Istenhologram szilánkokban: Julia Holter, Oneohtrix Point Never és Tim Hecker

A gótikus Szent Katalin templomban, Krakkóban lépett fel először közös produkciójával napjaink talán két legizgalmasabb ambient/drone/elektronika művésze, Tim Hecker és Daniel Lopatin. Előttük - szintén csak Krakkóban és egyszer - énekelt, játszott szintijén egy vonósnégyes kíséretében az elmúlt év egyik kritikuskedvence, a szép lelkű és arcú Julia Holter. Egy templomi orgona óriási robajjal hagyja el a földet.

A csütörtöki nap a félideje és egyben fordulópontja is az Unsoundnak (korábbi cikkeink erre olvashatók), a hétvégén kezdődnek a partik (az elektronikus tánczene nagyon menő és/vagy nagyon friss neveinek tucatjai sűrűsödnek pár órás bulikba, egymással párhuzamosan, mintha versenyeztetnék őket), illetve hét végén kezdődik a hétvége, úgyhogy értelemszerűen újabb hullám fesztivállátogató érkezik Krakkóba. Ebből következik, hogy csütörtök este van a fesztivál egyik legnagy exkluzív húzóprogramja is, amelyre önmagában is óriási az érdeklődés, és ténylegesen megnyitja az Unsound második felét: a CalArts-gyár ifjú és felkapott énekes-dalszerzője, Julia Holter a krakkói Sinfonia Iuventus kvartettel; Daniel Lopatin, azaz Oneohtrix Point Never pedig Tim Heckerrel lép fel a 16. században épített Szent Katalin gótikus templomban. Hecker és Lopatin nem játszott még élőben, nagyközönség előtt együtt soha, és Holter sem még fel ebben a formában.

A Szent Katalin templomban tartott koncertek egyébként a fesztivál hagyományához tartoznák, és bár az egészet felkonferáló fesztiváligazgató, Mat Schulz szerint negyedszer, az őt követő lengyel hölgy szerint pedig ötödször tartanak ilyet, ez tulajdonképpen mindegy is. Az emberek beterelése viszonylag olajozottan megy már, persze értelemszerűen lassan, tízesével engedik be a nézőket az ülőhelyekkel megtöltött templomtérbe, amelynek hátsó részén magas digitális kijelzőkön pörögnek Isten szavai. Az mondjuk vicces, hogy a szervezők úgy gondolták, hogy érdemes a hatalmas, négy-öt méter átmérőjű, a kilátást (és a hangot is jócskán) elfedő kőoszlopok mögé is székeket tenni. Itt-ott hallani elégedetlenkedőket, látni a másik hátán átmászó ülőhelyvadászokat, de a logisztika alapvetően jól szervezett, én tetriszezem. Mindenki elcsendesedik, fél nyolckor kezdődik Julia Holter koncertje.

Holter a technikailag és zeneileg is képzett, tudatos, de azért hálószobazenésznek csúfoltak új hullámához tartozik, az egyik legizgalmasabb közülük, de viszonylag hamar felkapott is lett, meglátjuk, mit hoz ki ez belőle. Tavalyi első és nagyszerű lemeze, a Tragedy zajokkal, zörejekkel és field recordinggal dekonstruált dalok és szerzemények gyűjteménye volt, helyenként megrázó erejű - a kamarapop érzékenysége a baljós posztindusztriális környezet találta meg rajta a szép egyensúlyt. Idei, Ekstasis című lemeze sokkal dalközpontúbb, több bukolikus képpel, és bár elvileg három évig készült, számomra gyakorlatilag nélkülöz bármiféle izgalmat.

Ebbe a vonalba kapcsolódik a vonósnégyessel előadott műsor is, amitől, bevallom, féltem is, hiszen ritkán sülnek el jól ezek a szimfonikus összeeresztések.

Az egyértelművé vált már az elején, hogy Holter fiatal kora ellenére képzett, profi és sokra hivatott. Ő egy szintivel állt a színpadon, a kvartett három hegedűssel és egy csellóssal kísérte. Holter kristálytisztán és artikuláltan énekelt, számomra akkor illett hozzá a vonósnégyes leginkább, amikor nem dallamokat játszottak, hanem a környezet hangjait rekonstruálták, hangeffektekkel, dramaturgiailag fontos zörejekkel kísérték Holtert. De ez volt a ritkább eset. Az énekesnő a második számban kezdte az elektronikát használni, atmoszférakat, szintis dallamokat, kezdett kibontakozni. A harmadik és negyedik dalnál éreztem azt, hogy a hangja ráérez a templom belső terére, kezd kiteljesedni (a vonósok nagyon nem hiányoztak mögüle), aztán egyszercsak véget ért a koncert. A közönség először a dal végét tapsolta meg, aztán fél perccel később rájött, hogy ennyi volt, és elkezdett megint.

