Hé srácok, rossz irányba mentek! Hét indie rock lemezkritika

Nem győzzük tartani a lépést, annyi lemez jelenik meg: csak az igen széles indie rock skatulyába gyömöszölhető zenekarok közül megjelent egy szakajtóra való album az elmúlt egy-két hónapban. Megáll-e a lejtőn a Bloc Party? Megtalálja-e a tökéletes receptet a Yeasayer? Megkomolyodik-e a Titus Andronicus és a Soft Pack? És még hol a vége!

Bloc Party: Four

A Bloc Party szépen induló, de megbicsaklani látszó története három évvel ezelőtt maradt függőben, amikor a turnézásba és az iránykeresésbe belefásuló tagok egy időre félbehagyták a közös munkát, és mindenki ment, amerre látott: az énekes, Kele Okereke végre csinálhatott egy elektrós szólólemezt, a többiek meg kipróbálhatták magukat mindenféle más projektekben. Az együttes aztán mindenféle baljós előjel után tavaly újra dolgozni kezdett, a közönség pedig kíváncsian várta, hogy a hét éve a Silent Alarm lemezzel több mint reményt keltően debütáló zenekar visszatalál-e a helyes útra, hiszen a befordulós második, és a zavaros harmadik album egyaránt tanácstalanságról árulkodott. Russel Lissack gitáros a lemez megjelenése előtt azt mondta a Quartnak, hogy leginkább arra akartak koncentrálni, hogy mind a négyüknek azonos szerepe legyen a zenében - vagyis búcsút mondanak az Intimacy albumon hallható elektronikának, és újra a gitároké a főszerep.

Ez így is van, olyannyira, hogy Lissack minden korábbinál nagyobb szerepet kap: míg a Silent Alarm, a bemutatkozó lemez leginkább a ritmusszekcióról szólt, a másik kettő pedig Okerekéről, addig itt a gitár uralkodik. De annyira, hogy nagyjából a számok fele úgy hat, mintha azt a sablont követnék a fiúk, hogy "lépjünk rá a pedálra, aztán majd lesz valahogy" - némely számban metálos/grunge-os riffelés is hallatszik, vitán felül ez a Bloc Party eddigi legkeményebb albuma. Magukkal a dalokkal vegyesebb a helyzet: az oké, hogy nincs már Banquet vagy Helicopter, de még a single Octopus vagy az aránylag slágeres Real Talk vagy a V.A.L.I.S. sem elég fülbemászó ahhoz, hogy kiemelkedne a lemezről, amelynek ugyanakkor különösebb mélypontjai sincsenek. Okereke néha még képes olyan kétségbeesettnek tűnni, mint a Silent Alarm idején ("No one loves you!" - 3X3), de a gitár most sokszor elnyomja, míg a világbajnok ritmusszekció sajnos csak elvétve kerül reflektorfénybe (Team A). A Four nem feltétlenül a Bloc Party erősségeire játszik rá, de így sem nevezhető rossznak: az együttes legalább megállt a lejtőn, és újra csinált egy életerős lemezt. Ugyanakkor azoknak is igazuk van, akik azt mondják, hogy ez a lemez már nem egy fontos zenekar alkotása, és ezért kicsit kár. B (IB) (Frenchkiss)

Yeasayer: Fragrant World

A brooklyni zenekar első lemeze óta sokat változott, és ha a kísérletező kedv meg is maradt, több fontos dolog elveszett útközben. Az első lemez esetében, az arra fogékonyak részére különleges, sőt - az egyértelmű hatások ellenére - olyan ritka élmény nyújthatott, mintha annak letöltésévelmegvásárlásával egy titkos, a világtól elforduló, vagy inkább kivonulni vágyó társaság zenés szeánszára váltottunk volna jegyet. Az All Hour Cymbals magányos közösségi élményét a második lemezen feláldozta az időközben háromtagúvá fogyatkozó zenekar, cserébe viszont szuper szintipop slágereket kapott a szépen növekvő rajongótábor. Az albumok eltérősége ellenére a Yeasayer a 2010-es Szigetes fellépésén egy egységes, kiforrott hangzás- és eszközvilággal rendelkező zenekar képét mutatta, amely bizakodásra adott okot a harmadik lemez tekintetében. Az említett kísérletező kedv azonban úgy tűnik tovább űzte a Yeasayer tagjait, amelynek eredményeképpen a Fragrant World minden eddiginél szétesőbb és kifejezetten zavaros alkotás lett.

