Szüld meg magadat! Lady Gaga bécsi koncertje

Lady Gaga tavalyi, eddigi legmegosztóbb lemezéhez kapcsolódó turnéja ugyan elkerülte Magyarországot, mi azonban Bécsben csak elcsíptük a Born This Way bált. Alienek, húsdarálás, melegklub-hangulat.

A bécsi koncerten a színpad felépítése miatt nem lehetett fotózni. H.L.Tam és #Bea máshol készült képeit használtuk.

Lady Gaga tavalyi lemeze, a monumentális korcsságával minket is egyszerre felháborító és lenyűgöző Born This Way előtt az énekesnőnek volt már egy, inkább másfél lemeze, bizonyos értelemben mégis ez tekinthető az igazi bemutatkozó albumnak. Mint az ismeretes, a New York-i meleg- és artklubokban maroknyi ember előtt zongorás softrock-dalokkal próbálkozó Stefani Germanottát Rob Fusari tehetségkutató-producer vette rá, hogy ezt az elavult formulát lecserélje a sokkal divatosabb elektropopra. A hagyomány szerint Stefani egy éjszakán át siratta az elhagyni kényszerült rock and rollt. Szerencsére az időközben a Lady Gaga művésznevet felvevő énekesnő Warholtól örökölt, már akkoriban vallott hírnévfilozófiája remekül illeszkedett bemutatkozó lemezének polírozott, csillogó hangzásához. És az olyan - amúgy tökéletes - popszámok, mint a Paparazzi vagy a Fame Monster ep-ről való Bad Romance kisvártatva a mainstream pop krémjébe teleportálták ezt az olasz gyökerekkel rendelkező New York-i leányzót, akit apukája anno úgy engedett el Los Angelesbe szerencsét próbálni, hogy ha egy éven belül nem tud felmutatni semmit, akkor nincs feleselés, mars vissza az egyetemre.

A Fame és a Fame Monster ugyan tökéletesen sikerült bemutatkozások voltak, azonban érezhető volt némi (vagy inkább erős) távolság a konvencionális slágerek és Lady Gaga extrém megjelenése között, amivel az énekesnő rögtön kivívta az aktuális különc popsztár szerepét. Mikor aztán Gaga útjai elváltak mentorától, Fusaritól, már a fél világ a lába előtt hevert, így minden lehetőség adott volt, hogy megmutathassa igazi arcát végre lemezen is - még akkor is, ha később komoly vitái is lettek a kiadóval a kislemezek kiválasztásáról, sorrendjéről és egyebekről. Visszaköltözött imádott városába, New York Citybe, és arról kezdett beszélni, hogy következő lemezén két kedvenc műfaját, a rockzenét és az elektropopot fogja összepárosítani. És bár a Born This Way alapvetően egy electro-lemez lett, tényleg ott voltak a mocskos gitárok, stadionrockos kórusok, Brian May gitár-, Clarence Clemons szaxiszólói, valamint mindenféle indusztriális zajok, effektek, amiket tagadhatatlanul csak úgy feszített szét az elemi összeférhetetlenség - mégis, Gaga konoksága, összeboronáló szeretete valahogy egy élvezhető cirkuszt, egy torz operát szült az összeférhetetlenségből. A Born This Way - a művésznőhöz mérten viszonylagos - sikerét hiába segítette, hogy megjelenése idején Lady Gaga már ott volt a Földkerekség leghíresebb előadói között, az első lemez sikerét nem sikerült megismételnie. A lemez a maga különcségével inkább Lady Gaga - általa kis szörnyecskéknek hívott - fanatikus rajongóinak lett a himnusza, mintsem az egész generációjának, akiknek szánta. Azért, mint az Bécsben is jól látszott, a szörnyecskék sincsenek kevesen.

