"Mintha az afrikaiak nem lennének emberek"

Spoek Mathambo dél-afrikai származású zenésszel péntek esti, az A38-on adott koncertje előtt beszélgettünk-vitatkoztunk frusztrációról, posztmodernről és leginkább az afrikai zenéről.

Olvastad a lemezedről megjelent kritikákat?

Nagyon sok jelent meg, abból olvastam néhányat, igen.

Csak mert az átlagnál sokkal inkább megosztottnak tűnnek, a nagyon lelkestől a fanyalgóig mindennel lehet találkozni.

A legnagyobb hőseim csomó rossz kritikát kaptak. A Black Sabbath az első lemezét szénné alázták. Vagy ott van Thelonius Monk, akit ma a jazz legnagyobb zsenijei között tartunk számon. A maga idejében utálták a zenéjét, annyira, hogy elbizonytalanodott, el is bújt a nyilvánosság elől. Úgyhogy a bennem élő rosszfiú fürdőzik a lehúzó kritikákban. De inkább igyekszem magam távol tartani ettől az egésztől, ami amúgy elég nehéz. Ma rögtön elolvashatod, mit írtak rólad, elküldik, megjelenik a telefonomon; korábban ez azért távolabb zajlott tőled.

Nekem úgy tűnt, hogy azoknak tetszett a lemez, akik teljes, kerek albumként hallgatták, és azoknak nem, akik inkább az egyes dalok felől indultak. Te melyik megközelítésből készítetted a lemezt?

Hát nem érthetek egyet mindenkivel. Még a zenekaromon vagy a családomon belül sem értek egyet mindenkivel. Nem hiszem, hogy nagyon fontos volna ez az egész. Ami az albumot illeti: nagyon sok mindent tanultam az emberekről, miközben csináltam; abból, hogy őszintén megmutattam sok mindent magamból, abból, hogy mit szeretek, mi érdekel. Megtanultam, hogy a világ a maga egészében nem áll készen még erre; az emberek egy része viszont igen, és lelkesedik is érte. Olyan "komoly" lapokat olvasok, mint a Mojo vagy az Uncut, és tök jó, hogy ezek lelkesek; mások viszont utálják. De ez teljesen rendben van. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek nem szeretik, ha összezavarják őket; azt szeretik, ha valamit meg tudnak fogni és behelyezni egy skatulyába. Ezek a skatulya lehet egy kicsit sokszínű is, de azért nem túlságosan. Ez persze teljesen érthető vágy. De én úgy érzem, hogy a jövő sokszínűbb, sokoldalúbb lesz, mint a jelen. Ha csak megnézed, hogy ma hogyan szerzünk információkat: egyszerre tíz ablak van nyitva. Egy 1985-ban született ember számára, aki a kilencvenes évek közepétől internetezik, az a természetes, ha ennek megfelelő zenét csinál. Az olyan specifikus dolgok, mint mondjuk egy "igazi hiphop" lemez, megragadtak a múltban. Izgi lehet mondjuk egy hatvanas évek stílustát követő, annak a lényegét megragadó lemezt készíteni - de azért ez olyan, mintha a 18. századi angol nyelven írnál egy könyvet.

Valami olyasmit mondtál egy interjúban, hogy posztmodern zenét akarsz csinálni.

Nem hiszem, hogy ez akarás kérdése. Már korábban is posztmodern lett a zene: a hiphop például eleve egy ilyen műfaj, hiszen mások zenéit szedi szét és rakja össze újra. De még korábbra is visszamehetünk. Szóval a zeném természetesen lesz posztmodern, mint ahogy minden más is az elmúlt huszonvalahány évből.

Készítettem egy interjút Habib Koitéval...

Ő kicsoda?

Zenész Maliból. Azt mondta, hogy az afrikai gondolkodás nem olyan, hogy "kemény" kérdésekről, mondjuk társadalmi problémákról dühös zenékben beszél.

Afrikában több ezer nyelvet beszél egymilliárd ember. Több tízezer éves történelme van. Úgyhogy nincs olyan, hogy "az afrikai gondolkodás". Illetve ami van, az is folyamatosan változik, minden egyes nap. Ez a legnagyszerűbb Afrikában, ez az állandó változás - mint ahogy a világ maradék részében is. Előítélet úgy gondolkodni Afrikáról, mint ahogy száz éve tették.

De most egy afrikai zenészt idéztem.

Igen, de ő legfeljebb a saját régiójáról, hagyományáról beszélhet. Dél-Afrikában például nagyon sok dühös zene született. A hatvanas években nagyon dühös protest songokat írtak. Vagy van például egy jó dokumentumfilm a dél-afrikai punk-mozgalomról, a Punk In Africa Szóval cáfolom, amit mondott.

Azért az újrakiadások, válogatáslemezek, amikhez mi itt hozzáférünk, a legtöbbször nem dühös zenék. Vagy Fela Kuti...

Szerinted a Why Black Man Dey Suffer vagy a Zombie nem dühös zenék? Fela Kuti abszolút dühös, kemény. Ha megnézed egy koncertfelvételét, átjön a düh - amire nagyon is megvolt az oka. Vagy hallod beszélni, vagy hogy hogyan játszik a szaxofonon.

Azért hoztam ezt fel, mert egy interjúban olyasmit mondtál, hogy az európai emberek nem akarnak sötét afrikai zenét hallgatni. Talán nem állnak készen rá?

