Én mindjárt megfulladok, hahó. Fiona Apple negyedik albuma

A furcsa énekes-dalszerzőnők egyik - a maga harmincegynéhány évével is - nagy öregjének számító Fiona Apple 2005 után először jelentkezett új albummal. A visszafojtott feszültséggel teli lemez segélykérés, tehetetlen düh zongorára írva, de azért a műfajtól idegenkedőket nem biztos, hogy megyőzi.

Vajon mi történne abban a házibuliban, amiben kizárólag fura énekes-dalszerzőnők lennének a meghívottak? A távolról érkezettség és a furcsaság a műfaj valamennyi képviselője életművének fontos összetevője, így egy ehhez hasonlóan szürreális rendezvényen biztosan valamennyien társadalomellenesen viselkednének, azt leszámítva, hogy persze mindannyian a házigazda Kate Bush-nál szeretnének néhány jó pontot kiérdemelni maguknak. PJ Harvey a gondolataiba merülve cigarettázna, Björk egy műanyag késsel karcolná össze a bútorokat, míg Tori Amos látszatra mindenkiről megfeledkezve, maga elé dúdolgatna, de közben azért néha oldalra pislogna, hányan nézik eközben. Regina Spektor verseket olvasna egy sarokban, Kate Nash és Florence Welch a bóléstálnál ácsorognának, és na jó, ők esetleg beszélgetnének is egymással. De az első albumát még 1996-ban kiadó Fiona Apple is elvegyülne a maga amódján a bulizók között, talán táncolgatna egyedül, talán csak fájdalmasan vágna pofákat, amiért már megint nem jött össze a pasival. Ugyanazzal a pasival, akit a hétéves kihagyás után idén megjelent negyedik, nagyon hosszú című albumán - amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk The Idler Wheelnek - is megénekelt.

A singer-songwriteri műfajban a személyesség különösen megkerülhetetlen tényező, és az önmagukkal küszködő, a dívaság ellenpólusát, vagy inkább alternatíváját jelentő énekesnők dalai, előadásai mögött ott sejtjük a mindent megmagyarázó Sztorit, a furcsaság mögött megbújó történetet, és bár zenei eszközrendszerük sokszor alig hasonlít egymásra, az általuk megteremtett lemezvilágokban közös tartópillér az a fajta nőiesség, ami egyszerre erős és törékeny, amitől az előadó egyfelől megközelíthetetlen, önálló, aki nem szorul segítségre, másfelől viszont elesett. Mivel ezek a csodavilágok különösebben soha nem vonzottak magukhoz, nekem például a tavalyi év legnagyobb meglepetése is az volt, hogy egy PJ Harvey-lemez nemcsak hogy tetszik, de hogy egyenesen 2011 egyik legjobbjának gondolom a hallgató lelkét csatatérré tevő Let England Shake-et Fiona Apple új anyaga pedig két dolog miatt emelte meg a szemöldökömet: egyrészt egy 9.0 pontos Pitchfork-értékelés még ma is bármikor felkelti a gyanúval elkevert érdeklődésemet, másrészt meg ugye ott van az egészen remekre sikerült Every Single Night.

A lemezindító, csigás klippel felvett dal a visszafojtottság, a levegő megakadása a torkodon, egy kétségbeesett segélykérés a megfulladás előtt. Csilingelésével kísérteties, fordított altatódalként vezeti be a lemeznek a zongora nem is annyira intimitásán, mint inkább idegenségén és Fiona hirtelen hangulatváltásait követő énekén alapuló mesevilágát. Az Idler Wheel séta egy sötét erdő mélyén, találkozás fura lényekkel, és a tehetetlen düh attól az ellentmondástól, hogy mindent meg akarsz érteni, át akarsz érezni, és ehhez képest meddig jutsz el. A Periphery időről időre nekilendülő összekötő dallama éppen a mesehős újra és újra nekiveselkedésnek a képe - csak éppen a boldog befejezés itt sajnos elmarad, a fiú persze végül úgyis a másik lányt választja. A lemez számai egybeérnek, a zongora mellett háttérzajok, dobok örvénylenek, igazán emlékezetes részek nélkül - a kiugró pillanatok mindegyike Fiona Apple hangjának és keserű, mégis erős előadásmódjának következményei. Az eredmény egy tök jó hallgatnivaló egy céltalan, borús délutánhoz, bár az is igaz, ez a lemez sem hozta meg a kedvem a direkt és hangsúlyosan furcsa énekes-dalszerzőnők életművének áthallgatásához.

B