A kritika megírása előtt egy hónapja hallgattam utoljára meg az albumot és be kell valljam, pár klasszabb dal mellett csak egy szürke, letargikus massza maradt meg az emlékezetemben róla és erre még a borítója is rásegített. A Fragrant World ugyanis nagyrészt nehézkes, fáradságos hallgatnivaló, hiányoznak belőle az átütő érzelmek és a zenekar szerteágazó - az r&b-től, a kísérleti elektronikán át a folkig és szintipopig terjedő - próbálkozásait összefogó habarcs, zsinórmérték. Erre egyrészt a hangszerelés lenne hivatott, amely azonban meglepő módon több esetben ósdinak, idejétmúltnak hat, főleg az elektronikus zene elmúlt pár évét alapul véve. Sokszor olyan mintha egy, a kétezres évek elején megrekedt Chemical Brothers szólna a fülesből. Ez a legzavaróbb a stíluskavalkád színtelensége és az igazán kiemelkedő dalok hiánya mellett. Míg az első lemez - talán annak klasszikusabb hangszerelésének köszönhetően - egy egységes, kompakt alkotás volt, amelynél a kicsit gyengébb dalok is belesimultak az album ívébe, addig a másodikon már volt pár szám, ahol értetlenkedhetett a hallgató. A harmadik lemezen pedig eljutottunk oda, hogy kifejezetten rossz dalok (pl. No Bones, Devil & The Deed) váltogatják a jobban sikerülteket (Reagan's Skeleton, Folk Schtick Hero), illetve, hogy már az egyes dalokon belül sem sikerül a színvonalat tartani (Blue Paper). Érzésem szerint a fent leírt dolgokért alapvetően az a felelős, amit eddig kitűnő arányérzékkel a legtöbbször elkerült a zenekar. Az elektronika, az elektronikus eszközök kínálta csilliárdnyi lehetőségbe könnyű beleveszni és hagyni, hogy a dalírás maradjon a másodlagos szempont. Ha meghallgatjuk például a Henrietta korai koncert-változatát, mennyivel egészségesebben hangzik, akkor belátható, hogy talán ez is egy szuper lemez lehetett volna. Legközelebb ez elkerülhető lenne, ha már nem saját magukat ültetnék a produceri székbe, hiszen egy külső fül könnyebben szólhat, hogy "hé srácok, rossz irányba mentek!". C+ (DG) (Secretly Canadian)

Titus Andronicus: Local Business

Amikor három-négy évvel ezelőtt már ezredjére is ott tartottunk, hogy az indie rockot valakinek most már tényleg meg kellene mentenie, a New Jersey-i Titus Andronicus is egy amolyan titkos reménység volt. Az adottságai megvoltak ugyanis ahhoz, hogy egyszerre legyen közönség- és kritikuskedvenc: volt egy kellemesen hülye frontembere, összehozott egy, a nyolcvanas évek végének, kilencvenesek elejének lo-fiját a hardcore punk pattogásával beoltó első lemezt, az Airing Of Grievancest (2008), amire ráadásul rögtön csinált is egy őrült himnuszt saját magának, és hát nem mellesleg saját magáról a. A Monitorral (2010) ehhez képest, mondhatjuk így, művészi szintet léptek, és nem feltétlenül azért, mert ugye már maga a vezérszál, amire a dalok felfűződtek, is az amerikai polgárháború egy szelete volt, hanem mert a témákat is jobban átgondolták- és gyúrták, már nem csak puszta zsigerből érkeztek, és ebből született például az a nyitódal is, ami ennek a nehezen körülhhatárolható műfajnak a legszupibb elemeit válogatta ki és tette magáévá. Szóval volt azért egyfajta várakozás, hogy legközelebb merre tovább, eljutnak-e a progos gitárszólókig, vagy legalábbis a pszichedéliáig.

