Szex egy fadarabbal - Deadmau5 hatodik nagylemeze

Vajon működik-e még ugyanaz a recept a tánctéren, amely négy évvel ezelőtt akkora sikert hozott az egyik legnépszerűbb prog house-electro előadónak?

Talán nem túlzás azt állítani, hogy 2008-2009 mainstream tánczenéjének egyik főhőse az egérmaszkos Deadmau5 (Joel Thomas Zimmerman) volt, aki akkor még egyszerre tudott slágeres és trendin döngölős zenéket írni, pontosan két albumra valót (Random Album Title, For Lack Of A Better Name). Aztán némiképp leáldozott az ő ideje; bár legutóbbi lemezét Grammy-díjra jelölték és az eladási listákon is remek helyezéseket ért el, sőt az Amerikát letaroló EDM őrületnek is ő az egyik főhőse, a klubokból szép lassan kikopott a neve és eltűntek a slágerei.

Azóta eltelt két, nem túl termékeny év, hivatalosan mindössze két kislemeze jelent meg ez idő alatt. Inkább Mau5trap nevű kiadójára fordított több figyelmet, melynél olyan előadók tűntek fel, mint a manapság népszerű, keménykedős dubstep vonal szereplői: Skrillex, a Noisia, Feed Me vagy a Foreign Beggars. Deadmau5 úgy gondolta, habár könyékig benne van a trendben, ő inkább ismét megpróbál hasonlót alkotni, mint 2008-ban, slágert írni, és bulira éhes kamaszok százait megmozgatni. Becsülendő, hogy továbbra is a saját útját akarja járni, mindössze egy a bökkenő: ez a 74 perc szinte végig unalmas és ugyanolyan minden pillanata, valahol már hallottam, csak ez egy kicsit savanyúbban és élettelenebben van összerakva.

A legfőbb probléma, hogy mikor igazán döngölős szeretne lenni, nem tud; mindössze halványan lüktet a hangfalból. Még egy bárgyú bólogatásra sem tud rávenni, hiányzik belőle a kellő húzás, amitől erőteljesebbek lennének a számok, és amitől meglenne a sodró lendülete. Fogós slágerekkel is megpróbálkozik Deadmau5, például a Chris Jamest vendégül látó klipes dalon, a The Veldten nagyon is érezni, hogy egy kellemesen dúdolható darabnak szánták, de valahol itt tűnik fel először az, hogy kőkemény, több mint egy órás dögunalom vár rám és ezt csak tovább erősítik az olyan egyértelműen töltelékszámokként kategorizálható darabok, mint a F'n Pig, a Maths vagy a There Might Be Coffee. Az egyik legnagyobb mellényúlást a My Chemical Romance-ből meghívott Gerard Wayjel éri el; a Professional Griefers electro-punk száma csak egy gyenge próbálkozás marad, ráadásul a refrén sem elég punk ahhoz, hogy igazán ütőképes legyen - tavaly a Bloody Beetroots és a Refused énekese, Dennis Lyxzén ezt ügyesebben csinálta.

Ami mégis megdobbantotta a szívemet egy pillanatra az a Closer könnyen megjegyezhető dallama volt, amire szinte biztos, hogy a hallgatóság többsége rávágja, hogy ez valahonnan ismerős. Naná, a Spielberg-klasszikus egyik legikonikusabb jelenetéből! Kicsit magaménak is kezdem érezni a számot, de a fellángoló gyermeki tűz csak egy rádióbarát house számmal kénytelen beérni a sejtelmesnek és futurisztikusnak képzelt világ helyett. A lemez legjobb pillanata, mikor Deadmau5 a hiphopba is belenyúl; a Cypress Hill-lel készült Failbait basszusa kellemesen búg, önfeledt mosolyra késztetnek az el-elrejtett hangminták, tök laza az egész. Ó, és mennyire kár, hogy ezután jön az újabb mélypont, Imogen Heap és a Telemiscommunications. Egy nagyon lassú és szerelmes dal, de annyira steril és élettelen, mintha egy olyan lánnyal szeretnék eltölteni egy vad éjszakát, aki az ágyban csak egy fadarab.

Nem volt jó élmény meghallgatni, de nem is csalódás. Inkább egyfajta erőltetett önismétlés, ami most nem jött össze, amiből hiányzik a kellő tűz. De szerencsére ott van az a bizonyos Failbait, amiről tényleg ódákat tudnék zengeni és a fél karomat oda tudnám adni azért, hogy egy albumra való ilyet halljak. C-