Az utánzatok csak hörögnek

Zalavári József formatervező, szobrász és egyetemi oktató egy kávéfőzővel, a Hajdú bojlerekkel, az Ikarus busszal, a villanyórával vagy épp budapesti tömegközlekedési megállókkal költözött be több millió magyar életébe. Interjú a bevált formákról és a hosszú élettartamú tárgyakról, a blokkolt agyféltekékről és a szükség szülte tervezésről, sivatagról és dzsungelről, illetve arról, hogy milyen hatással lett volna a mostani gazdasági helyzetre, ha levédetik a szarvasi "kotyogós" nevét. De miért nincs ülés és napelem az új villamosmegállókban? 

Az ökodesign fogalma végigkíséri formatervezői pályafutását. Össze tudná foglalni, miről szól ez a gondolkodásmód?

A lényege, hogy egyaránt figyelek a természetre, a kultúrára és a gazdaságra. Összehangolom ezt a három szempontot: így a sündisznó is tudja nevelni kis csemetéit, munkahelyeket hozok létre, illetve a terméknek profitot is hoznia kell. Nem mondhatom a cégtulajdonosnak, hogy holnaptól csináld ezt, de profit nem lesz, csak mert én a sündisznókat védem. Az ökodesign figyeli a különböző szakmai területek változásait, és szintézisre törekszik, illetve a versenyt is magában foglalja. A piac, ahol formák versenyeznek egymással, arra tanít, hogy életben kell maradnod. Maradjon fenn a vállalkozásod, maradjon fenn és gazdagodjon a kultúrád - ez voltaképpen az ökológiai szemléletű tervezés tanítása.

Emellett a munka szerepe is nagyon fontos. Ha gyártják, abból következik, hogy a gyár is létezik, még ha több esetben már külföldi tulajdonossal. A diplomám idején terveztem egy árammérőt, amelyet az akkor még nem privatizált Ganz Mérőműszergyárban gyártottak le 1983-ban, Gödöllőn. A világ legnagyobb mérőműszer gyártója, a Sclumberger ma is változatlan formában gyártja. Ha a cég még Gödöllőn lenne, iparűzési adójával biztosan enyhíthetne a város anyagi gondjain.

A kávéfőző esetében hogyan viszonyul egymáshoz az időtálló forma és ez a munkaszemlélet?

Mielőtt nekiláttam a szarvasiaknak kávéfőzőt tervezni, megnéztem a gyárat, megismertem a rendelkezésre álló lehetőségeket. Ott megszólított egy idősebb ember a marógép mellett. "Ehhez a kávéfőzőhöz, amit most gyártunk, én itt állítom elő ezt az alkatrészt. A művész úr olyat tervezzen, hogy a nyugdíjig nekem itt legyen munkám" - mondta. Az Unipress kávéfőzőt ma is gyártják. A formának olyannak kell lennie, hogy ha ott van harminc másik kávéfőzővel együtt az üzlet polcán, ne tűnjön elavultnak, még akkor sem, ha nem fejlesztik 5-10 évig, ami itthon sokszor előfordul, mert a kis cégeknek általában nincs pénzük folyamatos termékfejlesztésre.

Van más termék is, amelyet a Szarvasi gyárnak tervezett?

