A választást elcsalták, a néző játszik

Homo ludens: a Tünet Együttes Voks című darabjában a nézők a székükre készített kis eszközzel szavazhattak a Trafóban, hogy éppen a színpadon zajló táncelőadást szeretnék látni, vagy inkább sötétben hallgatnák az 1938 és 1944 közötti Magyarország rádióhíradóit. Aztán fordult a kocka. Könnyű felbosszantani egy demokratát.  

Ha egyszerre vetődik fel témaként a szavazás és a nácizmus világháború-korabeli térnyerése, a kettőről együtt a legtöbbeknek alighanem eszébe jut a kellemetlen igazság: Hitler demokratikus úton megválasztott politikusként kezdte felépíteni karrierjét. Konkrétan róla mindazonáltal nincs szó a Tünet Együttes Voks című előadásában: az legfeljebb a nézői asszociációk beindításáért felelős - de Szabó Réka koreográfiájának épp ez, az asszociáció a fő eszköze. Ami leginkább megmarad a nézőben az előadásból, az nem jelenik meg vagy hangzik el a színpadon: kinek-kinek az agyában születik meg. Így a legbiztosabb, hogy átmegy az üzenet (vagy valamilyen üzenet): ha azt mindenki saját maga fogalmazza meg.

Már az előadás puszta formája rengeteg kérdést vet fel: a nézők a székükre készített kis eszközzel szavazhatnak, hogy éppen a színpadon zajló táncelőadást szeretnék látni, vagy inkább sötétben hallgatnák az 1938 és 1944 közti Magyarország rádióhíradóit. Ha a nézők ötven százalékánál többen kapcsolnak a kék jelzésre, akkor azonnal elsötétül a színpad, és megszólal a rádió, ha pedig újra többen kapcsolnak a zöldre, akkor szó közepén félbeszakad a híradó, és a táncé lesz a főszerep. Pusztán a voksolás oda nem illősége - hiszen ha valami, hát ez nem megszokott eszköz a színházakban - miatt az ember más szemmel, "kívülről" tud a szavazáson alapuló demokrácia egész intézményére tekinteni, és észrevenni, hogy mennyire dühös lehet a legmeggyőződésesebb demokrata is, ha a többség akarata miatt a tánc legjobb részénél kell mégis híradót hallgatni. Hogy a többség akarata ilyen helyzetben olyasmire is felhatalmazást ad, amit amúgy valószínűleg senki nem tartana helyesnek (a másodpercenkénti oda-vissza kapcsolgatástól az előadás percekre élvezhetetlenné válhat); hogy konszenzust gyakorlatilag lehetetlen elérni (a mutató soha nem billen túl még a hatvan-negyven százalékos arányon sem).

A szavazás ugyanakkor színházi értelemben is érdekes: feladata és hatása, hogy a nézőt kizökkentse a megszokott befogadói pozícióból. Az előadás végén a rögtönzött statisztika is erről beszél - pontosabban inkább a végletekről: aki nem volt hajlandó részt venni a játékban, és egyszer sem szavazott semmire, és aki a nyolcvan perc alatt háromszázszor kattintgatott, vélhetően épp ugyanannyira nem tudott mit kezdeni ezzel az átértelmezett nézői szereppel. Ennyi gondolatot nem egy előadás teljes erőbedobással sem tud elültetni a fejben - pedig ez még csak a Voks felszíne.

Ahogy telik az idő, úgy derül ki, hogy mire is megy ki a játék: a Peer Krisztián dramaturg által remekül összeállított hírrészletek (amelyekből eleinte csak fél perceket akar meghallgatni a közönség) kérlelhetetlen krónikásai Magyarország fasizálódásának: az első zsidóellenes konspirációktól a jogfosztáson és zsidótörvényeken át a nyilas hatalomátvételig számolnak be abszurdnak tűnő, hétköznapias bejátszásokon keresztül a történelem e szakaszáról. A technikailag hol jobban, hol kevésbé kidolgozott, esztétikailag figyelemreméltó részeket és üresjáratokat váltogató tánc eleinte tökéletesen függetlennek tűnik a szövegtől, ám ahogyan az egyre sötétebbé válik, úgy tűnik fel a hasonlóság az egyébként kevéssé narratív jellegű mozgással. Igaz, a tánc nem is mindig éri el a célját, mivel sokszor láthatóan szimbolikus, ám a jelzések megfejtéséhez nem mindig szolgál elegendő fogódzóval, ahhoz pedig nem mindenütt eléggé hatásos, hogy pusztán érzelmi-érzéki alapon ébresszen nézői gondolatokat. Mindenesetre ami eleinte afféle családi idillnek tűnt - az öt táncos tablóba rendeződött, színes rágógumikkal játszott és zsonglőrködött, össze-összekapaszkodott -, az folyamatosan veszíti el vidámságát. Az egyik lány (Egyed Bea) szabadulni próbál jelmezétől, hogy aztán elvegyék tőle egyetlen megmaradt játékmackóját és ezzel egyéniségét is. Aztán mindenki bakancsot húz, hogy széttapossák a színes, az emberben különféle mókás dolgokat idéző rágókat; végül az egyikük (Szász Dániel) magához ragadja az uralmat, és kézmozdulataival magatehetetlen bábokként irányítja a család (?) többi tagját. Eddigre már nincs esélyünk változtatni a dolgokon, a szavazást elcsalták: hirtelen száz százalékra vált a kijelző, akárhogy is kattintgat a felháborodott közönség.

Aztán a Tünet Együttes kilép az eddigi keretek közül, és nem hírekkel, de nem is a tánccal kívánják értelmezni a látottakat: Márai Sándor bejátszott naplórészlete nemcsak a magyar néptánc-karikatúrával eltaposott rágógumikat értelmezi át azzal, hogy a nemzet- és hazafiasság-eszmény durva, a nácizmus terjesztése érdekében való kiforgatásáról beszél, de rettentő erős szavaival azt a kérdést teszi fel, lesz-e még valaha társadalom abból a az "emberpépből", amelynek így vagy úgy minden tagja aktív részese volt a borzalomnak és embertelenségnek. És ezzel új értelmet nyer a folyamatos voksolás is - noha senki nem mondja ki, mégis fejbe vág az állítás: amíg lehet, muszáj valamit tenni, mindenkinek, egyesével, hogy változtasson a dolgokon. Amíg még lehet.

Pedig az egész csak játék volt a színházban egy kéken vagy zölden világító kis kütyüvel.