Popzene, mélységgel. Az új Hot Chip-lemez

Önfeledt életigenlés, a nyolcvanas évek megidézése: a Hot Chip új lemezén mindez meglepő mélységekkel párosul.

A Hot Chip munkássága nem csupán azért figyelemreméltó, mert a kezdetek óta képesek tartani a magas színvonalat, hanem azért is, mert dalaik rendkívül széleskörű zenei műveltségről tesznek tanúbizonyságot. Úgy vonultatnak fel műfaji hatásokat a soultól kezdve a szintipopon át a korai house-ig, hogy közben nem veszélyeztetik önnön eredetiségüket és egyediségüket. És ami még fontosabb: ezek a hatások tökéletesen illeszkednek az életműbe. Mindezek ellenére azért azt nem jelenthetjük ki, hogy e zenei szintézis osztatlan szakmai sikert aratott volna. A 2008-as Made In The Dark esetében már felcsendültek olyan szólamok a recenziók némelyikében, hogy a lemez túlságosan széttartó, már-már öncélúan eklektikus. (Az [origo] kritikája itt olvasható.) Az új, ötödik album, az In Our Heads esetében ez azért is különösen érdekes, mert éppenséggel az említett, négy évvel ezelőtti elődjével mutatja a legtöbb rokon vonást.

A Made In The Dark persze vitathatatlanul sokszínű alkotás, amely egyértelműen a kísérletezés jegyében fogant. Abban az értelemben pedig a leginkább reprezentatív Hot Chip-hanganyag, hogy a lassú, szentimentális szerzeményektől kezdve a táncparkettre szánt, lendületes darabokon át a zajkeltésig, zenei poénokig minden megtalálható rajta. Szóval igazából olyan lemez, amit nem nagyon lehet - vagy legalábbis nem érdemes - megismételni. És nem is arról van szó, hogy az In Our Heads ezzel próbálkozna, inkább arról, hogy most itt van megint egy olyan kiadvány, ami a korábbiakhoz képest nagyobb elrugaszkodást jelent, és egyben egy újabb kísérletező korszakot fémjelez. A közvetlen előd, a 2010-es One Life Stand éppen azért volt gyengébb, mert megszokott, bevált elemekből építkezett, így még ha jól megírt szerzemények vannak is rajta, sokat nem tett hozzá a korábbi Hot Chip-albumokhoz. (Kritikánk itt olvasható.)

A kísérletezés ellenére azonban egy rendkívül egységes lemez született. Ez elsősorban a dalok hangulatában érhető tetten: tulajdonképpen ez az eddigi legvidámabb, legfelszabadultabb Hot Chip-lemez. A felvételek zöme az önfeledt életigenlést és örömet sugározza. A nyitó, fúvósokkal támogatott Motion Sickness sodró lendülete már előrevetíti az album alaphangulatát, ami a későbbiekben csak néhány pillanatban távolodik el ettől. A régebbi lemezek jellegzetes "balladáinak" örököseként azért itt van a Look At Where We Are, melyet Alexis Taylor kitűnő énektémája és kellemes hangja emel a legjobbak közé, így könnyen elterelheti a figyelmet a nyolcvanas éveket idéző hangszerelésről, ami pedig a későbbiekben csak hangsúlyosabbá válik, ezzel jelölve a kísérletezés újabb iránycsapását, mintegy újabb távlatokba nyújtva, tágítva az eddigieket. A következő szám, a These Chains - messze az egyik legjobb az In Our Headsen - énektémája egy az egyben a nyolcvanas évek szintipopját hozza, míg alapja inkább napjaink elektronikus zenei irányzataihoz húz, de ez a bizarr ellentét kitűnően működik. Aztán ott van még az Ends Of The Earth is, amelyben a szintetizátorfutamoktól kezdve az énekig minden a harminc évvel ezelőtti popot idézi emlékezetünkbe, de talán még a new wave hatása is ott lüktet.

Az In Our Heads csúcsteljesítménye azonban kétségkívül a Flutes. Ami azt illeti, talán az egész Hot Chip-életmű csúcsteljesítménye is. Bizonyos értelemben végpontja: a 2004-ben megjelent első lemez, a Coming On Strong minimalizmusa és komolytalan hangvétele messze hátramarad (nem minőségében, inkább fajsúlyosságában) a Flutes összetettségéhez mérve. Ez az összetettség szó szerint, a dalstruktúrára vonatkozóan is értendő, de a dalban érvényre jutó érzelmeket tekintve is. Talán közhely azt mondani, hogy a Hot Chip zenéje populáris zene mélységgel, de mégis valami ilyesmiről van szó. Meg persze arról, hogy a kezdetekkor jellemző minimalizmustól e komplexitásig húzódó skála majdnem minden állomását végigjárták, és kellő tisztelettel nyitottak minden zenei irányzat felé. Még ha nem is önmagukra vonatkoztatva énekli e sorokat Taylor, e fentieket tekintve így is érthetjük: "Look at where we are, remember where we started out." ("Nézd, hol tartunk most, emlékezz vissza, honnan indultunk.") A