Láncfűrésszel mondom el

Vérontás vagy moralizálás lesz abból, ha egy unatkozó bölcsész túl sokszor nézi meg a Texasi láncfűrészes mészárlás című horrorklasszikust, ihletett állapotában maga is bőrpofát ölt, és vesz egy láncfűrészt? A társadalom ezúttal megúszta, a Katona József Színház közönsége viszont nem.  

Vérengző gyilkosok leszünk-e, ha túl sok horrorfilmet nézünk? Valószínűleg nem. De azért ha dologtalan, a konyhafilozófiában igen jártas bölcsész az ember, akinek legfeljebb pár havonta szerveznek egy-egy felolvasást, és délelőttönként hatszázhuszonötödször is újranézi a texasi láncfűrészes sorozatgyilkos, az áldozatainak bőréből varrt maszk után Bőrpofának nevezett filmlegenda történetét, máris nagyobb a kísértés - véli Helmut Krausser, akinek 1993-as Bőrpofa, avagy a VRRRRRÜMM láncfűrésszel című darabját január elején mutatta be a Kamra. Mert akkor az illető afeletti bánatában, hogy "a világ förtelmes odakint", és hogy "zajlik a totális elembertelenedés", könnyen elköltheti barátnője vészhelyzetekre tartalékolt pénzét egy láncfűrészre, egy kötényre, egy bőrálarcra és némi sertésvérre, feltekerheti a grindcore-t a magnóban, és lefűrészelheti - jobb híján - a szék egyik lábát. Aztán, ha pont eközben jön haza a barátnő, akit kirúgtak a munkahelyéről, az igazán kellemetlen.

Ahogy a láncfűrész a széklábat, úgy tette tönkre a Kamra előadását Helmut Krausser már jóval azelőtt, hogy a bemutatót egyáltalán meghirdették volna: a német szerző szövege annyira gyenge, hogy rendező legyen a talpán, aki élvezhető előadást hoz ki belőle. Krausser egyrészt a horrornézéstől a rendőrség láncfűrésszel való fenyegetéséig vezető folyamat pszichológiájának hitelességét konyhafilozófiai közhelyekre cserélte ("az ilyen pillanatokat akkorra tartogatja az élet, amikor már nem bírod tovább, amikor a kifogások már nem segítenek. Ilyenkor az ember kénytelen megismerni önmagát, szembenézni a félelemmel." Vagy "a legtöbb embernek még nagy pillanat se jutott, álltak a sorfalban, hosszabbításra játszottak, csupa középpályás, semmit sem kockáztattak", és "a fűrész a nyugalom kifejeződése" satöbbi). Ráadásul két percre sem elegendő feszültség jutott a drámába, és a poénok sem valami gyakoriak.

Mindemellett a darabban három egymástól élesen eltérő dráma ötlete van egybesűrítve, s a szerző nagyjából olyan elegánsan cikázik ezek között, mint a naposcsibe a befagyott pocsolyán. Kezdődik az egész azzal, hogy egy normálisnak hitt férfiból előtör az állat, és a vita hevében végül láncfűrésszel ejti túszul saját lakásában halálosan megfenyegetett barátnőjét.

Fotó: Garamvári Gábor

Aztán hirtelen, ahelyett, hogy mindez kiforrna; hogy az író kezdene bármit a felvetett problémával, a nő minden átmenet nélkül elkezdi a szituációt roppant erotikusnak találni (a hímsoviniszta világkép szokásos, romboló hatású sztereotípiája az erőszakra gerjedő nő képe), átalakítva a helyzetet egy abszurd játékká. Közben pedig kibontakozik egy, a kortárs francia drámákra jellemző, színműírás-tankönyvből kimásolt szituáció is: az, amikor egy furcsa esemény előhozza a hétköznapi emberekből a (párkapcsolati) problémákat, és egyszerre kibukik minden, amit bárki is sérelmez. Közben sehol egy tanulság, sehol egy, a közhelyeken túlmutató motiváció, sehol egy jele annak, hogy Kraussernek a puszta alapötleten kívül más mondanivalója is lett volna a láncfűrészes moralistáról.

Fotó: Garamvári Gábor

Talán egy szürreális, nagyon abszurd játékmód olyan megvilágításba helyezhette volna a szöveget, amelyben a hibák árnyékba kerülnek. Ráadásul a rendező Dömötör András nagyon jól érti azt a nyelvet. Ám most szakít ezzel a formával, cserébe egy hiperrealista, már-már naturalizmusba hajló előadást hoz létre, olyan díszlettel, amelyben nemcsak a mosogató szélén és az ágy mellett hétköznapiasan valószerű a rendetlenség, hanem egy lakótelepi szoba van az utolsó négyzetcentiméterig, a legutolsó csempéig pontosan átemelve a színpadra, és még az ablakon túli világ is tökéletesen ki van dolgozva: egy közelebbi és egy távolabbi ház látszik az erkélyen túl, mindkettőnek belátni az ablakain. A szöveget nem emeli el semmi, magáért kellene beszélnie ebben a környezetben. Így pedig még zavaróbbak a hiteltelenségek. Dömötör mindössze pár perc erejéig enged a szürreál csábításának, de az álomszerű jelenettel aztán nem kezd semmit, minden folytatódik, ahogy addig volt.

Fotó: Garamvári Gábor

A két színészen, Mészáros Bélán és Borbély Alexandrán itt már igazán kevés múlt: rosszul mondható, életszerűtlen és modoros mondataikat ők sem tudták természetessé formálni; a meg nem írt lélektani íveket tisztességes dráma híján ők sem tudták a semmiből előrántani - de legalább a létezhetetlen karakterekbe életet tudtak önteni. Hiába minden, kiáltott fel a texasi mészáros földön fekvő áldozata, itt már nem segíthet semmi.