Döngölnek a hegedűk

A Csík Zenekar nagy Sziget-koncertjén Kovács Kati rockolt, Hobo mutogatott, Presser Gábor LGT-dal szétcincálásában segédkezett.

További képekért kattintson!

A Csík Zenekar több mint két és félórás megakoncertjének három csúcspontja volt, amik egészen különféleképpen működtek. Az egyik Kovács Kati Rock and roller-előadása volt. Az énekesnő úgy tipegett le a színpad szélén a lejtőn (ahol a show elején a zenekar tagjai vonultak be revüszerűen, majd az összes vendég), mintha soha nem csinált volna még ilyet - aztán megmutatta, mi az a rock and roll! Mármint hogy a rock and roll egyrészt, persze: a könnyűzene történetének egy meghatározott műfaja, ami egy behatárolható korhoz köthető, ami már elmúlt (ha valaki ma komolyan, irónia nélkül azt mondja, ő rock and rollt játszik, akkor az retrós); másrészt pedig nem véletlenül lett a rock and roll az a hívószó, amivel gyakorlatilag tetszőleges erős, ütős - vagy akárhogy mondják a mai fiatalok - zenét jelölhetünk. És ez a kettősség benne volt ebben a dalban, ami, ha szigorúan nézzük, elég butácska - na de ki a fene akarná szigorúan nézi, amikor ott énekli Kovács Kati azokat a húhú-kat és áúú-kat. És milyen jó volt alatta a szaxofon!

Kattintson Kovács Katira!

Még ez előtt volt a Hajtók dala, Hobo előadásában. Ebben nagyjából minden megvolt, amitől Magyar Dal Napjára való, "Szevasztok, ez a nagyon híres számom, lenyomom nektek itt gyorsan rutinból, örüljetek nagyon" típusú, tét nélküli izé lehetett volna. Hobo feltehetően pont ugyanazokkal a túlmagyarázó gesztusokkal mutogatta végig, hogy miről van szó éppen ebben a sorban a szövegben, mint mindig - a rutinos showman, akin ha megnyomnak egy gombot, lenyomja a szívből jövő, őszinte show-t; és az éneke meg nyilván a hangja is pont ugyanaz, mint az elmúlt évtizedekben. Talán ő volt az egyetlen (vagy ha nem, hát a legfeltűnőbb), aki egzecíroztatta a közönséget, hogy tessen tapsolni - egyébként nem volt ilyen, mármint számra tapsolás volt, de spontán, és az derült ki, hogy úgy sokkal jobb. Ráadásul a Csík Zenekar átdolgozásának legfőbb hozzátétele kicsit hülyén jött itt ki: a "Ne lőjetek!" után jött az automatikus taps, no de a zenekar közben átváltott egy népdalra (a kapcsolódási pont az volt, hogy "Jaj, Istenem, de szégyellem, hogy reggel kell hazamennem"), ami így aztán kellemetlenül elveszett, a közönség a felénél jött vissza. Na de: a klasszikus magyar rockzene egyik legjobb daláról van szó és kész.

Hobóra kattintva galéria nyílik

Nehéz volt ezt leírnom, mert nagyon sok minden amellett szól, hogy giccsnek tituláljam (ez részben generációs dolog is, megkaptuk a Vadászatot, hogy hú, ez a legnagyobb dolog, imádjátok leborulva, és ezt néhányan nem viseltük jól: majd mi eldöntjük, mit imádunk leborulva, oké?). Sőt, igazából a Hajtók dala ténylegesen giccs, és pont ebben rejlik a hatása: hogy közben el tudja hitetni, hogy nagyon, már-már kellemetlenül őszintén valami olyasmiről szól, amiről a giccsek nem szoktak - nem a győztesekről, de még csak nem is azokról a vesztesekről, akiknek a bukása tragikus, hanem az igazán kicsi kisemberről, aki még csak nem is nagybetűs Kisember, de én vagyok az és te vagy az. És át lehet látni ezen a trükkön, de közben akkor is lúdbőröztető ez a dal, ha direkt nem akarom.

Kattintson!

Volt tehát egy csúcspont, ami az énekes, és egy, ami a dal miatt volt az; a harmadik pedig a Csík Zenekar feldolgozásának szellemessége és bátorsága miatt. Nagyjából két órával a kezdés után Presser Gábor, aki már egy jó ideje ott ült a zongora mögött, és úgy megszoktuk, hogy észre sem vettük - egyszer csak elkezdett énekelni. Az LGT És jött a doktor című számába néhány sor után bekapcsolódott még három énekes (Csík János, Majorosi Marianna és Szabó Attila), megosztották, szétdobtak a sorokat, eljátszottak velük; aztán a "Csak a zene kell" sorra összejöttek mind; majd megint szét: a lassító kíséret alatt szertelen hangszerszólók következtek - és megint össze és megint szét. Aztán egy nagy kóda, fokozás egészen lentről egészen magasra. Tényleg bátor húzás volt ez: a Sziget Nagyszínpadán két óra után, amikor már nyilván mindennek a bulizásról kellett volna szólnia, hogy a kifáradt közönséget ne veszítse el a zenekar, előállni azzal, hogy játékosan szétcincálnak és összerakosgatnak egy dalt - és a legcsodálatosabb az volt benne, hogy nagyon jól működött, tomboló tapsot kapott.

