A világ legösszeszokottabb zenekara

A philadelphiai Roots a hiphop intézményévé vált, és bár az utolsó pillanatban áttették a koncertjét az A38 sátrába, valószínűleg simán elbírt volna az eredeti helyszínnek kiírt Nagyszínpaddal is.  

A Roots egy váratlan programváltozás miatt nem az előre kiírt koradélutáni időpontban kezdett a Nagyszínpadon, hanem másfél órával később, fél ötkor lépett színpadra a szomszédos A38 sátorban. Néhányan valószínűleg örültek is ennek a fejleménynek, ami talán "méltóbb" körülményeket teremtett a zenekarnak az utálatos matinészerep helyett, de az az igazság, hogy ha van zenekar, amelyik képes kezelni az olyan kellemetlen kihívásokat, mint egy nagyszínpados buli délután háromkor a tűző napsütésben, másnaposan poroszkáló, félmeztelen fesztiválozók előtt, az valószínűleg a Roots. A huszonöt éve létező philadelphiai zenekar öntudatos, higgadt és - nehéz kikerülni ezt a jelzőt - profi hozzáállásával vált a hiphop intézményévé és valószínűnek tűnik, hogy nem esik nehezükre kezelni az ilyen helyzeteket.

Forrás: AFP/Getty Images/Mike Coppola

Így nézhetett ki a Roots: képeink nem a Szigeten készültek

Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hiphop mai állása szerint, Chief Keef és barátai korában a Roots a maga higgadtságával és átgondoltságával kellemesen békebeli dolognak tűnik, ami végső soron nem zavar túl sok vizet. Legutóbbi lemezük, a tavalyi Undun újrahallgatása csak megerősítette bennem ezt az érzést: a számokból süt a tanácstalanság, egymást érik a jellegtelen refrének és az indokolatlan, sehova nem tartó instrumentális témák. (A lemezről szóló, ennél jóval pozitívabb kritikánk itt olvasható.) A csütörtök délutáni fellépés tanúsága alapján azonban a Rootsnak sikerült áthidalnia ezt a feszítő problémát, méghozzá úgy, hogy nemes egyszerűséggel túlléptek a hiphopon. A koncert hatásos illusztrációja volt annak, hogy a Roots - élőben legalábbis - nem más, mint egy rockzenekar, ami mindkét lábával a fekete zenei hagyományokban áll és kirobbanó magabiztossággal mozog műfajok és korszakok között.

Forrás: AFP/Getty Images/Mike Coppola

A kép nem a Szigeten készült

A koncert egy MCA emlékének dedikált Beastie Boys-feldolgozással, a Paul Reverevel indult. Ezt egy régebbi saját szám, a The Next Movement követte, de a szűk egy órás fellépés nem is egymástól elkülöníthető dalok sorozata, hanem sokkal inkább feldolgozások, funk és soul sémák, saját számok és zenei idézetek, viccek változó hatékonysággal működő egyvelege volt. Nagy ováció fogadta a Sweet Child O'Mine-t, egy kicsivel kisebb a Move on upot, de olyan viszonylag obskúrus utalások is helyet kaptak, mint a Warriors című kultfilm legendás csatakiáltása. A Roots pedig profin és jó ízléssel használta fel a különféle elemeket, a legkisebb megingás nélkül. Köztudott, hogy a zenekar már több mint három éve a Late Night With Jimmy Fallon című amerikai talk show házi zenekaraként működik, de jó volt látni, hogy ennek az időszaknak nem egy motiválatlan, a rutinba belefásult csapat lett az eredménye, hanem a világ legösszeszokottabb zenekara, amelyik úgy emelkedik felül a betokosodáson, hogy tudatosítja: tulajdonképpen bármire képes.

Forrás: AFP/Getty Images/Mike Coppola

A kép nem a Szigeten készült

A koncert egyébként így sem volt hibátlan. Főleg az első felében voltak kisebb üresjáratok és az énekes-gitáros Kirk Douglasra (tényleg így hívják) építő, a koncert dinamikájában fordulópontot jelentő, bő tízperces blokk is indokolatlan bohóckodásba fulladt olykor. Az ezt követő vérbő funkos rész azonban megfelelt minden várakozásnak és magától értetődő módon táncoltatta meg az idővel kifejezetten nagyra hízó közönséget. A How I Got Over felrázott, energikus változata és a Seed 2.0 is előkerült természetesen a buli vége felé, de ezek sem vitték el a show-t, szépen illeszkedtek a szett ívébe. A koncert folyamatos fejlődéssel jutott el a kezdeti B--tól az erős B+-ig, de utólag úgyis az utóbbira fogunk majd emlékezni.