Lady Gaga előszeretettel nevezi a koncertjeit báloknak, mondván, többek azok, mint egy sima koncertek, és inkább amolyan összművészeti eseményként képzeli el a fellépéseit, ahol szerves egységben van a zene, tánc és a divat. Most nem tudom, a világon hányadik legjobb táncoscsapat az övé, de a ruhákat egytől-egyig a legjobb olasz divatházak, Armani, Versace, Moschino közreműködésével készítik, a színpadképért pedig Gaga saját tervezőcsapata, a Haus Of Gaga felelős. Ami mégis egy bizarr bál hangulatát adta az egésznek, az a közönség volt. Úgy éreztem magam, mintha csak Madonna és Marilyn Manson közönségét engedték volna körém: gótikus, csipkés ruhás lányok, festett arcú fiúk, bőr rendőrsapkás, -tangás férfidívák, odébb egymás nyakában őrjöngő Kolin Márkó-forma, harsány buzik; előttem egy 14-16 éves melegpár kézenfogva; jobbra negyvenes leszbikusok nevetgélnek; elszórva néhány itt átlagosnak számító ember; 10-12 éves megszeppent kislányok, valamint néhány idősebb kujon - össze-visszaságukkal alázták még talán a melegfelvonulásokat is. Mindehhez nagyon jól passzoltak a vendégfellépők is; Lady Gaga korai fellépőtársa, Lady Starlight kihívó popzenéje és a hamarosan új lemezzel visszatérő Darkness glamrockja - egyúttal nagyjából meghúzva Gaga zenei horizontját, előrevetítve az est további részét is. Mindezt bizarr módon kontextualizálta, hogy a Darkness után egy - nagyon hosszú - óráig bécsi keringők szóltak a hangfalból, miközben a diszkréten szivárgott a szárazjég. Könnyen lehet, hogy vannak időszakok, amelyben Rihanna ad el több lemezt, amikor újra előkerül Madonna, vagy amikor időről-időre beérik Beyoncé visszafogottabb természetének gyümölcse. Lady Gaga elvitathatatlan popkulturális tette azonban az, hogy ekkora, ennyire heterogén és szociálisan ilyen problémás tömeget még senki se egyesített előadóként, mint ő - de talán stílus se. Ennyiben Lady Gaga munkássága sokkal inkább David Bowie ambivalens művészetének kiterjesztése, nem visszariadva a visszataszítótól sem, mint a madonnai formula egyik újabb leszármazása - nem elfeledve, hogy azért a pop királynőjéhez is ezer szállal kötődik.

A Born This Way igazából a "Légy önmagad!" egyszerű, de mindig aktuális parancsára épül; a lemez története tulajdonképpen az autonóm egyéniségért vívott harc a rockzene szabadságvágyán és a tánczene felszabadultságán keresztül elbeszélve. A turnén előadott műsor a lemez sztorijának explicitté tétele, egy elektró-metál-dance-pop opera. A színpadkép a lila és türkiz fényekben pompázó gótikus várral, és az annak az ablakaiban zúzó gitárosokkal egyszerre volt monumentális és visszafogott is: nincsenek felesleges vetítések, a hangulatot kibillentő erőfitogtatások a fényrendszerrel. Mindez fölé lógattak be egy kristályforma monitort, amin egy arc narrációja segített követni az eseményeket. Hosszas várakozás után, a keringők elcsendesültével aztán elkezdődött a Highway Unicorn című dal, ami a popos refrénre rázúduló epikus kórusával remek nyitány lehetne, de színpadkép valahogy megöli: az alien-álarcba bújt Lady Gaga egy unikornison ülve körbemegy a legkorábban érkező rajongók számára fenntartott monster pitet körülölelő kifutón, mögötte a táncosai G.O.A.T. feliratú lobogókkal sétálva követik. Mi a fene? Hol vagyok, egy rossz sci-fi-imitációt nézek? Aztán kezdődik a Goverment Hooker, itt még mindig nem történik semmi, a sötétben azt se látom hirtelen, hol van maga Gaga - tiszta nyomasztó -, amikor hirtelen egy nagy gömböc mögött ordít fájdalmasan, eltűnik mögötte, majd elöl kibújik belőle, kvázi megszülve magát.