Ehhez képest a legújabb lemez, a Local Business elején a Titus Andronicus valami furi pirulát vehetett be, amitől a tagok (akik amúgy az elmúlt években alaposan kicserélődtek) ismét nagyon dühös, baromkodó tinédzserekké változtak, így egyáltalán nem lóg ki az sem a sorból, hogy még a kajacsatának is szánnak egy részt. A zenekar a lemez több mint felén egy szusszanásnyi időt nem hagyva rohan keresztül, jönnek a különösebben nem agyongondolt, hangos és lendületes, inkább hardcore, mint indierock-számok, úgyhogy a koncerteken biztosan az új dalok, különösen a Still Life With Hot Deuce And Silver Platterből az Upon Viewing...-be átforduló számpár, sem okoznak csalódást azoknak, akik szívesen váltanak jegyet a bulivonatra. A szó hagyományos értelmében vett énekstílusa Patrick Stacklesnek továbbra sincsen, igazából leginkább csak kiabál, cserébe azt viszont egészen megnyerő módon teszi. Az előző két album tempóját megtörő tiszta szöveges betétek (amik méghozzá idézetek voltak Shakespeare, Camus, Whitman munkáiból!) pedig ezúttal eltűntek, és nem tudom, akad-e a középiskolai irodalomtanárokon kívül bárki, aki szerint ez hiányzik, mert legalábbis nekem biztosan nem.

A lemezre hetedikként felkerülő számtól, az In A Big Citytől érkezik azonban egy váltás, a lendületről a dallamra és a nyolcvanas évek végére kezdhetünk el figyelni, sőt kicsit mintha az indie rock születése előtti new wave-es időkhöz is visszanyúlnánk, az In A Small Bodyban konkrétan a Big Country csodálatos slágerének gitárjait hallom, attól függetlenül is, hogy a címekben-refrénekben szintén van egy kis nyilvánvaló áthallás. És igazából bár a lemez első fele is szórakoztató, mert hát tényleg az, de onnantól, hogy Patrick Stackles engedi, hogy kicsit jobban bekukkantsunk az ő sajátosan működő agyába, kezd el mégis érdekesebbé válni a dolog. Csak eddigre meg már vége is a lemeznek. B- (GE)

The Soft Pack: Strapped

A Los Angeles-i székhelyű Soft Pack két évvel ezelőtti bemutatkozó albuma papíron nagyjából egy átlagos tengerentúli indierock-zenekart mutatott, amelyeket valamilyen okból kisebb egyetemvárosok termelnek rendületlenül már kábé harminc éve. A zene és maga a zenekar is mentes volt mindenféle extremitástól, nem szólított meg semmilyen izgalmas szub-szubkultúrát és egyáltalán: az egész produkció annyira nem volt menő, hogy az már talán túlzás is. Ezek után nehéz elmagyarázni, hogy miért is volt ez 2010 egyik legjobb (!) gitárlemeze, de azért akkor tettem rá egy kísérletet, íme: Mert van, amikor tényleg felesleges túlbonyolítani: amit a Soft Pack csinál, az nagyon egyszerű és teljesen magától értetődő, mindamellett közel tökéletes rockzene, gyakorlatilag mindenfajta zavaró sallang, azaz különösebb eredetiség, intellektus és csavarok nélkül; cserébe viszont ritkán tapasztalható - de soha nem görcsösen túlpörgetett - energiával, jókedvvel és felszabadultsággal vágtat végig a zenekar a lemez jobbnál-jobb dalain. A lemez akkor sem zavart különösebben sok vizet és pláne nem lett egy afféle modern klasszikus, de azért ha valaki szereti az ilyesmit, az bizonyosan megtalálta magának.

