Ingyenzene: felülemelkedni a furcsaságon

Brazil szépségek egy középkorú szakállas férfitól, avagy a puha és finom brazil dal megszüntetve-megőrzése. Kedvesen pulzáló basszusok vonaton ingázáshoz; New York-i hiphop-reneszánsz; lo-fi Twin Peaks és egyéb abszurditások. Schmitt Pál és az idő fraktáltermészetét kifejező gifek.

Lucas Santtana - Brazilian Beauties! Erre nem lehetett nem kattintani, ám hamar kiderült, hogy valójában egy még csak nem is túl sármos, középkorú, szakállas brazil férfiról van szó. De aztán megnéztem az alábbi klipjét, és mennyire jó már ez a szám! Benne van az az egészen sajátos puhaság, finomság, gördülékenység, amit valami rejtélyes okból csak a brazil dalok tudnak - de aztán mit csinálnak ott azok a gyönyörű szép fúvósok kb. a szám közepétől? Mintha elszakadnának a daltól, de közben mégsem, hanem pont hogy megtámogatják. Vagy hát ez az, hogy nem könnyű megmondani, mit csinálnak, és ezzel elemelik a számot az átlagos - bár persze önmagában is jó - "szép brazil daltól". Ezután már nem volt megállás, letöltöttem Lucas Santtana honlapjáról a legújabb lemezét, aztán szépen sorban az összes korábbit. (A Todos Os Discos menüpontban kell kattintgatni a baloldalon.) Lucas Santtana a kilencvenes években turnézott Gilberto Gillel és Caetano Velosóval, később játszott Arto Lindsay-vel, 2000 óta öt lemezt adott ki. A bossa nova, tropicália, szamba stb. örökségét elektronikus trükkökkel, rockos vagy funk-rockos gitárokkal, dubos effektezéssel, reggae-s (ritkán hiphopos) ritmusokkal keveri - de nem ez a lényeg, hanem amiről az előbb volt szó, hogy nem "díszít" és nem "fúziót" hoz létre, hanem megszüntetve-megőrzi a brazil dalt. De ha valaki megijedne ettől a megfogalmazástól, megnyugtatom: ettől még teljesen élvezetes marad a zene. Az első két lemez sűrűbb és ritmusorientáltabb (egyik zip, másik zip), a harmadik (zip) pedig egy nagyszerű brazil dublemez, ami a reggae-hez közelebbi iránytól a táncosabb-keményebb számokon át a széteffektezett, pszichedelikus dubig sok mindent kipróbál. A 2009-es Sem Nostalgia (zip) csak énekhangot, gitárt és környezeti zajokat használ, na meg mindazt, amit ezekből samplerrel ki lehet hozni: így egyszerre a leginkább legcsupaszított és legtöbb izgi hanggal, trükkel feldobott Lucas Santtana-lemez. A legújabb, a zenész válása által ihletett O Deus Que Devasta Mas Também Cura (zip) pedig a legkerekebb, a külső hatások itt simulnak leginkább össze; illetve ahogy az előbb írtam, csak finoman kalandoznak el a fő iránytól. (Legalábbis a lemez nagyobbik részében, mert van például egy olyan szám is, amiben lágy vonósok kemény moombahton-ütemekkel és bugyborgó effektekkel találkoznak.) Mindenképpen érdemes megismerkedni ezzel az életművel, mert Lucas Santtana tényleg az egyik legérdekesebb "kísérletező énekes-dalszerző-producer" Dél-Amerikában.

Egyebek mellett New York-reneszánsz van a hiphopban, legalábbis visszaeső jelleggel erről írnak a lapok. Már korábban is el lehetett ezt mondani több lemez és mixtape apropóján (például Mr. Muthafuckin' eXquire) mostanában pedig megint jött kettő, amivel kapcsolatban jókat lehet newyorkozni, sőt, queensezni, hiszen mindkét előadó e negyedben él. A Children Of The Night: Queens... Revisited című (ugye!), innen letölthető mixtape-jén vannak mindenféle furiságok az alapokban: például rögtön elomló vonósokkal és fuvolákkal kezdődik, aztán van akadozó csembaló-felvétel, meglepő helyeken megvágott filmzenés, jazzes, soulos minták, vagy éppen elfátyolozott, pulzáló szintik - egészében azonban a ritmusoknak és persze még inkább a rappereknek köszönhetően a zene felülemelkedik azon, hogy "weird", és meglepő módon laza, bulis, könnyedén élvezhető hiphop lesz belőle. Az alapok nagy részét amúgy Black Noi$e készítette, de itt van LeftBrain az Odd Future-ből, a fiatal reménység SKYWLKR, Thelonious Martin és mások.

