Rendes vidéki gyomlálni nem rest - magyar ingyenzenék nyárról, 2. rész

Monumentális magyar ingyenzene-összeállításunk első részében rockos zenéket szemléztünk, most pedig jön az elektronika és némi hiphop. Környezetvédelem viccesen, pörköltszaft az iPhone-on, játékos diszkó, buli és zörgések.

A Gazsi Rap Show albuma egyszerre nagyon szórakoztató és rendkívül zavarbaejtő hiphop. Vagy talán az innen letölthető (itt is meghallgatható, cd-n rendelhető) Az atom utolsó erkölcsös vak királya nem is hiphop, vagy legalábbis nem egyértelműen, minden további nélkül az - pont ettől zavarbaejtő, és részben ettől is szórakoztató. Talán magyarázható ez azzal, hogy Gazsi, vagyis Szőke Gáspár festő is, feltehető, hogy emiatt kívülről látja a magyar hiphop amúgy elég zárt színterét. Szövegei tök jók, mókásak és tartalmaznak jól idézhető, megjegyezhető sorokat (itt olvashatók); de előadásmódja alapján amolyan amatőr rappernek tűnik, aki elsajátított néhány ritmizálási technikát - aztán egy-két ravaszabb megoldásból (pl: a levegőben maradó, lezáratlan és ezért ütő félsorok) úgy tűnik, mintha nagyon is tudatos volna. Azt is gyakran nehéz belőni, hogy egy-egy szöveg pontosan hol helyezkedik el a skálán, aminek az egyik végpontja az áttétel nélküli "elmondom, amit gondolok, amit látok, ami történt velem" személyesség, a másik pedig a nyilvánvaló szerepdal. Jó, a sorozatgyilkosos remélhetőleg az utóbbi; de vajon a környezetvédelmes mennyire ironikus? (Viccesnek tuti vicces, de az nem ugyanazt; a címbeli idézet innen származik.) A Tüdő Gyuszi tényleg a valóságban létező Szőke Gáspár igazi tüdőgyulladását és ennek hatására támadt gondolatatait írja le? Hajlik rá az ember, hogy elhiggye: igen - közben meg gyanús, hogy: á, dehogy! Az eléggé kótyagos, kiforgatottan minimál hiphop-alapok hasonlóak: vannak utalások arra, hogy a producerek (főképp Gazsi, aztán Jeaultix, Zsola, D.O.N.G.) tudják, hogy mi történik mostanában a kísérletező, elektronikus hiphopban; máskor meg teljesen olyan, mintha úgy születtek volna a zenék, hogy az alkotók keresgéltek hangokat, hangszíneket, és pont ezeket eléggé érdekesnek találták - amúgy: teljes joggal, hiszen tényleg azok. Végső soron arra jutottam, hogy azért csak nem lehet, hogy ne egy teljesen tudatosan, részletesen megalkotott koncepcióról legyen szó a Gazsi Rap Show esetében; de némi bizonytalanság azért még mindig átszínezi ezt. És nem ennek ellenére, hanem pont ezzel együtt nagyon szórakoztató - de egyébként meg akkor is, ha ezektől a filózásoktól teljesen eltekintünk és csak úgy hallgatjuk. (RA)

A nem túlságosan keresőbarát Julie művésznevet használó Horányi Júlia a szintén nem valami beszédes nevű Carlosszal, egy magyar származású, ám Berlinben élő producerrel készítette el első minialbumát. A Blue című anyag a posztdubstep zenék billegő maszatolását próbálja keresztezni jazzes motivációkkal. És milyen jól! Elég csak meghallgatni az innen letölthető ep címadó dalát, amihez egy szuper, a kék színt központi elemmé tévő klip is készült. (Ha a Bandcampen Buy Now feliratot látunk, mi adhatjuk meg az árat; 0-t beírva ingyen a miénk az anyag, de küldhetünk pénzt is az alkotóknak.) Az ep erőssége, hogy nem csak egymás mellé dobálja a különböző paneleket, hanem tényleg működik köztük a kémia, kölcsönösen reakcióba lépnek. Imbolygó basszusok, meg-megtörő ütemek, finoman szitáló jazzes zongorasztenderd: valahogy tök jól kiegészítik egymást, mintha nem is két tőről fakadnának; aztán beúszik egy kedves, az óvatosan vibráló feszültséget feloldó, játékos szintidallam. Tehát még némi szcenikája is van a dolognak. Mindehhez jön Julie ha nem is túl egyedi, de mindenképpen jó énekhangja, elvágyódó dallamai, amik végső soron visszaterelik mindezt egy olyan popzene felé, amire jó lenne azt a szót használni (ha nem lenne lejáratva), hogy "minőségi". A Blue visszafogottsága magában rejti annak a lehetőségét, hogy különösebb visszhang nélkül felejtődjön el; mindenesetre azoknak, akik fogékonyak erre a fajta zenére, javaslom, hogy tegyenek egy próbát Julie-val. (LÁ)

