"Mára Neil Tennant és Chris Lowe otthonosan berendezkedett a szövegcentrikus, intelligens popdalok írására, amelyekből átlag háromévente jelentetnek meg egy albumnyit" - írtam az év hátralévő lemezeit bemutató cikkünkben, de azzal már kicsit bajban lennék, ha meg kéne pontosan határoznom, mikor vált a Pet Shop Boys világhódító sztárzenekarból a vicces-ironikus oldalát kidomborító, elnéző mosollyal fogadott együttes - pedig valamikor a kilencvenes években történhetett. A duónak később is akadtak népszerű dalai, de Tennanték a küszöbön álló öregedéstől való félelmükben is farolhattak ki szép fokozatosan a slágergyártásból és a sztárlétből (melyben amúgy sem mozogtak túl otthonosan), és inkább megtalálták azt a megszólalást, ami a legjobban áll nekik.
Míg legutóbb szándékosan egy ironikusan színes és harsány popalbumot csináltak a Xenomania producercsapattal, most inkább egy nyugisabb, időtlenebb, szebb hangzású album volt a cél, és a modern r&b és hiphop területén sikeres Andrew Dawsont kérték fel producernek. A lemez hangulatáról viszont nem John Legend vagy Kanye West juthat a hallgató eszébe, hanem leginkább a Pet Shop Boys talán legnagyobb becsben álló albuma, a Behaviour (1990), már csak azért is, mert az addig szintipopban utazó Tennanték ott nyitottak igazán a hagyományos hangszerek felé. Az Elysiumon is hallhatunk akusztikus gitáros dalokat, vagy éppen mindent elsöprően monumentális, nagyzenekari körítést (a hibátlan zárószámra gondolok elsősorban), miközben a dalok hangvétele is azt a hangulatot idézi meg. Persze egy ilyen összehasonlításból sosem lehet jól kijönni, úgyhogy nem azt nézzük, mi nincs az Elysiumon, hanem azt, hogy mi az, ami van.
Vannak letisztult, csendes, az együttes szerint "éjszakai hangulatú" számok, mint az Invisible vagy az Everything Means Something - kezdetben Lowe ilyen alaphangulatú lemezt is szeretett volna, de aztán jöttek a további ötletek. A slágernek szánt, és az olimpiai lázhoz időzített Winnerkevésbé bombasztikus, mint a Pet Shop Boys kislemezeitől megszokhattuk, és nem is fogadta annyira jól a közönség, pedig semmi baj nincs vele az égvilágon, a duó egyik legszerethetőbb arcát mutatja. Amire viszont minden kritikában felfigyeltek, azok a dalok, amelyeknek szövege egyértelműen korunk popzenéjére reflektál: az Ego Music a Twitteren és marketingeseken keresztül brandet építő újdonsült sztárocskák PR-bullshitjét parodizálja ki szarkasztikusan, míg a Your Early Stuff arra az attitűdre megy rá, amely számára a popzenének csak addig van értelme, amíg az előadója a listákon van. (Tennant egy interjúban el is mondta, hogy ezt a számot taxisofőrökkel folytatott beszélgetései ihlették - és igen, azt is tőle kérdezték, hogy "Hé, hogy is hívnak?") Aztán hallható itt musicales hangulatú dal ugyanúgy (Hold On), mint tempós szintipop (Face Like That), és azért belefér pár olyan szám is, ami nem hagy maga után sok emléket. Az is igaz, hogy ez a lemez klasszikusan több hallgatás után áll majd össze, mielőtt ezt bárki is szóvá tenné.
Ami viszont hiányzik, az egy valódi, novelty értékkel is rendelkező sláger, ami még azoknak a figyelmét is ráirányíthatná a Pet Shop Boysra, aki valamikor az I'm With Stupid vagy akár a New York City Boy idején hallottak utoljára az együttesről. Ilyen most nincs, és egyelőre úgy tűnik, az Elysium lesz Tennanték első olyan lemeze, amelyikről egy single sem kerül fel a brit top 40-re. Igaz, egészen máshogy működik már a zeneipar és nem véletlenül mondta egy interjúban Neil Tennant, hogy bántóan hiányzik a mai slágerszövegekből a költőiség. Azt már csak én tenném hozzá, hogy ma már egyre furább belegondolni, hogy jó huszonöt éve még valódi intellektussal is rendelkező emberek kerülhettek heti rendszerességgel a slágerlistákra, mint például ő. Szerencsére a Pet Shop Boys a parttalan nosztalgiázás helyett csinált egy olyan lemezt, ami megmutatja, hol is tartanak jelenleg - és ez még akkor is jó, ha a már régen horogra akadt rajongókon kívül másokat nemigen fog érdekelni. B