Igen, terveztem lámpákat is, néhány típus fennmaradt a termékpalettán, de kávéfőzőből csak ez maradt meg a piacon. A Kotyogót szerettem volna újratervezni, de az volt az érzésem, hogy nem sikerült megértetni, miben rejlik ennek a kis, látszólag jelentéktelen tárgynak a jelentősége. Tudja, mi az a "kotyogó"? Nem mindegy, hogy melyik kávéfőzőre gondolnak, mert a szarvasi az igazi kotyogó. Az art deco stílusú, 1933-ban született olasz Bialetti nyolcszögletes kávéfőző nem kotyogó. A Kotyogó azért "kotyog", mert van benne egy hegyes, ceruza alakú súlyszelep, amely akkor nyílik, ha a gőznyomás elég nagy ahhoz, hogy megemelje. Ilyenkor az átáramló gőz optimális a kifolyó kávé minősége szempontjából. A fel-le mozgó súlyszelep sajátos hangja után nevezte el a nép kotyogónak. Ugyanúgy született ez a név, mint a klasszikus "bogár" vagy a francia "kacsa". A kotyogóban alkalmazott súlyszelep és a bajonettzár a hadiipari kultúrából kinőtt mérnöki munkából származik. A "zseniális" marketingesek - tudva, hogy egy ilyen névnek milyen piaci hatása van - okosan ugyanazon a néven adták el a silány importot. Az olasz, a kínai és egyéb utánzatok csak szörcsögnek és hörögnek. Az art decós olaszból négymilliót gyártanak évente, ma a 300 millió körül járhat az eladott darabszám. Gondoljanak bele, mi lenne, ha a Szarvasi kotyogósból csak 30 milliót adtak volna el. Szarvas gazdasági oázis lenne, nem lenne munkanélküliség, a jelenleg ránk nehezedő problémák egy része bizonyosan elkerülné azt a környéket. Én próbáltam meggyőzni a cég akkori vezetőit, hogy elegendő az eredeti kotyogó nyilvánvaló hibáját, a fogantyút áttervezni, sikertelenül. Nem értették, hogy ez mennyit ér, nem foglalkoztak vele, és nem védették le a nevet.

Általános a nemtörődömség a hazai cégeknél?

Általában elmondható, hogy sem a cégeknek, sem a médiának nincs pontos fogalma arról, hogy mi az a design, formatervezés. Kicsit olyan ez, mint amikor azt halljuk: kungfu, feng sui, jóga. Miközben majd ötven éve van itthon formatervező oktatás, az emberek most is sokszor saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy mi a design.

Az emberek tudatában vannak annak, hogy a környezetük tervezve van?

Nem kell pontosan tudniuk róla, mert anélkül is élvezhetik, illetve érezhetik, hogy a tárgy, amellyel dolguk akadt, hasznos, jó vagy szép. Ez az ösztönös viszonyunk sokszor kiszolgáltatottá is tesz bennünket. A designt mindenben ott találjuk, de hogy mennyire kommunikálják, az egy széles spektrum: a névtelen designerektől, akiknek a fogkeféjét megvesszük, egészen a sztárdesignerekig.

Hogyan hangolja össze a designt a képzőművészettel?

Az emberek azt gondolják, hogy a dolgok humán és reál oldalra vannak kettéosztva, szigorúan az egyik vagy a másik agyféltekét stimulálják. Azt gondoljuk, a jó matematikus nem lehet jó festőművész, illetve hogy a kémikus ne menjen színésznek. Pedig ez annak a kérdése, hogy a környezet ingerli-e az egyes agyféltekéket, vagy mesterségesen leblokkolja azt. Az a kultúra, amelyben mi eddig éltünk, blokkolta, azt sugallta: ne használd! Az európai designoktatás mindig együtt kezelte a kettőt, mindig biztosította ezt a két pályát. Érdekes a szakma hazai története, mert eredetileg itt, a Műegyetemen kezdődött volna a designoktatás, az első formatervezési tankönyv is itt született, mérnök szerzővel, csak a politikai, gazdasági környezet miatt ez meghiúsult, és végül a mostani MOME-n gyökeresedett meg egy szobrász, Dózsa-Farkas vezetésével. A rendszerváltással a változások nyitottá tették a Műegyetem Gépészkarát a termék- és formatervező képzés befogadására.

Mi volt az első komolyabb megbízása?

Ez mind a mai napig a Ganz-ETS-M árammérő óra doboza, egy fekete ház, amelynek 2-3 változata 1985 óta szinte mindenki otthonában ott van. Abszolút funkcionális forma, és van benne egy nagyon tanulságos, szép dolog, ami nem engedi, hogy a tárgy kihulljon az idő múltával. Ez egy rögzítőfüles megoldás, ami a műszerház gyártásakor kiküszöböli az aláforduló formát a fröccsöntésnél, így nincs szükség plusz szerszámelemre a lepattintáshoz. A tervet a szükség szülte, mert szegény volt a Ganz eklézsiája, de az új tulajdonos a privatizálás után ezen nem is változtatott: miért is tették volna, ha egyszer bevált? Mind a mai napig gyártják, csak most átlátszó dobozzal. Egyik titok a többi mellett, hogy semmi sallang, a tárgy csak egy finom variációja a "black box" ősformának.