A múlt évben az egyik kedvenc magyar dalunkat összehozó Korea új ep-je beugratósan indul, úgy tűnik, mintha az innen letölthető Megkerülhetetlenen a klasszikus, gitáros-zongorás énekes-dalszerzői hagyományok felé tett volna jókora lépést a zenei projektet egymaga jelentő Bajza Olivér. De aztán persze kiderül, hogy nem egészen ez a helyzet, és végül a lemezindító Ritka fajta is átfordul downtempóba és szolid szintihasználatba. Eddigre azonban megteremt egy intim, a többi három dalra is továbbragadó nyugis hangulatot, amibe azért gyakorta zavar bele egy-egy disszonáns vagy torz hangsor. Ez a higgadt állapot azonban amúgy is inkább csak önfegyelmezés és beletörődés, mintsem tényleges megnyugvás, és mindvégig érezzük, nyugalom ide vagy oda, a dolgok működhetnének jobban is. Az álmodozás és elvágyódás különösen a Nem élet ezben kap - nem csak szavakban, bár azokban is kifejezett - hangsúlyt, ahol a tengerpartot idéző, visszatérő dallamocska igyekszik elrángatni minket az adott jelenből. Mindemellett azonban vigyázat: a Megkerülhetetlent csak azoknak ajánljuk, akiket nem ijeszt el azonnal az ep nyitósora: "Ráfröccsent a pörköltszaft az iPhone-omra." (GE)

A Cliponville OrkEstra szerepelt már a rovatban. Egyszerre kísérletező, néha ipari keménységeket is hordozó, de másfelől azért a táncosságtól messze csak ritkán merészkedő számai gyakran a kilencvenes éveket idézik. Mindegyik "jól megcsinált", de néha ennél sajnos nem több. Viszont két új, a Bandcampről letölthető lemeze felülmúlja az eddigieket. Az újabb The Night The Hip Slowly Hopped rövidebb számokat tartalmaz, lassú, ám bombasztikus ütemekkel, etnikai és egyéb hangminták buherálásával, és ami sokat dob a zenén: nagyokat éneklő énekesnőkkel. Még jobb az előző, a Bless 03 koncertfelvétel. Az egyenletes, csak nagyon ritkán változó, az alaplüktetéstől el nem tántorodó ritmusra leginkább diszkózenéből vett minták kerülnek, dögösek, harsányak vagy éppen finomabbak. Tulajdonképpen nem is történik más, mint hogy jön egy ilyen minta, az OrkEstrát egyszemélyben alkotó Joó Gábor eljátszik vele, aztán elengedi, behozza a következőt. De a szigorú ritmus és a tényleg szellemes játék kettőse van olyan érdekes, hogy végig, egy órán át is élvezetes maradjon a zene. (RA)

A Freaky House netlabel hetedik, innen letölthető kiadványa egy White Shadows című válogatás, ami olyan, amilyennek egy jó válogatásnak lennie kell: van rajta kiemelkedően nagyon jó darab és sok jó. A kiemelkedő Grema később egy (meg nem nevezett) új brit kiadónál, vinylen is megjelenendő száma. Egy érdes, kicsit monomániás és pont így nagyon szórakoztató szintimotívum ismétlődik és variálódik, megspékelve egy megfelelő helyre beszúrt zongoraakkordokkal. Egy összekuszálódó kiállást leszámítva a jólesően nyersen megszólaló dobokra (tapsra stb.) hárul az a feladat, hogy változatosságot biztosítsanak. Az a fajta húzós és szellemes darab ez, ami kedvet csinál ahhoz, hogy gyorsan utánanézzünk az alkotó egyéb zenéinek. (Alább a szám másik, eredeti mixe hallgatható meg.) De a többi szám jó része is túlmegy a műfaji sablonok - amúgy profi - felmondásán: lehet örülni például In:Form furi, nedves puttyogásainak; Mr. Fiel kis kolompjainak és ravasz váltásainak; Ozon a sűrű hiphopos alaplüktetésétől elkószáló, lebegő szintijeinek. De az olyan szabályosan építkező darabok is, mint Peter Bernath Colorstar-remixe, illetve Sullivan és Direct In:Form-remixe is teljesen jól működnek. (RA)

