Andalító idegenség

A Lower Dens sok mindenhez hasonlítható, leginkább a Beach House-hoz és a Stereolabhez. Vajon lehet-e ezzel együtt is jó?

Általában nem jó jel, ha egy zenének minden eleme ismerős valahonnan. A Lower Dens nagy kritikai sikert aratott, egyes helyeken zseniálisnak kikiáltott második lemeze, a Nootropics tényleg minden eleméről el lehet ezt mondani. Jana Hunter énekesnőről egyértelműen Victoria Legrand, a Beach House énekesnője jut eszembe; nemcsak az átlagnál mélyebb hangfekvéséről, de még a dallamvilágáról is, illetve arról a kettős hozzáállásról, hogy egyrészt nagy, látványos (már-már operai) gesztusokat tesz, de közben szégyellős is, bújna el. Mi több, több olyan szám is van a lemezen, amikről minden további nélkül elhinném, hogy az Beach House. (Pedig amúgy Hunter hamarabb kezdte pályáját, mint a nevezett együttes, szólóelőadóként a Devendra Banhard-féle furafolkos társaságban mozgott - és akkoriban sokkal kevésbé hasonlított az éneke Legrandéra.)

Aztán ismerős az is, ahogy a hangszerek megszólalnak: a gitár megmozdulásai a szégyellős minimálgesztusoktól az "amerikai pusztában elhaló" búgásokon át a pszichedelikus függönyökig; az olcsócska, szomorkásan bénuci szintik, amik több értelemben nosztalgikusak: a könnyűzene korábbi korszakát, valamint a gyerekkort is megidézik (az első, jóval rockosabb és gyengébb lemezhez képest ezek jelentik a fő újdonságot). Még a kissé lötyögő, sete-sután billegő ritmusok a legjellegzetesebbek - lásd alább a nyitó számot -, de azért hallhattunk ilyet is (leghatásosabban a Peaking Lights lemezén). De annál, hogy a hangszerek ismerősen szólalnak meg, feltűnőbb - és ha csöppet is kötekedő hangulatban vagyok: rosszabb -, hogy a számok felépítése egyértelműen felidéz egy konkrét együttest. Egyszerre dalszerűek, van refrén, gyakran megjegyezhető, meg verzék is, ami kell; ugyanakkor a számokat mégis egy monoton, ún. motorikus (igen, enyhén krautrockos) kattogás viszi előre finom konoksággal, mit sem törődve a dalszerű struktúrával - ha valakinek ez nem mond semmit, akkor gyorsan ismerkedjen meg a Stereolab munkásságával.

Mindezek ellenére a Nootropics szerethető és többször örömmel meghallgatható lemez. Leginkább azért, ahogyan összeszervül rajta a dalszerűség a monotonitással-monomániával; a dallamközpontúság a nem nagyon, de azért mégiscsak kísérletező hozzáállással; az andalítás az idegenséggel; a hívogató, simogató, csöppet folkos pszichedélia a távoli, hideg, szégyellős megszólalással. Persze ezek az összeségükben csábító ellentmondások sem jelentenek éppen nagy újdonságot (lásd például idénről, egy egészen más műfajból Nina Kraviz lemezét), de itt megejtő természetességgel létezik, működik együtt mindez. Nem mondom, hogy néha nem kell egy kis elszánás ahhoz, hogy felülemelkedjek azon, hogy mennyi minden mennyire ismerős; de akinek hiányzik a Stereolab, vagy hozzám hasonlóan nem viszi rá a lélek, hogy meghallgassa az új Beach House-lemezt, annak mindennel együtt ajánlom. B (Ribbon / Neon Music)