Zavaró profizmus helyett okosság. Madonna új albuma

Madonna nem adja fel: 53 évesen is harcba száll a trónját bitorló utódok és epigonok ellen, és a saját pályájukon próbálja megverni őket. Az MDNA az énekesnő tizenkettedik albuma, és egyebek között még dokumentálnia kell egy válást is. Sikerül-e mindez? 

Azok közé tartozom, akik egy új Madonna-albumtól még akár várnának is valami komolyabbat annál, mint hogy újabb roppant sikeres turnét lehet majd ráépíteni - egy innovatív európai producer befutását, új irányokat a mainstream popba, világmegváltó balladákat, őszinte vallomásokat, vagyis bármit, ami értelmessé teszi, hogy az ember várjon egy poplemezt. Az már szinte közmondásos, hogy a legutóbbi album, a Hard Candy mennyire nem teljesítette ezeket a várakozásokat - nem is feltétlenül a számoknak, hanem egész egyszerűen annak a ténynek köszönhetően, hogy Timbaland és Pharrell voltak a producerek, és hogy olyan kétségbeesetten próbált betörni az amerikai piacra. Persze ez a "bukás" inkább csak kritikai, hisz míg a 4 Minutes huszonegy országban lett első helyezett a listákon, addig a grandiózus és roppant ízléstelen Super Bowl-performansz által támogatott Give Me All Your Luvin' csak ötben - pedig mi itt a Quartnál már az év eleji cikkünkben is szerettük.

És persze Madonna sem tért vissza a "régi formájához": nem fedezte fel azt a bizonyos szexi európai producert, ehelyett elővette a tavalyi év egyik legnépszerűbb dance slágerének (Hello) szerzőjét, Martin Solveiget, aztán a Ray Of Light (szerintem az egyetlen tökéletes, A+-os Madonna-album) fő producerét, William Orbitot, és rengeteg profi dalszerzőt (pl. Klas Ahlundot vagy Priscilla Renae-t) - mindezt Benny Benassi és unokatestvére, meg egy Timbalandtól lenyúlt hangmérnök mellett. Ennek megfelelően a legtöbb Madonna-lemeztől eltérően itt nincs is egy egész albumot átfogó stílus vagy koncepció, sőt, szét is esik az egész. Míg a nyitószámban dance-ütemekre akarja megölni a pasiját (Gang Bang), addig az album közepe felé már pop-rockosan szereti nagyon (Superstar). Azaz szétesne az album, ha egyrészt nem adna neki valami sajátos keretet, hogy a tizenkét számból öt (a deluxe kiadáson a tizenhatból hét) ex-férjéről, Guy Ritchie-ről szól; és ha nem különülnének el egymástól ennyire a dance-esebb (első három), a poposabb (középső hat) számok és a balladák (utolsó három). Ami amúgy borzalmasan is kijöhetne, sőt, de ezt az albumot itt és most kifejezetten összetartja.

A másik, valószínűleg nem tudatos "koncepció", hogy ez az album szól leginkább magáról Madonnáról a - felemásan fogadott, általam nagyon kedvelt - American Life óta. És ezt a "személyességet" kifejezetten igyekszik át is adni: akár azt is mondhatnánk, nem színészkedett ilyen jól az Evita óta. Hiteles a "ketrecéből szabaduló", cukorédes pophercegnőként a Turn Up The Radióban, de a Masterpiece-t is csak az ő karizmája tudja ilyen jól eladni.

Ám ez a személyesség azért nem a singer-songwriter tipikus személyessége. Ugyanis hiába ad betekintést ezúttal az átlagosnál jobban magánéletébe, az érzések, amiket Madonna leír, sokszor mintha nem is az övé, hanem az album készítése közben vizionált hallgatóé lennének: mondhatnánk fogyasztói igényeket elégítenek ki. Természetesen a popdívák közül rajta kívül nagyon keveseknek - talán csak Britney Spearsnek - van olyan rajongótábora, amely ennyire az ő zenéjén szocializálódott és amely persze kötődik a STÁR személyéhez és image-éhez is. És a mostani generációból is csak Lady Gaga próbálkozik tudatosan valami hasonló kialakításával, ám mivel neki a líra és a személyesség valószínűleg nem az erőssége, ő inkább bízik a szimbólumok és a közösség összetartó erejében. Sokkal kevésbé elegáns megoldás, majd meglátjuk, mennyire lesz hatékony.