Yvein Monq idei, itt meghallgatható ep-jéről azt írtam, hogy dramaturgiája, az absztrakció és a megfoghatóbb témák egymásra következése benne a nagy erőssége. Ilyen típusú (vagy kb. bármilyen) szerkesztést általában nem lehet várni egy remixlemeztől - ámde az innen letölthető Post Apocalyptic Codex X Remixes éppen hogy nagyon ravaszul áll össze. Mintha a szétcsúszottabb, absztraktabb (már/még nem is) hiphoptól haladna az ütemközpontúság felé, aztán a végére érzelmesebb, emberibb lesz, hiszen előkerül az ének is. De azért mindenhol van valami, amitől egy-egy szám több lesz annál, aminek látszik. A nyitó The Stanley Maneuver-remix például visszafogott, zúgós minimáldarabnak tűnik, de kiderül, hogy bicegő, később pedig rohanó, tompa dobok is ott zörögnek mindennek az alján - vagyis alaposan figyelve majdnem az ellenkezője annak, mint aminek felületesen tűnik. A Headshotboyz remixe fortyogó, torz acid-szintije által lesz több mint egy kattogó, sűrű (amúgy műfaji darabnak is jó) wonky hiphop. Vanis erős, morcos szinti által vezérelt, húzós számáról odafigyelve kiderül, hogy tört üteme törtebb, mint elsőre látszik; ICR remixéről pedig az, hogy a szaggatottság nemcsak a megvagdosott énekhangra jellemző, hanem az egész számot sokkal mélyebben áthatja. Önmagukban is szellemes darabokból összeállított, egészében, lemezként is értelmezhető remixalbum ez. (RA)

Négy doboz sört kellett meginnom ahhoz, hogy nekiüljek Firedog innen egy lájkért letölthető Firedog Rokkz! című lemezének. Na, nem azért mert annyira rossz lenne, de éreztem már az első szám első perceiben, hogy a partihangulatra épít az egész electro-dubstep anyag és erről nem lehet csak úgy, egy álmos reggel után nyilatkozni: meg kell hozzá teremteni a megfelelő körülményeket. Habár a minden számban vendégeskedő DNL kiejtése néhol elég zavaró, mégiscsak elkél egy mc/vokalista, aki a sokszor túlságosan is elnyúló számokat feldobja és ad beléjük egy kis életet. A dalok nincsenek túlbonyolítva, külön plusz pont, hogy a divatos electro-dubstep ellenére nyoma sincs a Skrillexre jellemző, már unalomig játszott fogásoknak, kiállásoknak. Talán csak a This Is próbálkozik hasonló megoldásokkal, de annyira nem is szembetűnő. A szeszélyesnek tűnő, ám mégis kigondolt basszusok forgatagában egy kis tempóváltás azért elég jól esik. Ha ráérez az ember, igazán kellemes bulizene tud lenni, kezdetnek teljesen jó Firedog részéről: félre kell tenni minden előítéletet és hagyni, hogy a tömeg bekebelezzen a mocsokkal. (ÁD)

Lincoln első, Kultúrfertő című letölthető lemezéről itt írtunk röviden; a második, Rewolúció című a honlapról tölthető le és nagyjából ugyanazt lehet róla elmondani. A hiphop-alapok teljesen rendben vannak; a legjobb, amikor rockos vagy éppen bluesos minták ismétlődésére épülnek, de a többi is eléggé erős (még a mókás műreggae is). A szövegek fő iránya továbbra is a társadalomkritika; a szövegmondásból érezhető a komoly meggyőződés és meggyőzni vágyás. Más kérdés, hogy ha valaki kellő immunitást szerzett ezzel szemben, akkor egy idő után fárasztani fogja; producerként viszont Lincoln biztos, hogy a jobbak között van az ezen a téren erős magyar hiphopban. (RA)

Dnte wonky hiphop + kelekótya szintik + melankolikus vonósok képlettel leírható bemutatkozó, ingyenes ep-jét szerettük. A klip után készült, innen letölthető Mystic ep ugyanezt a vonalat folytatja, apróbb változtatásokkal: egy kicsit "slágeresebb" lett, vagy legalábbis a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet a bólogatásra és az újabb hallgatásoknál örömmel felismerhető motívumokra. A két szám közül a címadóban nincsenek vonósok, csak egy feldarabolt, szép ének; a másodikban igen, illetve abban még aprólékosabban kidolgozott a különféle összetevők összjátéka, felelgetése. (RA)