Érints meg, de csak így lelkileg! Az Evangelista és a Pándi Balázs - Marco Eneidi duó az A38-on

Az Evangelista énekesnője megborzongat, nem tud hibázni - zenekara viszont nagyon is. Az A38 estjének hőse Pándi Balázs.

Az A38 szerda esti dupla koncertjének első felében Pándi Balázs és Marco Eneidi duója lépett fel - és nem (csak) azért írtam írtam a dobost előre, mert magyar, szívünk csücske, hanem tényleg ő volt a koncert hőse. Sokszor láttam Pándit, és most volt a legjobb: erős, okos, nagy ritmikai fantáziát mozgósító játékában benne volt a rock- vagy éppen metálörökség ugyanúgy, mint az improvizatív zene hagyománya, de még groove-ok is: igaz, szabálytalan, kibillenő, de ettől csak még jobb groove-ok. Marco Eneidi leginkább rövid hangokból, ereszkedő frázisokból álló szaxofonjátéka viszont egyáltalán nem kötött le, bár ilyenkor mindig aggódom, hogy bennem van a hiba. Mindenesetre ha a dobot figyeltem, és a szaxofont csak úgy ehhez képest, ennek lyukait mintegy betöltve, úgy sokkal jobb volt.

Az Evangelista koncertjétől nagyon sokat vártam: a lemezek nemcsak hogy jók, hanem pont úgy azok, hogy nem lehet nem arra gondolni a hallgatásuk közben: "hú, ez tök jó, élőben meg biztos zseniális." Nem mindig célravezető, de most koncert előtt újrahallgattam az első lemezt (kritika itt), és hát letaglózó, mármint letaglózóan jó. Habár a második kicsit gyengébb és szürkébb, a 2011-es In Animal Tongue ismét jó, és másképpen: pont a feloldó kitörések elmaradása miatt hat (bővebben itt). Ehhez képest sajnos a koncert csalódás volt. Carla Bozulich éneke persze nem, arról igazából nem is tudom elképzelni, hogy lehetne igazán rossz (pláne, hogy a dallamtól való elcsúszások nála művészi eszköznek számítanak). És tényleg, mély és egyedi hangja; az underground dalok hagyományában gyökerező drámai előadása volt az, ami miatt igazán nem lehet azt mondani, hogy ez rossz koncert lett volna - mert lehet-e rossz, ami többször is ennyire megborzongat?

A koncert úgy kezdődött, és a ráadás előtti része úgy fejeződött be, hogy Carla Bozulich lejött a nézőtérre, leült egy lány mellé és a vállára hajtotta a fejét; megsimította egy fiú vállát; a legvégén pedig felállított valakit és rátámaszkodott, majd rádőlt. Furán kényelmetlen volt ez az egész, nemcsak a kiválasztottak számára; "igen, kérünk drámát, azt, hogy érintsd meg a szívünket, esetleg tépd is ki a helyéről meg minden, de úgy, hogy te fent vagy a színpadon, mi pedig itt lent ülünk és hallgatunk; tudod, így lelkileg érints meg minket."

Komoly baj volt viszont a zenekarral a maga egészében. Egyrészt az eljátszott számok nagyon egy kaptafára épültek fel. Először némi szöszmötölős, zajongós, gitárkaparászós és gépekből zörgéseket-kattogásokat előcsaló improvizatív felvezetés. Aztán meginduló avant/art rockos, posztrockos rész, fokozódó dobolással, ami persze szép lassan eljut oda, hogy: csúcspont, kiakadás - majd visszafogás, levezetés. Többször mintha egy Godspeed You! Black Emperor utánjátszó zenekart hallottunk volna, pedig ilyenből van kismillió, olyanból meg, amit az Evangelista lemezen tud, sokkal kevesebb. Másrészt pedig nem kell Igényes Zene és Profizmus-fetisisztának lenni ahhoz, hogy az embert zavarja a hibák, elcsúszások, szétesések nagy száma. Az első olyan számban, amiben a kedves hippidobos hegedűre váltott, úgy egy fél ütemmel el volt csúszva a többiektől. Szerencse, hogy a zörmögő, feszültségkeltő részekben ilyen hibák el sem képzelhetők; ezek csak egy idő után túlzottan kiszámíthatóak lettek. Úgyhogy a B- csak azért van, mert Carla Bozulich nagyon, de tényleg nagyon jó énekesnő.