Mintha el sem mentek volna. A Garbage új lemeze

Hét év szünet után jelentetett meg új albumot a kilencvenes évek egyik vezető alternatív rockzenekara, a Garbage. Kinek jó ez? Nekik vagy a közönségnek? Esetleg mindenkinek?

1994-ben Butch Vig ráunt a gitárlemezeken való producerkedésre, és két társával, Duke Eriksonnal és Steve Markerrel elektronikával fertőzött kísérletezésbe kezdett. A Shirley Mansonnal kiegészülve Kurt Cobain halálhírének napján ('94. április 8.) teljes értékűvé váló zenekar az első, névtelen albumán - talán Vig producerségének is köszönhetően - meglepően gyorsan gondolta tovább és egyesítette a korszak két jellegzetes stílusát: a Nirvana-féle késői grunge-ot és a triphopot. Az 1998-ban megjelent Version 2.0-ban a kettő aránya inkább az elektronika felé billent, ami egy sokkal dögösebb imidzset hozott a zenekarnak, és az album az elsőhöz hasonlóan többszörös platinalemez lett. A három évvel későbbi Beautiful Garbage-on viszont ugyanezekkel az eszközökkel sokszor ízléshatáron mozgó popzenét csináltak, a Cherry Lips például kifejezetten idegesítő volt egy olyan, egyébként dögös zenekartól, mint a Garbage, bár a lemez sokszínűsége kétségtelen. Ennek ellensúlyozásaként a 2005-ös Bleed Like Me-re már csak a rutin maradt meg a zenekarban, különösebb továbbfejlődések és meglepetések nélkül - igaz, azért annál a megalázóan kevés embernél, amennyi megnézte a zenekart azon a nyáron a PeCsa szabadtéri színpadán, így is jóval többet érdemelt volna.

Közben akadtak hullámvölgyek, ideiglenes feloszlások, Butch Vig két betegsége, és az, hogy ezek után a Garbage ismét létezik, és új lemezt csinált, már kelt egy olyan érzetet, hogy egy szeszélyesen, mégis biztosan működő formációról van szó. Fel se tűnt az a hét év, ami a Bleed Like Me és a mostani, Not Your Kind Of People album között telt el, Vig pedig majdnem jogosan állította több interjúban is, hogy a zenekar visszatér a gyökerekhez. Leginkább olyan ez a lemez, mint egy hiányzó láncszem az első, cím nélküli Garbage-album és a Version 2.0 között, miközben eszközeiben azért akad pár kellemes újdonság. A Garbage ugyanis felfedezte magának a legutóbbi lemezekor még csak nyomokban működő, azóta pedig unalmassá váló jelenséget: azt a zenei tucathalmazt, amit manapság rengetegen (és nem ritkán tévesen) neveznek indie rocknak, és amiből a zenekar a maga módján sokkal többet hoz ki, mint azt bárki is képzelné.

A kislemezes Blood For Poppiesis pont azért lett az új közönségkedvenc, mert ismerős elemekből alkot valami fergetegesen vagányat, frisset és dögöset, és ezért működik a fejrázós kezdőszám, az Automatic Systematic Habit is. A Felt pedig pont olyan, mintha a Hot Fuss-korabeli Killers rájött volna, hogyan lehet az ő eszközeikkel tényleg jót csinálni. Ezeknek a daloknak az egyetlen kilencvenes évekbeli hatása talán csak a Control verze-része, aminek a felépítéséről a Massive Attack-féle Teardrop jutott eszembe, illetve kicsit kilóg a sorból a záró Beloved Freak, aminek inkább olyan hatása van, mintha a 2005-ös A-ha lemezről (Analogue) dolgoztak volna át egy dalt Mansonék. A címadó dalban (ami egyébként az album leghosszabbja) már jóval erősebben érezhetőek a korai Garbage líraibb próbálkozásai, akárcsak a Sugarban. Többségében viszont az album az új hatások felé billen, ez pedig már majdnem elég egy tökéletes Garbage-lemezhez. Pár dallal kevesebbet is elbírt volna, de így is szerethető. (A-)