Zalavári Ganz számára tervezett egyfázisú fogyasztásmérője, illetve a Ganz-ETS-M árammérő doboza

Most min dolgozik?

"Tésztadesign", Cserny József "kenyérdesign" elméletére emlékezve - azaz tésztagép és tésztaforma. Azért érdekes a téma, mert a szükség és a szegénység szülte design. A tészta olcsó és tápláló, egy kis géppel, sóval, liszttel és vízzel már neki is lehet látni akár falun, akár a városban. A gép adapterei adják a készülő tészta formáját és az alaptípusokat átalakítva lehet új variációkat készíteni, itt egy milliméter már számít. Ez az eszköz viszonylag olcsó, hosszú élettartalommal, amit a lányok az anyjuktól örökölhetnek akár, és amivel elkészíthetnek egy alapvető élelmiszert. El lehet tanulni a különböző bevált tésztaformákat az olaszoktól, és meg lehet csinálni otthon. Jelenleg tesztelem, hogy a tésztaformák hogyan viselkednek szárazon és megfőve, milyen szószokat vesznek fel jól. Közben viszont a gépnek kényelmesen használhatónak, jól tisztíthatónak kell maradnia.

Az ön által 2005 és 2010 között tervezett fővárosi villamosmegállókat is megörökli tőlünk a következő generáció?

Ez az utcabútor egy hosszú élettartamra szánt tárgy. A buszmegálló formája tudatosan olvad bele a városi építészeti környezetbe - úgy neveztem el, hogy "invisible design" -, miközben teljesíti használati funkcióját, és már a fiókban vannak a következő generáció tervei. Az első megállók kihelyezése után sokáig fotóztam, hogy hogyan fogadják az emberek, hogyan használják például az állótámaszt. Támaszkodásra is természetesen, de a diákok tankönyveket lapoznak rajta, sokan csak belekapaszkodnak vagy ráteszik, ráakasztják a csomagjaikat. Ezek alapján terveztem egy sor kiegészítőt, például a most 45 fokban álló deszka fölé egy vízszintes deszkát, amire így pakolni lehetett volna, vagy a hajlított korlátcsövekre bilincselhető deszkákat, amelyek oda kerültek volna, ahol az emberek most is támaszkodnak - csak kényelmetlenül. Terveztem napkollektort a megálló tetejére, digitális információs felületet, de ezek megvalósulása mindig a megrendelőtől függ. Van az a környezet, amely rákényszeríti a gyártót, hogy folyamatosan fejlesszen, és van, amelyben legyinthet, hogy örüljenek annak, ami van. Hogy ők miért nem lépnek? Mert nem kényszeríti őket semmi, és esetleg bebizonyosodna, hogy lehet jobban is csinálni, és nem akarják megkérdőjelezni a saját döntésüket.

Miért nem ülés került ezekbe a megállókba?

Azért, mert a változó városi miliő új viselkedési szokásokat eredményez. Az emberek arra a néhány percre, amíg a villamos vagy a busz érkezik, nem mindig akarnak leülni. Várják a villamost és nekidőlnek bárminek, ami a célra alkalmas. Nekem csak az a feladatom, hogy felismerjem ezt az új helyzetet, és mögéjük tegyek egy darab deszkát megfelelő szögben és magasságban. Egy egyszerű deszka ezentúl állótámaszként funkcionál. Minimál ökodesign: kevés anyagból, minimális pénzből, maximális funkcionalitással valósul meg. Nem tudatosul bennük, de a közlekedő emberek komfortérzete bizonyosan javul.

Hogyan kapta ezt a megbízást? Miért önt keresték meg?