Ám azóta eltelt két év, ami viszonylag sok idő, így aztán benne volt a pakliban, hogy a zenekar, ami részint azért is volt nagyon rokonszenves, mert konokul nem volt hajlandó kísérletezni, naná, hogy mit csinál: kísérletezni kezd. És igen, a Soft Pack sem ült a babérjain, de azért megijedni nem kell: úgy nőtte ki magát multifunkcionális popzenekarrá, hogy közben valahogy mégis megmaradt szimpatikus kis garázsbandának. A hangzás kicsit szemcsésebb, kicsit elmosódottabb, a gitárok mellett majd' minden dalban hangsúlyos szerepet kapnak a billentyűk, az összképet sokszor (alighanem szintetizátorból kinyert) fúvósok, sőt, szaxofonszólók (!) színesítik (amikről a korai Psychedelic Furs ugrott be valamiért, bár ez aligha valódi hatás, inkább csak futó benyomás) Matt Lamkin pedig néha ún. plusz érzelmi töltetet igyekszik belecsempészni az énekhangjába, mondjuk ez utóbbi azért nem mindig sikerül annyira. Így talán az sem meglepetés, hogy a szokásos kétperces, nagyjából a garázspop/protopunk és a college-rock határmezsgyéjén egyensúlyozó slágerbombák (ezek közül talán a rögeszmésen tekerő Ray's Mistake ill. a hűvösen posztpunkos gitárokkal megerősített They Say a legjobbak) mellett akad néhány lassú és középtempós darab is. Ráadásul nem is rosszak! A Bound To Fall óceánparti pszich-popja igazán elragadó, az újhullámos/novelty-s Bobby Brown pedig egyrészt szellemes, másrészt sikerrel kapja azt a bizonyos "1980-ban a Top Of The Pops-ban"-hangulatot, ami legutóbb talán a Golden Silvers-nek sikerült ennyire a True Romance-szel. A csúcspont (és alighanem kulcsdalnak szánt), valamire (Elvis Costello? Tom Petty? Modern Lovers?) rendkívüli módon emlékeztető, szintiszőnyeggel beterített Tallboy a maga komótos tempójában szinte himnusszá növi ki magát mire a refrén végére érünk (kortársak közül talán a Girls szeretne írni ilyen számokat). A lemezt záró, nagyjából négyperces motorikus kalapálásra illesztett visszhangos-kaotikus szaxofonozással pedig sikerrel tréfált meg zenekar: két ízben is azt hittem, hogy közben valamiért elindult egy másik lemez, pedig nem. B+ (SZSZCS)

Fidlar: Fidlar

Kicsit olyan ez az év (2012 - ha valaki a jövőből tévedne ide), mintha valakik kitalálták volna, hogy divatba hozzák a punkot. Mármint nem feltétlenül a műfajnak ezt a mindenki számára otthonos popos oldalát, hanem annak a keményebb, az elképzelt átlaghallgató által nehezebben emészthető, mondjuk ki, kompromisszum-mentesebb oldalát. Nyilván már régóta minden adott, hogy a korábban elszigetelt keménymagok szélesebb reprezentációt kapjanak, emellett, a gitárzenék vélt vagy valós megtorpanása is arra ösztönözheti a hallgatót, hogy visszafele, vagy lefele kezdjen el tájékozódni. Így vagy úgy, de a mértékadó szaksajtó egyre több, eddig a saját színterén megmaradó punk/hardcore zenekart emel ki sokszor meglehetősen esetleges választással. A tavalyi DIYDUI című ep-jével feltűnő, és még nevében is egy rövidítést ("Fuck It Dog, Life's A Risk" - magyarul YOLO) bejátszó Fidlar is ehhez a tágan értett tendenciához sorolható, ahogy az indie pop felől jövő, idén bekeményítő Cloud Nothings, az agyontekert gitártémái miatt izgi White Lung, vagy a punk utáni hagyományokban feloldódó The Men, ami reflektáltsága miatt még úgymond releváns is 2012-ben.

A Fidlar nekem elsőre úgy tűnt, mintha a tagok a Black Lips bájosan balhés garázsrockja és a korai Operation Ivy ugatós-ugrálós streetpunkja közt vélnék megtalálni magukat. Mindezzel nincs is semmi baj, főleg, hogy a Max Can't Surf és a Wake Bake Skate tényleg remek zsánerslágerek. Mégis maradt egy kis hiányérzet, hogy nem kekeckedésből, de miért pont ők, miért nem mondjuk a garázsrockot a black metállal megkísértő (mennyivel izgibb megközelítés!) Yussuf Jerusalem? Tényleg nem azért mondom, király kis lemez ez a Fidlar-debütálás, jó néhány ugrálásra késztető zajos majdnem slágerrel, vastag, zsongó máskor nyeglén nyikorgó gitárokkal, fáradhatatlan dobokkal, és főleg a műfaji jegyként kötelező rekedtes-torzított sakálvokálokkal. És még azt se lehetne mondani, hogy egyhangú keménykedés lenne a cucc, mert rögtön az elsőként következő kislemezes Cheap Beer után szuperül jön ki a középtempós Stoked And Broke, ahogy később a No Waves könnyedebb, már-már sramlis popja, az ide átmentett szintén popos Max Can't Surf, de még a sodró 5 To 9 rövid akusztikus gitáros intrója is. Szóval itt van az új Black Lips azoknak, akik szerint jó lenne már végre egy újabb garázspunk zenekar sörtől büdös, de felelőtlenségükben elragadó dalokkal - hogy így megidézzem a régi Quart-design ajánlóit. B+ (LÁ)