Innentől azonban beindul a buli, először jön a címadó dal, a Born This Way; majd kisvártatva, de még eléggé az elején a Bad Romance; aztán az élőben sokkal izmosabban megszólaló indusztriális Judas. Szemben a totál kásás Darkness-szel, remekül és hangosan szól minden, mellbevág a basszus, mindig így szeretném hallani; és Gaga is jól énekel, néha ugyan elcsuklik a hangja, de még általában ez is ki van találva, hogy mikor, mégis kap tőle valami bájt az egész műsor, hogy tényleg itt és most, előttünk történik. Mindeközben a belógatott arctól megtudjuk, hogy a történet szerint, Lady Gaga elszökött a Kormány űrbázisáról, és egy új, szabad fajt akar létrehozni a Földön, ami híján van bármi előítéletnek, és képes önállóan létezni. Ezért a verdikt pedig: "Kill the bitch!" Lady Gaga a következő szünetben első közönséghez intézett megszólalásában elmondja, hogy ő nem nő, nem férfi, de semmi, amit a Kormány hozott volna létre. "Én vagyok ti, minden, amit szerettek magatokban, és minden, amit nem" - fejezi be a monológját. Kétségkívül hatásos az egész. A néhány régebbi dalt tartalmazó, jól elhelyezett blokk után (Just Dance, Telephone) aztán jön a Born This Way két legjobb, nem kislemezes dala: a címe ellenére klubos Heavy Metal Lover, ami alatt Gaga a lemezborítón is látható embermotorként gurul be a színpadra; majd a metálrifftől girlgroupos refrénig eljutó, kamaszosan lázadó Bad Kids, ami után aztán kifordul magából az addig hűvös, távolságtartó koncert.

A dal végezetével Gaga két táncosával összeölelkezve leül a lépcsőre, közben mindenféle plüssállatok, homemade farmerkabátok és egyéb cuccok repkednek a színpadra. Egy pólót az egyik biztonságis kap el, neki szól is Gaga, hogy hé, azt én kaptam. Felvesz egy ujjatlan farmerkabátot és egy indokolatlan, feldobott zöld orvossapkát, és beül a közben zongorává változó motor mögé, hogy eljátssza az általa legszemélyesebbnek mondott dalát, a már a következő, Artpop című albumára írt Princess Die című, egyelőre balladisztikus szerzeményt.

Ettől kezdve valahogy közelebb kerül az egész koncert, és tényleg a show részének tudja magát érezni az ember. Közben persze pörög a sztori, amiben a szintén zongoránál, de már fejkendőben eljátszott Yoü & I bevezeti a szerelmi szálat is. Az Americano előtt egyik táncosával párban hallgatják az egyik gitáros latino-szólóját, és hiába teszik bele Gagát az üldözői a metaforikus húsdarálóba, ő - nyilván - újjászületve, az előző turnén a Fame Monster ellen is bevetett discostickkel megöli a kormányt jelképező arcot, és az Edge Of Gloryt már a vár tetején, diadalmasan énekli el a ráadásban. Ha itt véget ért volna a műsor, akkor sem lehetett volna semmi panaszunk. Láttunk egy a valóságtól képregényszerűen elrugaszkodott, de arra a maga egyszerű és groteszk módján vissza is utaló produkciót, ami jól szólt, jól nézett ki, jók voltak a táncosok stb.

Csak hogy jött a második ráadás. Gaga ekkor már teljesen otthonosan cseverészve a közönséggel felhívott egy kislányt a színpadra, akinek adott egy farmerdzsekit a felszórtak közül, és elmesélte neki, hogy amikor ekkora volt, mint ő, csak álmodozott arról, hogy ilyen híres lesz; aztán a szemét befogva, hogy először harminc ember előtt játszott kis New York-i klubokban... amikből aztán háromszáz lett... majd szép lassan háromezer... és - a közönségre nyitva a szemét - most pedig esténként akár 30 ezer. És persze, nyilván az egész show percről percre meg volt tervezve, nyilván ugyanaz ment, mint Szöultól Bukarestig minden este, de ahogy az első szám elidegenítő sci-fijétől eljutottunk ide, hogy már majdnem bekiabálásra lehet számot kérni; hogy érzésre mintha harmincan lennénk, és csak durva véletlen, hogy nem én állok ott mellette, mint a közönségből kiemelt megszeppent idegen - az ezt az egész agymenést nem hogy legitimizálta, őszintévé tette, hanem megadta neki azt az esztétikai csavart, amit a régiek katarzisnak hívtak, és aminek például egy Nicki Minajnál legfeljebb az üres helyét lehet kimutatni és tétnélküli, lecsúszott iróniával betölteni. A záró szám persze a New York Cityhez írt szerelmes levél, a Marry The Night volt, minden csinadratta nélkül, kézenfogva táncolgatva a megilletődött kislánnyal. Ezzel körbeért minden. A-