Én kerestem meg a céget egy információsrendszer-tervemmel. Később a BKV-nál elterjedt, menetrendet tartó oszlopok (amelyek eredetileg nem csavarodnak meg a felső részükön) ebből az alumínium vitorlaárbocra épített rendszerből születtek. A profilt valaki kitalálta egy funkcióra, én pedig másra használtam. Számomra szabad a funkció és szabad a forma is. Az, hogy a funkció meghatározza a formát, egy dogma. Így az elkészült multifunkcionális oszlopok sokkal olcsóbbak voltak, mint a francia vagy a német konkurenciáé. Ezt a rendszert már sokkal korábban megterveztem, de a kutyának nem kellett. Ki volt állítva a cég mintaudvarán, a BKV pedig, amikor fel akarta újítani a vonalhálózatát, nem engedhette meg magának a túltervezett és drága nyugat-európai modulrendszerek honosítását. A megoldás pedig ott állt előttük az udvaron, amelyhez nem volt szükség sem beruházásra, sem további tervezésre. Nemrég felújították a Műszaki Egyetem udvarait, és egy cseh cég padjait telepítették. Nem azért, mert mi itthon nem tudunk padot gyártani, hanem mert vannak, akik jobban értenek a marketinghez, és meggyőzik az építészeket.

Úgy tűnik, hogy az elmúlt években a gyanútlan magyar átlagfogyasztó által használt, magyar designer által tervezett termékek nagy részét ön tervezte.

Az általam készített tervek döntő többsége egy sajátos műfajt képvisel, a hétköznapi használati tárgyak kategóriáját, amely kiesik a designmédia horizontjából. Sokban eltér a látványos koncept designtól, amikor futurisztikus pályázatokra kell sziporkázó, de valójában kiforratlan ötleteket leadni. A szakmám folyamatos művelésének itthon az az alapja, hogy olyan tárgyakat tervezzünk, amelyek ott és akkor eladhatóak és használhatóak; ezt pedig kevesen tartják szem előtt. Ehhez a szakma nyitottabb szemléletét szükséges megtanulni.

Ezzel arra céloz, hogy a szakma itthon nem működőképes?

Ön szerint mi lehet a működőképesség mutatója? Valószínűleg a megvalósult, minél hosszabb ideig piacon lévő tárgyak számát objektív mutatóként tekinthetjük. Az alkalmazott (applied) design azt jelenti, hogy egy cég felkérése esetén számba veszem, mit tud, milyen szakmai kultúrával rendelkezik, milyen potenciális lehetőség rejlik a cégben. Nem közelítek úgy, mint Karim Rashid, Ron Arad vagy Lovegrove, mert az másfajta világ. Őket azért hívják, hogy a sajátos esztétikai filozófiájukat, formavilágukat kibontsák, alkalmazzák a cég számára. Itt ebben a kulturális-gazdasági-politikai közegben ez a tervezőnek nem, vagy csak nagy ritkán adatik meg. Pontosabban: a reklámgrafika, a divattervezés, vagy akár az építészet kegyesebb a tervezőhöz. Finta, Makovecz, Ekler, vagy az új generációs grafikusok és divattervezők meg tudják ezt valósítani, de a terméktervezésben ezt nem tehetjük. Nem mehetek oda futurisztikus ideatervezőként egy szuper ötlettel, mert a szuper ötletek olyanok, mint a virágmagok. Tavasszal ezer és ezer mag szóródik szét, de csak a töredékükből lesz fa vagy virág. A fejlett nyugat-európai design ezt az elvet működteti: pörgeti, gerjeszti a szuper ötleteket. Ahogy a Mercedesnél is százával készülnek a konceptautó-mutánsok, hogy aztán piacra dobjanak egyetlen modellt. A pénzszűkében, szinte sivatagi, mostoha körülmények között máshogy kell létezni, mint a dzsungelben. A designernek itt csak egy dobása van, fel kell fognia azt a környezetet, amelyben dolgozik, együtt azokkal, akik a megbízást adják.

Hogyan választ magának tárgyakat?

Magamnak néhány dolgot ugyan megveszek, de leginkább a családi munkamegosztás érvényesül, és a dolgok nagy részét a feleségem szerzi be. Ez alól kivétel az autóm és a saját tevékenységemhez szükséges tárgyak. Természetesen a tárgy kinézetéből sok mindenre lehet következtetni, sugallhat dolgokat, vagy van, hogy szoros szakmai rokonságot érzek iránta. Minimalista, funkcionalista ízlésem van, annyi fontos, hogy legyen minősége, legyen valami jelentése. Nem tudunk minden tárgyat magunk körül testre szabni, már csak anyagi okok miatt sem, de kell lennie néhánynak, amelyhez ragaszkodunk, amely megerősíti az embert a saját személyiségében, és szinkronban érzi önmagával.