...And You Will Know Us by the Trail of Dead: Lot Songs

Nehéz elengedni a Trail Of Deadet. Időnként nagyon hálás tudok lenni nekik, mert akad egy vagy két valóban beszarató számuk, a többség azonban hosszú, sok, elviselhetetlenül fárasztó. Az amerikai zenekar legnagyobb dobása a 2002-es Source Tags And Codes volt, amit akkor a kortárs indierock egyik legfontosabb albumának kiáltottak ki. Azóta viszont teljesen kicsúszott a lábuk alól a talaj, és hatalmas, epikus lemezeket gyártanak, amik ugye gyorsan émelygést okoznak. Az idei Lost Songs viszont - mint mostanában szinte minden a gitárzenében - a gyökerek újra-felfedezéséről szól. Szerencsére rövidebbek a számok, nyersebben szólnak a gitárok, az éneket is hátrébb keverték, időnként szinte punkrockos az összhatás.

De ez még mindig nem elég. A legtöbb számból simán ki lehetne dobni még mindig legalább egy percet. Tök jó témák vannak a Pinhole Camerasban vagy az Up To Infinityben, de olyan jellegtelen gitározgatással vezetik fel őket, hogy akaratlanul is elkalandozik az ember figyelme. Amikor ránéztem a lejátszóra, láttam, hogy már három-négy perce szóltak a dalok, és nem emlékeztem, hogy mivel telt el az idő. Aztán visszatértek a langyi témák, és öntudatlanul kiesett a számon, hogy: ja tényleg. A kétperces kisses (!), Green Day-es (!!), U2-s(!!!) címadó szám azért eszetlen nagy faszaság. Kár a többiért. Megint. B- (AP)

The Heavy: The Glorious Dead

A sajnálatos nevű, angol, de amerikai zenét játszó The Heavy ügyes szolgáltató zenekar. Ez már a harmadik demó cd, amit elkészített, hogy a megrendelőknek bizonyítsa: tud soult, rockos soult, garázsos rockot, filmzenés pop-rockot, funkot, bluest; ha arra van igény, James Brownt idézi meg, ha arra, hát a Led Zeppelint, de Tom Waits, Screamin' Jay Hawkins és mások is vannak a tarsolyában. Rengeteg filmben, sorozatban, tévéshow-ban, videójátékban és autó-, sör- és egyéb reklámban szólaltak meg The Heavy-dalok, ami tök érthető, mert gyakorlatilag erre vannak kitalálva. Jó kis soulos és/vagy reszelős-rockos hangon énekel Kelvin Swaby, néha nagy gospeles női kórusokat is kap maga mellé; lelkesítően lendületesek a jó előre tolt groove-ok; faszán szólnak a gitárok, szépen húzzák a vonósok, a fúvósok erősen fújják meg minden, ami még kell.

Az a fajta zene ez, amit meghallasz egy filmben és arra gondolsz: "de jó kis dal; olyan ismerős, de most nem ugrik be, mi ez", és elhatározod, hogy a végefőcímnél megnézed majd, de persze, hogy elfelejted és persze, hogy nem veszítesz ezzel semmit. Mindez teljesen rendben is van, az viszont már eléggé nagy aránytévesztésnek tűnik, hogy zenei lapok úgy írnak kritikákat - ráadásul főleg lelkeseket - ezekről a demó cd-kről, mintha egy valódi zenekar valódi lemezei lennének. Szolgáltatásként kb. A-, de izé, művészetként C+, vagy inkább hagyjuk. (RA) (Counter / Neon Music)