Legalább annyira vártam, mint amennyire tartottam ettől a fellépéstől, de mivel kezdett éppen magával ragadni, ez így sokkal nagyobb csalódás volt annál, mint hogyha simán rossz lett volna. Julia Holter gyakorlatilag adott egy 25 perces koncertet, de ez így nem is volt koncert, hanem egy beállás. B- (jó nagy mínusszal)

Tim Hecker és Daniel Lopatin (Oneohtrix Point Never) mondjuk, hogy ambientzenészek, a szó szoros értelmében: drone-okkal és zajokkal dolgoznak, szétdarabolják és manipulálják az őket körülvevő hangzó világot - előbbit inkább Lopatin teszi, utóbbit inkább Hecker. Nyilván összetettebb ennél a dolog, viszont valahogy egymással szembe kell állítani a két művészt, hogy értelmet nyerjen közös munkájuk eredménye, a novemberben megjelenő Instrumental Tourist lemez. Közös színpadi produkciójuk még nem volt, a tegnapi volt az első.

Egy szerdai nyilvános beszélgetésen Hecker és a fenti képen látható Lopatin (már amikor nem csináltak hülyét az őket kérdező, jószándékú Rory Gibb-ből, a Wire és a Quietus újságírójából) két fontos dolgot mondott a közös projektről és a koncepcióról. Egyrészt, hogy nem simán a két stílust és munkamódszert szerették volna egymásra rétegezni, hanem sokkal inkább a másik hangjainak manipulálására törekedtek, azaz mindketten ki akartak lépni kicsit saját területükről. A másik fontos dolog, amiről szó volt, erről Hecker beszélt, az ambient a valóság allegóriájaként való felfogása. Hecker és Lopatin nem hangokat akarnak kiszedni a valóságból, hanem teljes egészében reprodukálni azt, szintetikus valóságot létrehozni. A legkézenfekvőbb példaként azt hozták, hogy úgy akarnak szitárhangot létrehozni, hogy az teljesen mesterséges legyen és létrejöttében semmi köze ne legyen a valódi hangszerhez.

Mindesetre 8 óra után nem sokkal a szinte teljesen elsötétített templom színpadára állt a montreali Hecker és a brooklyni Lopatin. Az persze jó kérdés, hogy vajon más lesz-e egy elhasznált szitárhangzás attól, hogy ismerjük a koncepciót mögötte, de szerencsére nem ez volt a produkcióra a jellemző.

Lopatin és Hecker mindvégig kommunikáltak a színpadon, figyelték egymást, zeneileg reagáltak egymásra és egyértelművé vált, hogy a dolgok ott születnek a szintikkel, laptoppal és egy rakat egyéb manipulációs és hangkibocsátó eszközzel felszerelt asztalon. Az is látszódott, legalábbis a testbeszédükből, hogy volt ami úgy sikerült, ahogy gondolták, és volt, ami kevésbé. Ami viszont élőben létrejött, az lényegében annak megvalósulása volt, amiről az előző bekezdésekben szó esett: egymást váltó, tagoló, egymásra úszó, egymást kioltó drone-ok, fehér, szürke, narancssárga zajok, anomáliák, dallamtöredékek, atmoszférák épültek fel valamivé, majd le fokozatosan. A templom akusztikája és szakrális tere épp annyira fontos szereplője lett a műsornak, mint maguk a hangok. Amikor egy ponton - egészen váratlanul és szinte katartikusan - beindult egy négynegyedes döngölés, akkor egy ideig a templomi orgona a két zenész fölött monumentálisan az égbe mutató sípjait figyeltem, olyan volt, mintha a középkori épület emberalkotta gépként és iszonyatos robajjal emelkedne fel az égbe. Szintetikus természeti hangok és akusztikus hangszerreplikák keveredtek szakaszos zajokkal, szirénatöredékekkel, csodálatos hangorkán keveredett, aztán letisztult és valami mássá alakult megint.

Az egyórás koncert második felében úgy éreztem magam, mintha egy templomhologram közepén ülnék, amely hol tökéletesen egyben van, hol szilánkosra törik, majd ismét összeáll, de a forrásprogramja tökéletlen, így folyamatosan reszket. Nagyon jó érzés volt. A-