Szerintem ez félreértés volt. Nagyon is készen állnak. Rengeteg a frusztráció a világban; a magyarok utálják a kormányt, azt, hogy hogyan mennek a dolgok stb. - és nem is csak specifikusan a magyarok, dél-afrikaiak, amerikaiak: az emberk úgy általában. Ez ma a meghatározó érzés, főleg a fiatalok körében. Az a baj azzal, ahogy sokan beszélnek az afrikaiakról, afrikai zenéről, hogy olyan, mintha mi nem lennénk emberek. Pedig mindannyian eszünk, szarunk, dugunk, szeretük, dolgoznunk kell, bizonyos osztályok uralkodnak felettünk - ugyanolyanok vagyunk, és a zenénk dinamikája is ugyanolyan.

Azt mondtad ugyanott, hogy pont ezért nem szereted az olyan elnevezéseket, mint global bass vagy világzene, mert ez olyan, mintha "egzotikus" volnál.

Nem az elnevezéssel van bajom, hanem azzal, hogy egy kulturális gettóba zárnak zenéket. Mintha mondjuk egy magyar rockzenekart nem a "rock" szekcióban helyeznénk el a lemezboltban, hanem a "hagyományos magyar zene" szekcióban. Úgyhogy a rockrajongók, akik csak a rockzenekarok között válogatnak, nem fognak vele találkozni. Csak azért, mert ez egy magyar rockzenekar, rögtön bezárják egy kulturális gettóba. És ez akaratlanul is hatással van az eladásokra, arra, hogy mekkora figyelmet kaphat az adott zenekar. Az a kérdés, hogy ezeket a definíciókat ki alkotja meg, milyen hatalmi viszonyok vannak mögötte. Nem azt mondom, hogy minden ilyen kategóriát meg kell semmisíteni, csak azt, hogy nem akarom, hogy engem ezekbe zárjanak. Örülök, hogy vannak, akik ezekhez alkalmazkodva élnek, zenélnek, megélnek belőle - nagyszerű zenészek is vannak közöttük. A global bass nagyon izgalmas színtér, éppen csak nem akarok részese lenni, pusztán azért, mert egy bizonyos helyről származom. Azt akarom, hogy minél több emberhez eljusson a zeném.

Az, hogy a Sub Pophoz szerződtél, segít ebben?

Nagyon támogatnak mindenben, de azért az, hogy kihez jutok el, igazából nem rajtuk múlik, hanem rajtam: hogy mit csinálok, mi lesz a következő lépésem. Még csak most kezdtem a pályát, még rengeteget tanulok.

Néha úgy emlegetnek, mint a dél-afrikai zene nagykövetét.

Mert az is vagyok. De például vegyük a Sepulturát, a metál történetének egyik legjobb együttesét. Igen, mondhatjuk, hogy ők a brazil zene nagykövetei, azt példázzák, hogy mire képesek a brazilok - de ez nem jelent semmit azon kívül, hogy baromi jók. Nem jelenti azt, hogy olyan zenét kéne játszaniuk, amit hagyományos brazil zenének tartunk.

Készítesz mixeket, például a foci világbajnokság idején a Nike számára is összeállítottál egyet afrikai zenékből...

Igen, kaptam egy ilyen felkérést, csináltam egy válogatást és örülök neki, hogy sok nagyszerű zenészt megismertettem azokkal, akik letöltötték. De mi ezzel a probléma, más számokat kellett volna rátenni?

Nem, hanem azért mondom ezt, mert egyrészt egy ilyen mixnek óhatatlanul az az üzenete, hogy "ez ma az afrikai zene", akár akarod, akár nem - másrészt pedig arról beszélsz, hogy el akarod kerülni, hogy afrikai zenészként tekintsenek rád...

Nem akarom elkerülni. Merthogy nem tudom elkerülni, nap mint nap szembesülök ezzel; hogy milyen kategóriák vannak, hogy miket kérdeznek tőlem az újságírók, mint te. Egyrészt frusztráló, idegesítő és nevetséges az egész; másrészt pedig sokat tanulok arról, hogy hogyan gondolkodnak az emberek. Tényleg nagykövet vagyok, egy olyan generációé, amelynek tagjai rácáfolnak azokra az elvárásokra, amiket az afrikai zenével szemben támasztanak; akik nem feltétlenül értenek egyet azzal a mali zenésszel, akiről beszéltél.

***

Nem könnyű nagyon röviden megmondani, hogy miért jó Spoek Mathambo új, Father Creeper című lemeze (viszonylag hosszan itt próbáltam meg), de az biztos, hogy nem (önmagában) attól, hogy csodálatos dalok hallhatók rajta, amelyek bármilyen hangszerelésben megállják a helyüket. A koncert azt bizonyította, hogy ezek az elektronikus-afrikai-hiphop-dub-ambient-gyerekdalos-sötét stb. számok hagyományos rockszámmá áthangszerelve, gitár-basszus-dobon megszólaltatva egyszerűen vacakok, szétesnek és érdektelenek. Nagyon jól példázta ezt a Control, ami ebben a formájában egy viccesen szürreális, egyben sajátosan sötét darab; koncerten meg egy harmadrendű Joy Division-feldolgozás volt, semmi több.

Egyetlen jó pont azért jár Spoek Mathambónak, hogy úgy is nagy lelkesedéssel nyomta - mintha csak egy egyértelműen szórakoztató produkció volna az övé, holott nem az -, hogy a megelőző Sena-koncert szellős teltházából egy nagyobbacska iskolai osztályra való ember maradt őt meghallgatni. C