A falklandi háborútól a Fekete Szerdáig. A Violens új lemeze

Az amerikai Violens a brit független gitárzene első évtizedét idézi meg álmodozó énekkel és gitárcsilingeléssel. Lemezkritika.

Noha túlzás lenne azt állítani, hogy a New York-i Violens nagyon szem előtt lett volna eddigi karrierje során, ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy az elmúlt öt évben milyen érdekes utat járt be a zenekar - mármint tisztán művészi szempontból, persze, az igazi áttörésre azért valószínűleg még várni kell, már ha egyáltalán. A Quart olvasói először ugye ebben a 2008-as MGMT-interjúban találkozhattak az akkor még teljesen ismeretlen Violens nevével. A Jorge Elbrecht vezette trió kedves és ártalmatlan pszich-pop dalai talán meglepetést okozhattak azoknak, akik valami hipszter brooklyni stílusparádéra, neadjisten az új MGMT-re számítottak; a két évvel ezelőtti, nehezen megszületett bemutatkozó nagylemez, az Amoral pedig inkább volt ígéretes, mintsem meggyőző, vagy pláne összeszedett.

A zenekar ekkoriban már részben maga mögött hagyta a hatvanas éveket idéző pszichedelikus gitárpopot, és a posztpunk, a new wave illetve a progresszív rock érintésével jutott el a nyolcvanas évek jellegzetesen brites jangle-popjáig, ahonnan egyébként, nahát, már csak egy apró lépés a hatvanas éveket idéző pszichedelikus gitárpop. Szóval a Violens egyrészt nagyon sok dolgot szeretett volna egyszerre, másrészt viszont valahogy mégiscsak a saját tengelye körül forgott rendületlenül; ez még egyébként nem is lett volna olyan nagy baj, az viszont már annál inkább, hogy a dalok sem bizonyultak annyira emlékezetesnek. Az Amoral tipikusan az a fajta lemez, ami hallhatóan odafigyeléssel és jó ízléssel készült; szépen szól; autentikusan, de nem tolakodóan idéz fel bizonyos hangulatokat, korszakokat; összességében rokonszenves, és tényleg jó lenne szeretni, ám sajnos minduntalan maradandó nyomok nélkül folyik ki a kezeink közül. Szóval akkor inkább abban maradtunk, hogy bár "szimpatikus zenekar a Violens, de a bátorító bemutatkozást csak akkor követheti egy tényleg erős lemez, ha megtalálja a saját hangját, és eldönti, merre is akar haladni tovább az első albumon felvázolt minimum három irányvonal közül."

Na és vajon két évvel a debütlálás után sikerült végre eldönteni? Örömmel jelenthetjük, hogy: igen. Illetve az a furcsa helyzet, hogy Violens ezúttal is belekap nagyon sok mindenbe, sőt, talán még több műfajt is érint, mint legutóbb, ám mégis érezhető egy nagyon határozott és következetesen végigvitt koncepció a lemez mögött. Ugyanis az itt végighallgathatóTrue tucatnyi dala gyakorlatilag nem más, mint a brit indie-gitárzene első nagyjából tíz évének márványba álmodott emlékműve. De tényleg, nem túlzás: bő félórában eljutunk a falklandi háborútól kábé a Fekete Szerdáig, visszhangos gitárcsilingeléssel és álmodozó vokálokkal kísérve. Már az előző lemezzel kapcsolatban is joggal merülhetett fel az anglomán jelző, de itt már végképp nyilvánvalóvá válik, hogy Jorge Elbrecht az a fajta srác, aki Ian McCulloch, Johnny Marr, Simon Gallup vagy épp Margaret Thatcher fényképével jár fodrászhoz; vagy ha ezt még nem tette, akkor csak a bátorságot gyűjti hozzá.

Mi sem szeretjük annyira a fontoskodó seregszemlét (dehogynem!), de itt tényleg nehéz volna eltekinteni ettől; azt most ugyan meg nem mondom, hogy a True-nak huszonegykét évvel ezelőtt a Creationnél vagy inkább a 4AD-nél kellett volna megjelennie, de az biztos, hogy itt aztán fel lett vonultatva a kasszikus brit független gitárzene színe-java. A két végpont (kronológiailag, mondjuk) egyrészt mondjuk a Smiths, az Echo & The Bunnymen vagy a Cure fémjelezte, melankolikusra színezett gitárcsilingelés; másrészt pedig a következő évtized elején szárba szökkenő shoegaze; és nem véletlenül kerül elő több kritikában a műfajt inkább a dreampop, mintsem az impozáns hangkatedrálisok felől megközelítő, manapság sajnos keveset emelgetett Pale Saints neve. Eleve Elbrecht is kb. ugyanazt a trükköt csinálja, mint Ian Masters, azaz viszonylag magas hangon, és kicsit ügyetlenül, a maga "én itt sem vagyok" modorában énekelget, ugyanakkor meg tök fülbemászó dallamokat. És ahogy a Pale Saints zenéje minden gitárzúgatás ellenére mintha közelebb állt volna a Cocteau Twins vagy a Galaxie 500 szemcsés-maszatos csendéleteihez, mint mondjuk a My Bloody Valentine hangorkánjához, úgy a Violens is mindig szerény és csendes tud maradni; még akkor is, amikor kalifornia punkzenekarokat megszégyenítő kalapálás és elhangolt effektparádé szól a háttérben - például itt vagy itt.

Aztán azon se nagyon csodálkozzunk, ha nem is feltétlenül komplett dalokról, de bizonyos megoldásokról mondjuk a nyolcvanas évek szofiszti popzenéje (a Prefab Sprouttól kb. az Aztec Cameráig) vagy a C86-os zenekarok amatőrös, DIY bája jut eszünkbe (nem a produkció minősége miatt, inkább a twee-s szégyenlősség az összekötő kapocs). Az pedig nagyon jellemző, hogy a két legkevésbé tipikus dal is kapcsolódik valahogy a korszak brit popzenéjéhez. A When To Let Go az szám, ami látszólag leginkább és a legdirektebb módon rokonítható a hatvanas évek gitárzenéjével, ám ebben a kontextusban mégis úgy szól, mintha a Violens mondjuk az LA's nosztalgikus protobritpop-szűrőjén jutott volna el idáig; a záró, táncos alapokkal megerősített, de azért továbbra is holdkórosan bámészkodó So Hard To See pedig tiszta AR Kane.

És itt jönne ugye az a pont, amikor a kritikus kimondja a szigorú ítéletet, miszerint csupán szolgalelkű reprodukcióról van szó, vagy találtunk valami hozzáadott értéket esetleg; valamint felteszi a mostanában sokakat foglalkoztató kérdést, hogy: vajon probléma-e az, hogy ezt a lemezt össze lehetett volna állítani régesrég létező zenékből? Hát, valószínűleg probléma, ám azon kívül, hogy a True sikerrel képes elhitetni a hallgatóval, hogy a manapság a fiatalok tömegével vásárolnak Chameleons-kazettákat menő brooklyni lemezboltokban, a mindünkben ott élő hobbitörténész mellett a szívet és fület is sikerrel célozza meg, és ennél többet egy majdnem nagyszerű új gitárpop-lemeztől várni igazából felesleges is. B+