A másik Big Baby Gandhi: NO1 2 LOOK UP 2 című mixtape-je, amit innen lehet letölteni. A Das Racist-közeli produkcióban az egyéni hangvételt kialakító rapper néhol kiabál (de így viccesen), néhol a "fifikás, mégis életközeli", abszurd és okos szövegmondáshoz folyamodik. A nagyrészt Gandhi által jegyzett alapok pedig mintha pont fordítva működnének, mint Children Of The Night esetében: egy-egy egyszerű, ütős ritmust és egy-egy hangmintát párosítanak, gyakran az indiai populáris zenéből - és mégis, olyan sűrű és már-már kaotikusan követhetetlen lesz az eredmény, mintha egy Public Enemy-számot hallgatnánk. De még jobban hasonlít ahhoz, amit a Das Racist-tag Heems Nehru Jackets című mixtape-jén hallhattunk - és ez is kicsit tömény, sok egyben, de részletekben nagyon is ajánlott.

Az Overcast Sound duó a Basic Sounds netlabeltől letölthető, Commute című lemeze ingázáshoz készült - mármint ahhoz a fajtához, amikor eléggé, de azért nem nagyon hosszan és viszonylag nyugodt körülmények között vonatozunk. A húsz-húsz perces számok közül az egyik a nyugati, a másik a keleti irányhoz tartozik, de ennek túlzott jelentőséget nem kell tulajdonítani; mindkettő dubtechno, de minden "technós" felhang nélkül: ráérősen poroszkáló dob, megnyugtatóan pulzáló basszus, lebegő szintik, elhaló dallamkezdemények, kedves zúgások, zörgések, effektek. Anélkül, hogy kipróbáltam volna tényleges vonatozás közben, nagyon is el tudom képzelni, hogy ideális aláfestő zene lehet ahhoz, ahogy belebámulunk az unásig ismert tájba (ami azért lehetőleg ne legyen túl nyomasztó). Azt viszont tapasztalatból mondhatom, hogy például vicces Kenny G-hír írásához is jól passzol; bár ez talán keveseket érint.

A Fél fény zenekar oldalági projektje, a His Halflit Subjects: Trash Ambien című lemeze innen tölthető le. A Fél fény lemeze, mint arról itt szó volt, valahol a nehéz művészet, az idióta gúnyolódás és az idegtépés között helyezkedett el. A His Halflit Subjects esetén ennél egyszerűbbnek tűnik a kép, legalábbis első látásra. Zajba-zúgásba áztatott darkos-rockos dallal indul a lemez, aztán jön még: elnyújtott prog/poszt-rockos (vagy fordítva) gitárszóló, elhaló zongoramotívumok, lo-fi Twin Peaks. Tehát nyomott-feszült, sötét zenei részletek váltogatják egymást; aztán egyre gyanúsabb lesz, mondjuk a sötéten grimaszoló karneváli részeknél, hogy mégsem ilyen egyszerű a dolog (már ha ez egyáltalán egyszerű volna). Aztán amikor a központi darab, a 13:37 utolsó harmadára egészen vangelises (!) irányt vesz, az nemcsak önmagában zavarbaejtő: ez most akkor egy vicc, vagy mi? - hanem visszafelé is elbizonytalanítja az embert, hogy netán az eddigieket sem kellett volna teljesen egy-az-egyben venni? De akkor hogyan? A következő Love Song pedig már tele van abszurdul gonosz fordulatokkal; míg a lezáró dal egy idióta dark folk-sláger, bár ugye ilyesmi nem létezik (a dark folknál komolyabb műfaj kevés van). Úgyhogy a Trash Ambien is egy zavarbaejtő, ámde a maga módján igenis szórakoztató lemez. A Fél fény amúgy a napokban a politika felé fordult és írt egy dalt Schmitt Pálról; akik fel tudnak háborodni dalszövegeken, azok ne hallgassák meg, vagy legalábbis magyarázattal együtt.

Több olyan oldal is van az interneten, ahol rövid zenei részleteket indíthatunk el és állíthatunk le kedvünk szerint, az elemekből szép vagy hát legtöbbször kaotikus zenét összeállítva; legutóbb ilyen volt a vicces Rap Board, de korábban is voltak már hasonló, komolyabb dolgok - itt összegyűjtöttem többet is. Most a Death Grips is létrehozta a magáét. A kiabálós-zajos-punkos káosz-hiphop zenekar tavaly nyerte meg magának a kritikusok jelentős részét egy ingyenes mixtape-pel - annyira, hogy a nehéz / élvezhetetlen zenét játszó triótól egy major kiadó jelentet meg még idén két lemezt. Tehát a Death Grips honlapjának Retrograde nevű szekciójában 109 kis gif-téglalapot indíthatunk el egy-egy kattintással, és akkor látjuk mozogni a kis dühös zenészeket, valamint egy-egy rövid zenei részlet ismétlődik - valami félbevágott zajos szótag, vagy fél másodperc metálgitár+kiabálás, esetleg másfél dobütés. Van egy Play All gomb is, amivel a leggyorsabban a legnagyobb káoszt hozhatjuk létre. Mindez amúgy nem holmi öncélú nyomogatós szórakozás, hanem: "az idő minden egyes pillanatának végtelen / fraktálszerű természetét kifejező műalkotás".