Szipusok, akik alkimistának képzelik magukat. Újdonságértesítő

Jack White főzenekarának feloszlása és válása után adta ki első szólólemezét, öt évvel az utolsó White Stripes-album után. Spoek Mathambo túlnőtt Dél-Afrikán, Nina Zilli pedig az Eurovízión. A Circle Of Ouroborus az egyik legizgalmasabb metálzenekar, azt leszámítva, hogy igazából nem is metál.

Jack White: Blunderbuss

A-

Várakozások: Jack White-tal utoljára a Dead Weather második lemezén találkozhattunk, pontosan két évvel ezelőtt, de azóta történt vele két fontos dolog is, mindkettő tavaly. Az első a White Stripes feloszlása volt, ami a zenekar évek óta tartó egyhelyben toporgása után túlzottan nem lepte meg a világot, a második pedig White válása Karen Elson szupermodelltől, és ez utolsó rá is nyomta a bélyegét White első szólólemezére. Ugyan White igen aktív volt a White Stripes leállása ellenére is (2007, vagyis az utolsó Stripes-album megjelenése óta minden évben csinált albumot a Raconteurs vagy a Dead Weather tagjaként), azért a másik két zenekart már kevésbé volt szokás az övének tekinteni - azokban is ő volt az éceszgéber, de egyik sem támaszkodott annyira rá, mint a főzenekara. Most a szólólemezzel White közel öt év után jelentetett meg olyan albumot, ami szinte teljes egészében csak róla szól, és igencsak itt volt már az ideje.

Eredmény: Ha már szóba került az utolsó White Stripes-album (Icky Thump), a Blunderbuss nem azt a kísérletezős-szétesős vonalat hozza, hanem talán White eddigi legkönnyebben befogadható lemeze. Ahogy azt tőle már megszokhattuk, a dalok kivétel nélkül az ötvenes, hatvanas, hetvenes években gyökereznek - blues, country, klasszikus rock és némi jazzes hatás keveredik úgy, hogy az majdnem végig élvezetes marad, és kicsit sem lesz "retrós" hatása az albumnak. A válás miatt és White bevallott Bob Dylan-rajongásának köszönhetően magától értetődő a párhuzam az egyik leghíresebb Dylan-albummal, a Blood On The Tracksszel, viszont a szövegek ugyanúgy nem árulnak el sokat magáról White-ról, mint a korábbiak sem. Sőt, hogy még jobban összezavarjon bennünket, maga a volt feleség is itt vokálozik az albumon, noha azért van egy-két szöveg, amelyben a zenész alaposan odamond egy nőnek (de vajon kinek?). Ebből következik, hogy ez nem egy klasszikus szakítós-válós lemez, hanem hangulatában elég eklektikus, akárcsak zeneileg: van White Stripest idéző, nyers blues-rock (Sixteen Saltines) a spektrum egyik végén, a másikon meg ott a számos zongorás ballada, melyek többségükben szépek és törékenyek (biztos van találóbb hasonlat is, de néha még az Eels is eszébe juthat az embernek). Ezúttal a kísérőzenészeknek is komoly szerep jut (különösen a Brooke Waggoner nevű zongoristanőnek), a dalok pedig - talán a feldolgozás és kicsit sematikus I'm Shakin' kivételével - mind emlékezetesek: különösen az első három szám emelkedik ki, aztán a Hypocritical Kiss és a Kinks Village Green Preservation Societyjét idéző Hip (Eponymous) Poor Boy az, amit biztosan sokszor meg fogok még hallgatni. White ismét erőlködés nélkül összehozott egy remekművet, időtlen popzenével, és újra bebizonyította, hogy nála ügyesebben senki nem nyúl a maiak közül a 20. század klasszikus amerikai műfajaihoz.

Kinek ajánljuk: Férfiaknak és nőknek egyaránt, de csak tizennyolc év fölött! (IB)