Felteszem, egy bizonyos kor után mindenki úgy van némely kamaszkori kedvenceivel, hogy jobban látja nem bolygatni őket: nagyon jó és fontos volt akkor, de inkább nem nézem, hallgatom meg, olvasom el újra ennyi év után - ki tudja, mi lenne abból. Én így vagyok a Leftfielddel is. Sok kedvenc kamaszkori kazettámat előszedtem, amikor hosszú idő után megint lett magnóm, de a Leftism (1995) és a Rhythm And Stealth (1999) után nem túrtam fel a dobozokat. Aztán nemrég meghallgattam több számot is a YouTube-on, és az volt az élményem, ami sok más, a kilencvenes évekbeli elektronikus zenével is: nem is az a zavaró, hogy érződik rajta, hogy régi, hanem sokkal kisebbet üt, mint akkor; ráadásul valahogy lassú - lassabb, mint az emlékeimben, lassabb, mint amilyennek "lennie kellene".
A Leftfield 2010-ben a szó egy meglehetősen fura értelmében állt össze: a duóból csak egy ember van benne, Neil Barnes; Paul Daley pedig "szólókarrierjére koncentrál" - bár ez még mindig kevésbé vicces, mint ha mindketten fellépnének Leftfield néven és egymást perelnék. Az élő dobbal, plusz kütyüssel játszó, egyszer basszusgitárra kapó Barnes fellépése sok úsztatott szintivel, kicsit komolykodva-komótosan, elég lagymatagon indult (legalább hátulról biztos, de elölről sem jöttek az energiák), úgyhogy volt időm elgondolkodni azon, mi a fent leírt hatás oka.
Alapvetően az, hogy mostanában az elektronikus zenék, mégpedig nemcsak a stadionbombák, de az akármilyen értelemben vett "underground" zenék is sokkal inkább az azonnali hatásosságra vannak kihegyezve. Megragadható ez a megszólalásban is: mindennek, főleg persze a dobnak, de más hangoknak is önmagukban, külön-külön a legnagyobbat kell ütniük; míg például a Leftfieldnél sokkal inkább együtt van, össze van dolgozva a hangzás (ezért telített, még ha általában nincs is olyan sok réteg, ritmusszekció, úszkálások, buggyogások, dallam) - és ez a mai standardokhoz képest lagymatagnak tűnik. Még a keményebb részek sincsenek annyira kizárólag az odabaszásra kihegyezve. Hasonló igaz a számok felépítésére. Persze, hogy voltak nagy fokozások már a kilencvenes években is; de míg ma minden egyes felpörgetésnek a CSÚCSra kell eljutnia, addig akkor volt tere a többrétegű építkezésnek: a fokozás nem feltétlenül egy magaslati pontra rohant fel, hanem egy magasabb szintig kúszott, ahol aztán elidőzhet a zene, és akár még följebb is tud jutni. (Ez nem minden kilencvenes évekbeli zenére igaz, de az akkori "nagyközönség számára is befogadható" előadókra általában igen.) Egyáltalán nem arról van szó, hogy a régi jobb lett volna, mint az új, vagy fordítva; inkább csak másfajta partikultúrában kell hatékonyan működniük, ez lehet a háttérben.
Az egész koncert felépítésében is megfigyelhető volt ez a fokozatos feljebb jutás; csak aztán sajnos a felénél megjelent két vendég és jött néhány dalszerűbb, jamaicaias-elektronikus-popos szám (korabeli sláger). Nagyobb fellépéseknél több vendég is szokott lenni a beszámolók szerint; de nálunk a Leftfieldnek korántsem volt akkora kultusza, mint az akkoriban vele egy szinten lévő Underworldnek, Prodigy-nek, úgyhogy még a két vokalistával is elégedettek lehettünk; illetve ezért pont megfelelő helyszín volt az Aréna (most jól szólt, bár én még egy kis hangerőt el bírtam volna viselni). Sajnos a jamaicai Earl 16 nem éppen egy Horace Andy; Chesire Cat, az mc pedig inkább idegesítő, mintsem lelkesítő ceremóniamester, raggázni meg elég halaványan tud mostanában.
Akkor akadt be a zene igazán nálam, meg a közönség nagyobb részénél, amikor ez a rész belecsúszott a régi értelemben vett felfelé építkező technóba. Egyre lelkesebben táncoltak azok, akik másfél évtizede voltak erre fiatalok, meg azok is, akik most; bebizonyosodott, hogy volt értelme ennek a türelmes építkezésnek, mert hú, hova tudunk így eljutni! Ráadásul hiába, hogy öregek vagyunk, azért sokáig ott is tudunk maradni. Lehet, hogy az eleje kb. B- volt, a vége simán megütötte az A- osztályzatot is.