2012 első fele (és pár európai országban az elmúlt év vége) a zenében sokak számára egy belga születésű, de kiskora óta Ausztráliában élő, rengeteg hangszeren játszó énekes-dalszerzőről szólt, akinek, ha kiengedi, pont olyan lesz a hangja, mint Stingnek (mások szerint pedig Peter Gabrielnek). Ez utóbbi tulajdonsága azonban csak részben lehet felelős azokért a sikerekért, amik az utóbbi pár hónapban aratott: sikerekről leginkább a Somebody That I Used To Know című száma esetében beszélhetünk, amely vezette a brit és az amerikai slágerlistát is. Utóbbira ausztrál előadó utoljára tizenkét éve volt képes (ez volt a Savage Garden), míg ha belgának tekintjük a Gotye néven éneklő Wally De Baeckert, akkor egészen 1963-ig, és az Éneklő Apácáig kell visszamenni, ha Billboard listavezetőt keresünk.
Gotye komolyabb hírverés nélkül, a partot mosó lassú vízzel lett világszerte népszerű az elmúlt pár hónapban, pedig már 2003-ban készítette el első albumát, Boardface címmel. Ezen leginkább az látszott, hogy van egy nagyon tehetséges gyerek, aki nem igazán találta még ki, mit is akar a kultsztárrá váláson kívül. Sokat kísérletezett egy csomó hangszerrel és az elektronikával is, ezekből olyan dolgokat hozva létre igazából ügyesen, mint a Tom Waits-Portishead-mutáns Out Here In The Cold, vagy a saját Disintegration-je, a The Only Thing I Know (körülbelül egy perccel rövidebben, mint az "eredeti", de azért egyre jobban belemászva a saját hangulatába, pont, ahogyan a Cure is tette anno). Mégis az egésznek volt egy kicsit olyanfajta hálószobapop-jellege, ami sokkal többször vitte az egész anyagot az unalom felé, mint kellett volna. Az eggyel későbbi Like Drawing Blood azért lett valamivel ügyesebb, mert volt rajta két olyan, kifejezetten jó értelemben vett bulizós szám, mint a The Only Way és a Learnalilgivinanlovin. Ezekben a hálószobapopból szabályosan eltűnt a hálószoba-, és a maradt a még mindig nagyon ügyesen és változatos eszközökkel összerakott popzene. Ennek kapcsán pedig felmerült a kérdés, hogy ennek a két bulidalnak az eszközei (leginkább a zenei folyamatosság) működnek-e melankolikusabb dalokban is.
Az áttörést meghozó, tavalyi Making Mirrorson kiderült, hogy igen, méghozzá nem is kicsit: a régi Gotye-féle melankóliát mindössze két dal képviseli (Don't Worry, I'll Be Watching You, valamint a lemezt lezáró Bronte), a többi pedig az európai közönség számára sokkal könnyebben emészthető zongorás-szintis megoldásokra helyezi a hangsúlyt. Pedig az egésznek a vázát adó basszus-szólamok semmiben sem különböznek a régi Gotyetől, egyszerűen csak a körítés működik jobban. Azon kívül, hogy ezeknek a daloknak a többsége rövidebb (értsd: nincs feleslegesen elnyújtva) mint a korábbi Gotye-szerzemények, egy-egy dalon belül is sokkal erősebb lett a kohézió a különböző szólamok között. A korábbi, lassan kezdődő és végződő dalokkal szemben itt nem hirtelen nyitnak és zárnak a dalok, és ott van vége a dalnak, ahol a szövegnek is, nincs utána hosszasan elnyújtott instrumentális megoldás. Elég csak az első kislemezdalra, az Eyes Wide Openre gondolni, de hasonlóan gyors az Easy Way Out, sőt, a Kimbrával közösen világsikerre vitt Somebody That I Used To Know kezdése és zárása is. A lemez legérdekesebb dala azonban az eltorzított hangú State Of The Art, aminek a több szólamba nagyon viccesen összerakott refrénje és a tényleg ki tudja, milyen prüntyögésekből összerakott zenei alapja már-már hipnotikus állapotba hozza az embert, és körülbelül a szövege is erről szól. (A grafikus videoklipje pedig, ami egyszerre vicces és hátborzongató, már csak hab a tortán.)
Na de térjünk vissza a világsikerre vitt Somebody That I Used To Know-ra, elvégre erre épült a múlt hónapban megjelent remixlemez. A válogatás ízléses, van itt minden a kísérletibb jellegű elektronikától kezdve a diszkós-seggrázós megoldásokig, különös tekintettel a 4FRNT Remixre, ami az éneken kívül nagyon ügyesen találta meg azt az egy kis rövid hangszeres sávot az eredeti dalból, ami jól áll neki. Tiestónál most a kelleténél több szól róla, mint az eredeti dalról, ő majdnem akármilyen anyagból ki tudta volna hozni ugyanezt. A kísérletezőbb megoldások két csúcsa a kezdő Gang Colours, illetve Faux Pas remixe, ez utóbbi a szövegnek is csak a csontvázát hagyta meg, ezzel enyhén olyan hatást keltve, mintha a Radiohead Idioteque-jének a testvérpárja lenne (és még a dob is egy egészen hasonló hatást ad). Ami pedig a válogatás halhatatlan érdeme, hogy azt végighallgatva az eredeti dal még mindig nem válik unalmassá. Ki ezt szedte ki belőle, ki azt, ez a lemez pedig csak ráerősített a Somebody That I Used To Know sikerstátuszára. Hiszen ne feledjük, hogy ez éppen korunk egyik legnagyobb slágere. (B+)