Bezárt eufória, feldarabolt sláger

Öt magyar lemez: eltérített darkos slágerek, gyerekkori világ a felnőtt szemével, zörgésekből kibontakozó ütős témák. Volkova Sisters, Eril Fjord, Yvein Monq, ICR és Zomblaze. Meghallgatható mind.

Amikor a Volkova Sisters-interjúra készültem (a külföldi tervekről, Esclin Syndo-s múltról, no meg a fétisszexről szóló szöveg itt olvasható) többször meghallgattam a zenekar Hope című ep-jét (mindenki megteheti itt). Aztán nagyjából két hónapot pihentettem, és most újra elővéve meglepő tapasztalataim voltak vele. Egyrészt kiderült, hogy nagyon is megmaradtak bennem ezek a dalok, pedig elsőre nem vettem észre, hogy ennyire fülbe másztak volna. Másrészt pedig az derült ki, hogy tulajdonképpen meglehetősen egyszerű, de igen ravasz hatásmechanizmussal dolgozó zene ez. Az énekdallamok darkos vagy diszkós (!), esetleg folkos alapklisékre épülnek, sőt, gyerekdalos egyszerűségű frázisokat is bőven találunk. A kíséretben pedig hallhatók downtempós ritmusok, darkos basszusok, hatalmas trance-szintik - csupa elég triviális dolog, meg a koszos effektezés, zajokkal megszórás is bevett trükknek számít manapság. Egyedül a gitár az, ami egyrészt nagyon sokszínű (lehangolt metáltól finom, fifikás futamokig minden van itt), másrészt pedig amolyan összetettnek tűnik.

Hanem a lényeg pont az, hogy ezeket az egyszerű, jól bejáratottan hatásos dolgokat a Volkova Sisters kimozdítja, eltorzítja, kijátssza egymás ellen. Példa lehet erre Berger Dalma effektezett, lenyomott stb. éneke, amiben végre megtalálja a helyét mindaz, amitől ő egy ún. megosztó énekesnőnek számít: a könnyed dallamok ettől más hangulati tartományokba lépnek át. Vagy ott van a legnyilvánvalóbb és egyben talán legjobb megoldás: az, ahogy a második szám (At The Home Of The Giant Wolfe) trance-es szintijei megszólalnak: a tágas térre szabott, "kezeket a magasba" eufóriát nyomott, bezárt, klausztrofóbiás megszólalás téríti el, hogy az eredmény nyomasztóbb lesz, mint akárhány darkos klisé - pont azért, mert egy eredetileg ezzel éppen ellenkező klisé kifordítása. És az, hogy ez a nyomottság fülbemászó, hamar jó ismerőssé váló dallamokkal találkozik, csak még fokozza a hatást. A Volkova Sisters rátalált itt valamire; nagyon várom, hogy nagylemeznyi időben is meg tudják ezt csinálni, mert úgy még jobb lehet, ha nagyobb íveket le tudnak írni ezzel a zenével. (Az ep-hez tartozik még öt remix is, és az a jó hír, hogy kivételesen ezek nem fölöslegesek: új, érdekes irányokba viszik el az eredeti számokat. Feltűnően jó ötlet is van itt: Minus remixében az, ahogy az ének magasságát egy ponton tilinkósan megbuherálja.) B+ (szerzői)

Ahogy megszólalt Eril Fjord: Mondoka című lemezének első száma (The Sour Cherry Is Ripened, úgymint Megérett a meggy), engem meg is vett magának. (Az album végighallgatható itt.) Dobok, amik igazából majdnem nem is azok, hanem koppanások; egy finom pengés; ráérős ritmus, ami majdnem dallam; a lemezjátszó zörgése és tiktakolás a háttérben. De nem csak organikus és otthonos: a nem feltűnő, de folyamatos változást hozó effektezésben ott van a távolság is. Az itt megteremtett hangulat aztán különböző variációkban az egész lemezen kitart. A cím, borító stb. mind a gyerekkor világát idézik, és a zene is: nemcsak a hangulata (ami a könnyebb és sokak által járt út), hanem ténylegesen gyerekkori zenei és hangemlékek fedezhetők fel benne. Dallamok, amikre nem is figyeltünk akkor, csak távolról jutottak el hozzánk; egy alig értett (vagy talán tiltott) tévéfilm jazzes vagy futurisztikus zenéje. Hangok: békabrekegés, a lemezjátszó zörgése, jóleső kopácsolás (ha nagy leszek, dobos leszek) - de idegen zajok is: recsegések, kopogások, amik a ház félelmetes és izgató részeiről szüremkedtek át hozzánk; tömény búgások, zúgások, amik rejtelmes felnőttcélokat szolgáló gépekből jöttek.