Találja meg a képen Brody Jánost és kattintson a fejére!

A bő két és fél órában mélypontok nem voltak, de kevésbé magaslatiak igen. Szörényi Levente (akivel a Kuglit mulatósan játszották, aztán egyetlen klarinét kíséretével jött a Hej, barátom) és Bródy János (aki több dalt is előadott, többek között a Maszkabált, amelynek próbájára a feldolgozás elkészítésének elején és végén is betekintett az [origo]) például halványabb volt a többieknél. Többek között talán azért is, mert a többi vendéghez képest meglehetősen eszköztelen volt az előadásuk. (Szörényi az elején belesült a második dalba; "Na ez az" - mondta, és ezzel el is volt intézve, mármint tényleg, túlléptünk rajta, megesik az ilyen). Zeneileg hiányzott, vagy csak nem jött ki a nagykoncert szituációjában, hogy valami nagyon újat megtudjunk a beatgeneráció és a népzene kapcsolatáról. Mármint eljátszottak például egy Illés-dalt az azt inspiráló népdallal összekötve, de azért erről az ihlető kapcsolatról már eddig is sokat tudhattunk, és talán jó lett volna, ha "új információval" nem is szolgál, legalább valami új szemszögből világítja meg mindezt a koncert - bár az is lehet, hogy ez az esemény össznépi bulizás jellegétől idegen. De mégis lehetséges, csak bravúrral, és a Csík Zenekartól ezt is elvárhatjuk, ugye.

Kattintásra galéria nyílik!

Szemben a nagy öregekkel, az egy nemzedékkel fiatalabbak jó harsányak voltak: Kiss Tibor az ő színpadi figurájához hozzátartozó ripacskodásával - ami itt szerethető volt, működött -; illetve Lovasi András önironikus, reflektált ripacskodásával - ami szintén jól sült el. Egyébként ők kapták a legnagyobb tapsot, talán Kiss Tibort szerette leginkább a közönség. Volt néhány rész, amikor kicsit féltettem a zenekart, hogy például jaj, Ferenczi György kétségtelenül virtuóz harmonikaszólóját mennyire lehet elsütni a Sziget Nagyszínpadán, a nézőteret ha nem is szorosan megtöltő, de azért mégis szép számú közönség előtt. De ha az ilyen részek közben nem is látszott az a nagy mozgás a tömegen, azért a végén mindig jött a taps.

A fényképre kattintva még több nyílik meg

Miről is kell még, hogy szó legyen? Persze: a népzenéről, meg hogy a Csík Zenekar ismét divatossá tette ezt, és hatásukra tömegek buliznak kalotaszegi csárdásra és szaporára! És ez tényleg így van, buliztak a tömegek ezekre és másokra. Csak éppen az volt, és pont az volt jó, hogy míg az elején volt egy olyan érzésem, hogy azért sokakban ott lehet az "Ez itt a népzenés rész, ami jó, jó, de mikor jön már a Lovasi vagy a Kiss Tibi" gondolat, addig később már teljesen természetessé lett, amikor egy slágerben megszólalt egy népdal vagy egy príma hegedűszóló. És igen, amikor a végén megint volt egy kalotaszegi csárdás és szapora, akkorra már eltűnt az, hogy "ez tehát itt a népzene" (kultúrmisszió stb.), hanem bulizene volt ez is, mint a többi. Az elején kicsit fura volt, hogy Csík János egy ritka magyar felkonferálásában a "kemény" szót használta, de aztán az is sokszor bebizonyosodott, hogy ezt is joggal lehet mondani - már a Fiúk ölébe a lányok előtt is (ami a ráadásban szerepelt, a Most múlik pontosan után, a vendégeket nagy kórusba visszahívó Én vagyok az, aki nem jó előtt). A bőgő "vum vum vum"-ja igenis kemény tud lenni; egy ponton eszembe jutott, hogy nem is elrugaszkodott ötlet egy dubstep-népzene fúzió - annyira nem, hogy létezik is, nem is rossz. Mint ahogy nagyon tömény, sűrű, sodró hangzást is elő tudnak állítani a hegedűk (a Kovács Kati által énekelt erdélyi menyasszonykísérő alatt leginkább).

Kattintson a Csík zenekarra!

Én legjobban azt szeretem a Csík Zenekarban - mint azt a legutóbbi lemezről írt kritikában részletesen kifejtettem -, ahogy a "slágerek autentikus népzenei hangszerekkel" ötlettel nem elégszik meg, hanem telerakja számait csodás kis ötletekkel, a kontextust finoman, akár a jazz, akár a klasszikus zene felé tágító játékokkal. Ez természetesen elsősorban lemezen jön ki; a legutóbbi album bravúrdalából, a Fekete L'amourból itt például csak a záró tombolás ütött, bár az hatalmasat; a maradék nem, de hát ezt botorság lenne felhánytorgatni: ez egy koncert volt, ennyi. Mégpedig erős, bulizós, meghatódós, több igazán nagy csúcsponttal. B+