Felmásznak ezek mindenre. Enter Shikari a Volton

Az Enter Shikariban van gitár és kiabálás, de dubstep-vartyogás nélkül még ők sem tudják megúszni. Röhögő gitáros, cinek a közönségben!

"Mi vagyunk az Enter Shikari" - konferálta fel magát az angol együttes vicces magyarsággal a Volt fesztivál utolsó napján, nem sokkal tíz után. Az Enter Shikari is kiválóan beleillik a fesztivált jellemző általános elektronikus őrületbe; vartyogó Skrillex, röfögő Ákos, éjfél után szinte képtelenség olyan helyet találni, ahol nem valami tapló dubstep vagy d'n'b(-szerű) zene szólna. Erre tessék itt az Enter Shikari is, ami dubsteppel, trance-szel és minden egyébbel felturbózott poszthardcore-t játszik. Oké, ebben tényleg semmi meglepő nem kéne, hogy legyen, hiszen ezt csinálja már évek óta, de azért csüggesztő, hogy a fesztivál egyetlen nevesebb hardcore fellépője is a csapból folyó dubsteppel maszatolja a zenéjét.

Az Enter Shikari nem bízta a véletlenre, rögtön harmadikként bedobták az egyik legnagyobb slágerüket, a Sorry You're Not A Winnert, amivel évekkel ezelőtt viszonylagos hírnevet szereztek. Az együttes többször járt már az országban vagy a környéken, úgyhogy elég kemény rajongótábort sikerült kialakítaniuk. A koncertjeik mindig a legenergikusabb fellépések közé tartoznak - ezt ezúttal olyan ismerős is megerősítette, aki éppen Quimby-ről elsétálva botlott a zenekarba, bár ő ugye nem feltétlenül számít a legmeggyőzőbb viszonyítási pontnak. Az összes tag fel-alá szaladgált a színpadon, felmásztak mindenre, amire csak lehetséges, hogy minél látványosabban levessék magukat róla. Az egyik gitáros mikrofonállványt is vitt magával az erősítő tetejére, hogy vokálozhasson, aztán a földhöz vághassa.

A koncert mindennek ellenére elég felemásan alakult. Túl sokszor álltak le, vagy azért, hogy feleslegesen szövegeljenek, vagy valamilyen lassabb, legalábbis lassabban induló szám következett. Az egyik ilyen leállás alkalmával például az énekesnek feltűnt, hogy túlságosan átszűrődik a nagyszínpadról a Quimby, de azt hitte, hogy Iggy Pop játszik (aki nyilvánvalóan sokkal jobb frontember egyébként, mint amilyen ő valaha is lesz), és elküldte a fenébe. Ez minden szempontból elég kemény öngól volt. A számválasztás se sikerült a legerősebbre, kimaradt például az előző album talán legszórakoztatóbb száma, a Solidarity, a Common Dreads másik kiemelkedő dalát, a Juggernautsot pedig átdolgozták, ami kicsit leültette. Az egyik kirobbanó refrén elé betoldottak egy dubstepes részt, ami rohadtul nem hiányzott.

Az kétségtelen, hogy megint energikus koncertet nyomtak, simán kiemelkedtek a fesztivál átlagából, de ettől független mehetett volna minden sokkal jobban is. A legjobb pillanat talán az volt, amikor az egyik gitáros valamin elkezdett röhögni, és kénytelenül belenevetett az éppen folyó dalba is. Akkor azért mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy mégsem veszik annyira komolyan magukat. Az utolsó számmal sikerült még valamennyire feljavítaniuk a mérlegüket, mert Zzzonked még a Common Dreads erősebb számai közé tartozik. A 2012-es albumukról mondjuk elnyomtak azért minden darabot, amit például a kritikusunk korábban kiemelt. A dobos a koncert végén nem szarakodott, és bevágta a cineket is a közönségbe, hátha valakinek jó lesz az, aztán beszórta a dobverőket is. Vége. B-