Madonna nemcsak akkor szolgálja ki a rajongóit, amikor drámázik, hanem akkor is, amikor úgy tűnik, mintha leginkább csak az egóját ünnepelné. A Give Me All Your Luvin' is azért lett ilyenre írva, hogy valamivel lehessen majd a stadionokban közönséget énekeltetni. Amikor éppen arról nyavalyog az I Don't Give A-ban, hogy "négy gyerekes szingli celebmamaként" mennyire nincs ideje, akkor is teljesen magától értetődően számít mindenki figyelmére, aki valaha érezte már elnyomva és túlterhelve magát. De ha nekünk túl prosztó a dalcímet ismétlő szintikórus; és amikor túl nagy a nyomás, akkor nem Nicki Minaj szokott minket vigasztalni azzal, hogy mi vagyunk a királynők - akkor ott van a Some Girls. Amelynél hiába ironikus, hogy pont Madonna énekel a műlányokról, de így is egy kifejezetten ügyes popdal Robyn fő dalszerzőjétől, Klas Ahlundtól - goldfrappes kiállásával és a "some girls are not like me / I don't want to be like some girls" sorral mindenképpen azok kedvence lesz, akikkel a sok műpicsával ellentétben soha senki sem ér rá járni. A Gang Bang is pont a kicsit erőltetett szöveg miatt annyira átélhető - persze más kérdés, valójában mennyire kreatív őrült dance-alapok fölé gyerekmondókákat mondani arról, hogy megöljük a pasinkat. Pláne, ha már amúgy is csináltunk valami hasonlót.

A rajongókkal való kapcsolat legszimbolikusabb megtestesülése egyértelműen az I'm Addicted - csak csodálni tudom, ha rögtön azután kezdi el valaki (majdnem) a saját nevét kántálni, hogy előtte a kielégíthetetlen szerelmi vágyról énekelt. Persze Madonna szokásos parancsoló hangsúlyából érezni, hogy a rajongók iránta érzett szeretetéről van itt szó - de az is nyilván függő, aki ezt már három évtizeden át hajszolja ennyire kitartóan. Viszont ha nagyon megerőltetjük magunkat, ez is emlékeztet ám valamire!

Összességében tehát ez a lemez is eléri a célját: egy korrekt poplemez, ami kiemelkedik a 2011-2012-es mainstream kínálatból, és a nem annyira szellemes szövegektől vagy attól, hogy az I'm A Sinnerben William Orbit a Beautiful Strangerhez hasonló alapot használt fel, és hogy ballépéseit könnyen figyelmen kívül hagyhatjuk. Zavaró profizmus helyett okossággal: szinte minden szintidallam teljesen magától értetődő. Erőltetettség helyett kiegyensúlyozottsággal: a dubstep-betétek (Give Me All Your Luvin') és a néha túleffektezett vokálok ellenére a producerek ügyesen találták meg azt a hangzást, ami elég popos és kortárs, de talán még éppen vállalható Madonna számára.

Viszont hiába adta már fel minden józan ember a reményét egy "művészi" Madonna-album iránt, a végén mégiscsak ezért fog fájni a szívünk. Az új Madonna ugyanis nemcsak hogy nem "művészi" (pl. a Love Spent tényleg otrombának hat az akusztikus verziójához képest), de fájóan semmilyen: pont azt a határozottságot, azt az irányt nem mutatja, amit korábban megszoktunk tőle, és amit már-már diktatorikus személyisége részének tekintettünk. Kész igényeket elégít ki ahelyett, hogy új utakat mutatna nekünk, és emellett nem eléggé bombasztikus, mint mondjuk a '80-as évek Madonnája, de nem is eléggé csiszolt ahhoz, hogy több legyen ez, mint a "nagy előrelépés a Hard Candyhez viszonyítva". Ami viszont talán a leggroteszkebb, az az, hogy Madonna a "Megújulás Királynőjeként" teljesen magától értetődően utalgat vissza a múltjára - de ha amúgy is ezen nőtt fel a majdani lemezvásárlók feltehetően nagy része, miért is ne?

Vegyszerekkel és mechanikusan talál bele ösztöneinkbe, ahelyett hogy új világokat mutatna, vagy egyszerűen csak tényleg őszinte lenne. Mégis, a záró Falling Free után sokan lesznek, akik érteni fogják a fájdalmát, köztük én is.
B