ültette. Ebből az ötletből született később Kertész Torzulások című sorozata, amelyben meztelen nőket fotózott torzító tükrök segítségével egy francia női magazin felkérésére (nézze meg a galériánkat, ahol ebből a sorozatból is láthat egyet). Amikor évekkel később balett-táncosnőket kellett fényképeznie, Kertész a színpad helyett a közeli játszótérre vitte ki a balerinákat, ahol el tudta kapni a gyerekek csodálkozó, áhítatos pillantásait.
Magyar-francia-amerikai
André Kertész három országban élt hosszabb ideig: Magyarországon hivatalnok volt, mert a fotózásból nem tudott megélni. Párizsba harmincegy évesen érkezett úgy, hogy egy árva szót nem beszélt franciául. Ennek ellenére lubickolt a Montparnasse művészéletében, Mondrian műtermét, Eisensteint és Chagallt fotózta. Végül egy munka miatt 1936-ban költözött feleségével, Erzsébettel New Yorkba, ahol 1985-ben bekövetkezett haláláig élt. Életműve is e három ország között oszlik meg: halála előtt negatívjait a francia államra hagyta, ahol élete legboldogabb időszakát töltötte. Az amerikai időszakban készült rengeteg papírpozitív zöme tengerentúli gyűjteményekbe került. Magyarországnak kiállítási kópiákat, aláírt szerzői kópiákat ajándékozott.
A párizsi Jeu de Paume múzeum munkatársai hat éven át készítették elő a kiállítást. A Magyar Nemzeti Múzeum egymillió fotót számláló Történeti Fényképtára is őriz André Kertésztől képeket, így került kapcsolatba a budapesti múzeum a retrospektív tárlatot rendező franciákkal. Ennek köszönhetően hívhatták meg az utazó kiállítást Budapestre is.
Fisli Éva történész szerint nálunk a Párizsban és New Yorkban készített fotók számítanak majd nagyobb szenzációnak, mivel ezeknek a nagy részét Magyarországon eddig nem lehetett látni, ugyanakkor a francia közönség számára elsősorban a korai magyarországi képek számítottak újdonságnak, amelyeken az első világháborút is megjárt Kertész bakákat, falusias utcarészleteket örökített meg. Ebben az időszakában, esztergomi kórházi lábadozása alatt készítette Víz alatti úszó című fotóját is, amelyen már felbukkan Kertész egyik fő témája, illetve módszere is: a tükröződés és a felülről fényképezés.
A pulóver és nagyító jól jön
A franciák rendezte kiállításon időrendben, könnyen érthető logika szerint sorakoznak a képek. A fotókat kísérő szövegek - sok magyarországi kiállítás magyarázó szövegeivel ellentétben - érdekesek és közérthetők, valamint segítenek közelebb jutni André Kertész személyiségéhez is. Megtudjuk például, hogy Szatirikus táncos című kép a párizsi művésztársaság egyik tréfájából született: Förstner Magda táncosnő a házigazda Beöthy István furcsa szobrait akarta kifigurázni kifacsart tagjaival. Kertésznek megtetszett a póz, és fényképezőgéppel is megörökítette.
Néhány témát, illetve motívumot is kiemeltek a francia kurátorok: egy csoportba gyűjtötték az Amerikában fotózott kéményeket, vagy azokat a képeket, ahol az árnyék játszik szerepet. A csoportosítás jó szempontokat vet föl, de nem magyaráz túl iskolás módon. Meghagyja a nézőnek a szabadságot, hogy hasonló témákat és motívumokat vadásszon a kiállítás többi képén. Jelzés nélkül rakták például egymás mellé a bábukat ábrázoló képeket, amelyek Kertész groteszk humorából villantanak fel valamit.
A kiállítás egyetlenegy hátulütője, hogy hideg. A néhány évvel ezelőtt korszerűsített József nádor terem ablak alatti hűtőberendezésein kívül még tucatnyi légkondicionáló gép fújja a hideg levegőt a termek közepén, hogy ne essen bajuk a 60-80 éves nagyításoknak. Pulóvert nem árt vinni. Ugyanígy jó ötlet felmarkolni egyet a bejáratnál kitett nagyítókból is. A kiállítás első felében ugyanis sok kisméretű kontaktkép látható (az a pár centiméter nagyságú kép, amelyet a fotós a negatívból készít, és amelynek a segítségével eldönti, mely képkockát nagyítsa föl), amelyet szabad szemmel nem igazán lehet jól kivenni.
Kertész-reneszánsz
Amerikában André Kertész nehezen találta a helyét. Rabszolgamunkának tekintette például, hogy a House&Garden című lakáskultúra-magazinnak kellett híres emberek otthonait fotóznia. Ebből az elhagyatottságból az gyógyította ki, hogy nyomára bukkant számos, korábban elveszettnek hitt régi párizsi negatívjára, melyeket a második világháború kitörése előtt bízott egy francia barátjára. A fellelt felvételek hatására elkezdte újragondolni munkáit, többől új képet készített néhány módosítással.
Fordulópontot jelentett, amikor 1964-ben a Modern Museum of Art (MoMA) életmű-kiállítást rendezett Kertész műveiből, amely a magyar származású fotósra irányította az amerikai nagyközönség figyelmét. Hosszú évekre eltűnt mindenki szeme elől, aztán egyszer csak ott állt az ajtóban egy csomó anyaggal - emlékezett vissza Kertészre John Szarkowski, a MoMa kurátora.
"Egyfelől Kertész személyesen ekkor volt kész arra, hogy megújuljon" - magyarázza Fisli Éva történész -, másfelől a hatvanas években változott meg számos elvárás a fotográfiával szemben is." Érdeklődés támadt az iránt a fotográfiai látásmód iránt, amelyet Kertész képviselt.
Magyarországra is ekkoriban kezdett el beszivárogni Kertész híre: önálló kiállítást először 1971-ben rendeztek a műveiből, de az akkor még nem kavart nagyobb vihart. Annál inkább az 1984-es vigadóbeli tárlat, amely óriási sikert hozott. (A retrospektív kiállítás mellett külön kamaratárlat mutatja be a Nemzeti Múzeumban Kertész magyarországi fogadtatásának történetét.)