És az egész lemezben benne van a távolság is: az, hogy ez egy felnőtt zenéje, aki egyrészt visszatekint, másrészt pedig az elektronikus zene eszköztárát jól ismerve reprodukál és akaratlanul, de talán inkább akarva összekeveredik az emlékekkel mindaz, amit azóta megismert (legyen szó kísérleti elektronikáról, finom downtempóról, vagy szelíden, de ellenállhatatlanul húzó breakbeatről - Eril Fjord egyébként Chris Plastic új projektje). Nagyon is okos zene ez, anélkül, hogy az érzelmességéből bármit veszítene; átélhető-szerethető, anélkül, hogy ezért a kísérletezést, vagy inkább: a hangokra való elfogulatlan rácsodálkozást be akarná áldozni. A- (Chi)

Yvein Monq, vagyis Gryllus Ábris első lemezéről itt írtunk, nem túl lelkesen. A Post Apocalyptic Codex X című, itt meghallgatható, vinylen is megjelent (!) ep ránézésre elég rémisztő (főleg a cím), de aztán kiderül, hogy jó. Sok kosszal bekent, zúgással körbevett, ide-oda csatangoló, kattogó ritmusokkal megszórt, organikus hangokat és érdesen művies szintiket ütköztető zene ez, ami időnként éles hangzású, kemény dobokat és felmorgó basszusokat is csatasorba állít. Persze hogy hallhattunk már ilyet sokat; de a PACX nem is nagy újdonságerejével akar meggyőzni, és még csak nem is azzal, hogy elég jól meg van csinálva, bele lehet feledkezni a szép zörgésekbe, izgis hangzású szintikbe, rácsodálkozni motívumokra (ezt a szót itt a "dallam" helyett használom, ami azért talán már túlzás volna). Hanem dramaturgiájával, azzal, ahogy a hangulatok egymásra következnek, ahogy a széteső részek önmagukban is értelmezhetőek, aztán kiderül, hogy egyben meg is ágyaztak egy feltűnő, kiemelkedő témának, ami megjelenésével maga köré rendezi a zene maradék részét.

A legerősebb rész az eleje: a Epiclesis kilencvenes éveket idéző szép melankóliája, énekesnője (Stefanie Barz) után jönnek a Sharkteethben a fenyegető zúgások, aztán egy perc fokozás után a nagy dobok, akadozó basszusok - amik nagyobbat ütnek így, ezután a felvezetés után. A következő Terror 5-ban pedig hatásosabb a játékosság. Az ep második felében már nem ilyen szép és egyértelmű az ív; bár komolyabb gond csak egy van: a záró Godess of the W_01D-nek kellene lennie a csúcspont slágernek (ha jól hallom, ez a szerzői szándék is, illetve ezt kívánná az egész), de hiába a nyomokban eufóriát is tartalmazó szintik, a fel-le szánkázó szintik, tapsok stb., mégsem lesz annyira slágerszerű, mint lennie kellene. B, mondjuk, de annak erős. (Bounce)

ICR ugye a magyar drum and bass szcéna egyik központi alakja - vagy volt, hiszen 2011-ben kiadott dupla lemezének (kritikánk itt) első fele volt utolsó megjelenése a műfajban; a második fele house, hiphop, downtempo volt. A Pop That Thing című négyszámos ep (meghallgatható, megvásárolható itt) egy újabb műfaj felé nyit: ez a juke - de valójában csak néhány elemet vesz át ebből a Chicagóban kifejlődött, a világot 2010-ben megragadó stílusból (amiről itt írtunk bővebben). A pofonegyszerű és követhetetlen, gyors ritmusok megvannak, de a dobok nem kopognak úgy, mint az eredeti juke-ban. Továbbá hanem lágy szintik töltik ki (a juke-ban jellemzően üres) teret, csilingelő, szomorkás melódiák szólnak, még a harsányabb, keményebb szintik is elég visszafogottak. Az ep a ritmusok frenetikus pörgését és a melankolikus, itt-ott sötétbe hajló dallamokat ellenpontozza: a dob csak néha jön előrébb, általában inkább hátrébb szorítva színezi a hangulatot. A négy számból háromban kifejezetten érdekes lesz az eredmény, ráadásul úgy, hogy a trükkök általában nem látványosak, van tehát felfedeznivaló is. (Még az olyan feltűnőbb megoldásokban is, mint a Brief Case című klipszámban majdnem másfél perc után érkező váltás, van valami finom.) Kár, hogy a második számban felborul az egyensúly: ez egy hosszan, majdnem nyolc percben elterülő érzelmes és hát eléggé egyhangú szerzemény, ami ráadásul az ep szerkezetébe is zavaró aránytalanságot hoz. Csak emiatt B. (Bounce)

Zomblaze legutóbb az innen letölthető Dronk Noise című lemezzel bizonyította ismét, hogy a legjobb magyar producerek között van. A Chinél kijött, itt meghallgatható Machinstruments Vol. 1. című rövidke három régebbi darabot tartalmaz. A Balkan Kannibalizm morcos, ámde még annál is inkább: szellemes, akadozó basszusa majdnem feledteti, hogy valójában ez egy hiphop-szám; míg a Mind Opban pont hogy az aranyos, ámde feldarabolt énekminta könnyed slágeressége (!) kerekedik a súlyos basszusok és a kemény, meg-megtörő dobok, fenyegető szintik fölé. Az Out ellenben visszafogott, nyomokban zajos, majd pöttyet jazzes - a felszín alatt pedig talán a másik kettőnél is fenyegetőbb hiphop. Tényleg csak annyi baj ezzel, hogy kevés. B+ (Chi)