Nem fog a garázsrock meghalni soha: Ty Segall és White Fence közös lemeze

White Fence és Ty Segall az amerikai garázsrock-színtér két meghatározó alakja külön-külön, de együtt mire mennek vajon?

Édesen búg fel a George Harrison-gitár, lágyan ölelnek át a hatvanas évek, már egészen bele is feledkeznék, amikor hirtelen vége az a mámoros andalgásnak és karcos garázsfuzzba vált a dal. Állat! Rögtön utána olyan orgona csendül fel, hogy még a műbőr kanapé illatát is megérzem a studióból, ahol felvették 1962-ben, persze aztán itt is jön a trükk, de nem kell a végéig várni, már a refrénnel ráfröccsen a steril berendezésre egy réteg mocskos gitár. És így halad tovább a tavasz legüdítőbb és legfrissebb hangzású rocklemeze.

A kettősség nem véletlen, a Hair a kaliforniai garázs/pszichedelikus rockszíntér (ez pedig sokkal nagyobb ám, mint amekkorának elsőre hangozhat) két kiemelkedő alakjának, sőt, talán vezéralakjának, Ty Segallnak és a White Fence néven zenélő Tim Presleynek a közös produkciója. Ty Segallal a Quart már többször is foglalkozott: annál jobbat ebben a kultúrkörben nehéz mondani valakire mostanában, mint hogy ő az új Jay Reatard, pedig rá ezt szokás. Segall San Francisco-i zenebohóc, aki csuklóból ráz ki rozsdás blues-rock slágereket, a tavalyi Primavera Soundon pedig óriási nevek között is az egyik legjobb koncertet adta egy kis színpadon. A White Fence a korábban például a Nerve Agents nevű hardcore-, vagy a Strange Boys nevű garázsrock zenekarban is játszó Tim Presley meglehetősen sikeres kísérlete arra, hogy kiélje a rajongását a hatvanas-hetvenes évek folkrockja iránt.

A két zenész között bár vannak különbségek, mégis sokkal meghatározóbbak a hasonlóságok. Egyrész mindketten ontják a lemezeket, a közös Hairen kívül két-két albumot adnak ki csak idén. Ennél is lényegesebb a hasonló hozzáállás. A maguk módján mindketten konzervatívok, ami ebben az esetben nem (ebben az esetben sem) azt jelenti, hogy beülnek a rock múzeumába teremőrnek, hanem azt, hogy a próbatermük fala a legnagyobbak posztereivel van kidekorálva, jól ismerik a hagyományaikat, de ötletesen, szellemesen, eredetien és főleg nyughatatlanul nyúlnak hozzá. Ettől a zenéjük határozottan mai hangzású és hangulatú, de a csavar az egészben az, hogy ha valamelyik lemezük a hatvanas években került volna elő egy kocsmai zenegépben, senki sem érezte volna úgy, hogy valami nem stimmel a tér-idő kontinuitással.

Aki eddig nem ismerte őket, a lemezen hallhatja azt is, milyenek külön-külön. Az Easy Rider simán rajta lehetett volna Segall előző lemezén, a Goodbye Breaden, az I (Can't) Get Around You pedig éppen, hogy az eddigi White Fence-lemezekről nem lógna ki. Ezek a dalok pont jól jönnek a lemez közepén, hogy lazítsák az egyébént nagyon sűrű hangzást, de a csúcspontok természetesen nem ezek. A Hair legjobb pillanatai azok, amikor összeér a két zenész egymástól nem olyan nagyon távoli, mégis karakteresen különböző világa. Azok a váltások, amikor szinte látjuk magunk előtt, hogy ráunnak arra, amit az előző egy percben játszottak, egymásra néznek egy bólintással tempót váltanak. Például az első bekezdésben leírt dalokban, a Time-ban és az I Am Not A Game-ben. Vagy a Crybabyben, amiben a korunk blogslágereiben sajnálatosan kevés szerepet kapó garázs-bárzongora szabadul el.

És mindenekelőtt a dalban, amit a legtöbbször hallgattam meg tavasszal, és amiről, ha igazi rockújságíró lennék, teleírnék egy teljes fekete címlapos magazint: a Scissor People-ben. Írnék a végtelen rozsdamezők országútján végigszáguldó nyitott tetejű Cadillacről, amiben a rock csatasorba állt lángoló koponyájú apostolai visítanak bele a messzeségbe úgy, hogy attól a pokol tornácán is vigyázba vágják magukat a bemeszkalinozott denevérek, hogy az út végén a rettenthetetlen kettesfogat egy méregerős korongot karcoljon bele ne is az asztalba, egyenesen a szívünk közepébe. De ha az ilyemitől tartózkodunk is, az a minimum, hogy megemlítjük, a dal első fele annak a megtestesülése, amiről Iggy Pop énekelt a Raw Powerben, hogy aztán a nyers erőt egyszercsak egy olyan kaotikus rock-dekonstrukció szakítsa meg, amire a White Denim is büszke lenne a legjobb pillanataiban. Annál szebben hangzik utána a Beta Band-hangulatú zárószám, a Tongues. Ezt a váltakozást így együtt pedig nagyon nehéz megunni.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon probléma-e az, hogy ezt a lemezt össze lehetett volna állítani régesrég létező zenékből. Nem állítom, hogy rongyosra hallgattam volna George Harrison, a Mothers Of Invention, a T.Rex és Syd Barrett teljes életművét és oda-vissza minden Nuggets-lemezt, mert ha így lenne, talán jobban tudnék savanykodni azon, hogy ezekből nagyjából össze lehetne rakni ezt a lemezt. De valószínűbb, hogy akkor sem tenném, két okból.

Ahogy a Quarton már többször is idézett retrománia-elmélet mondja, a múlt feltárása és újrahasznosítása már bőven eljutott arra a szintre, hogy a hagyományos értelemben vett újszerűség és eredetiség nem is feltétlenül szempont már. A korlátlanul hozzáférhető információ és kulturális kincs terhe alatt nyögő (vagy éppen inkább lubickoló) zenészek nagyjából kétféle módon törhetnek ki (mármint az eddig ismert módszerek közül, az eddig nem ismert nagy újítás lényege éppen az, hogy nem ismerjük). Az egyik, ha lemennek a legelemibb szintre és már magukat a hangokat is máshogy fogják meg, ezzel próbálkozott például tavalyi lemezén James Ferraro. A másik, ha úgy ahogy van, elengedik ezt a kérdést és mindettől teljesen függetlenül csinálnak olyan zenét, amihez kedvük van, a múltat pedig nem valami meghaladni való sportteljesítménynek, hanem hagyománynak tekintik, amihez hozzá lehet nyúlni, ha éppen úgy érzik.

Kevésbé nagyívű kulturális kontextusban ez úgy néz ki, hogy amikor jön a nyár, süt a nap és üvölt a fülembe a Scissor People, olyan nagyon azért nem zavar, hogy valaki már egyszer évtizedekkel ezelőtt lehet, hogy pont ugyanilyen jól érezte magát. A-

(A cikk címe innen lehet ismerős.)