Kocsonyás giccs. A Keane új albuma

Negyedik albumát is hatalmas sikerrel jelentette meg a valamiért alternatív rocknak címkézett, valójában sima popzenét játszó Keane, pedig most nem csinált semmi különöset, csak visszatért a szokásos recepthez.

Korábbi "asszimetrikusan ízléstelen" kísérlete után a Keane egy olyan albumot ígért, amin sokkal inkább koncentráltak a "dalírásra" és ami egy kicsit "öncélú" lesz - abban az értelemben, hogy a tagok sokkal inkább a saját "fétiseiket" élik ki mások igényeinek kielégítése helyett. És ami nyilván azt (is) jelenti, hogy az előző elektropoposabb elhajlásai után (lsd. az első single-t, a fizikai kiadás hiánya ellenére egész elképesztően sikeres Spirallinget) kicsit visszatér az első két lemez "zongora-rockosabb" stílusához is.

Egyrészt ez a visszatérés részben már a Perfect Symmetry második felén is megtörtént, sokkal inkább hagyományosan Keane-es dalokkal, másrészt a brit közönséget a valóságban nem túlzottan érdekli, a Keane éppen kinek az igényeit elégíti ki - a Night Train EP-vel együtt ez az ötödik albuma, ami eljutott a lista első helyére. Viszont a szokásos fétisek tényleg megjelentek: himnikus kórusok, már-már harangozó zongorák sok-sok egymás után ismételt akkorddal vagy Tom Chaplin jellegzetes, "hangos", a férfi popénekesek többségétől eltérően a középregiszterben tartott éneke. És akkor még nem beszéltünk a szinte mindig kiszámíthatóan ugyanott belépő dobról, a tengerhez kapcsolódó hasonlatokról a dalszövegekben (gondoljunk erre) vagy a nem feltétlenül a témához illő, de hatásvadász és közhelyes fordulatokról, amikben a "heart" vagy a "light" szó is feltétlenül szerepel.

A Keane giccse - leginkább az énekes túlzottan is disztinktív előadásmódja miatt - egy hideg, (az előadó által) értelmezetlen, már-már kocsonyás giccs, ami a nyílt drámákat és a tényleg nagyívű érzelmeket még hírből sem ismeri, és ugyan intellektuális/művészeti magasságokat sem tűz ki magának célul, de biztos kézzel kerüli ki a camp eszköztárát. És ami elsősorban a brit piacon sikeres, míg a világ többi része (legalábbis a britekhez képest) kicsit kisebb lelkesedéssel szemléli - pedig a jelenségben a jólneveltségen kívül semmi sincs, amit mondjuk egy kontinentális/amerikai/világ egyéb részeiről származó hallgató sztereotipikusan az angolszász kultúrkörhöz kapcsolna . Nem szükségszerű, de kényelmes asszociáció erre egy másik, szintén brit popsztár, Cheryl Cole népszerűsége - aki középtempós, "se nem táncolható, se nem balladázós" popszámaival viszonylag magabiztosan uralja a Girls Aloud után is a slágerlistákat és lepi be magát csillogó dívaként egy egész ország szívébe. Még úgy is, hogy saját bevallása szerint sem érdekli, mit jelent az új slágerének a szövege.

Ám míg Cheryl Cole-t csillogó dívasága és legjobb pillanataiban valami teljesen újszerű felé mutató "randomsága" a szememben ellenállhatatlanná teszi, addig a Keane-t sokszor gátlástalan hatásvadászata (lsd. a mostani lemez dalai közül az On The Roadot vagy a Sovereign Light Cafét) és kicsit "oktató" hangneme szőrszálborzolgatóan varázsolja egyszerre kellemessé és taszítóvá. Persze mit is várunk egy olyan együttestől, amely, ha "asszimetrikusan ízléstelen" akar lenni, megcsörgeti az előző Madonna-album producerét és beleépít egy-két elektropop közhelyet a zenéjébe, de az új album, ígéretéhez híven, végképp nem a nyitottság és a valódi relevancia irányát jelöli ki a zenekar számára. Az "öncélú", saját fétiseket kielégítő dolgok viszont már az ízlés, nem az elemző kritika hatásköre - mint a választás, mondjuk, ha már a kocsonyás giccseknél tartunk, az aszpik és a puding között. Bár a pudingot állítólag mindenki szereti. C+