Egy elcseszett világ popzenéje - a harmadik Crystal Castles-lemez

A Crystal Castles gótikus slágerekből rakta össze harmadik lemezét. Szexi szintik, akciófilm egy kelet-európai diszkóban.

Crystal CastlesFiction2012

Ethan Kath és Alice Glass duója négy évvel ezelőtt szép sikereket ért el bemutatkozó lemezével, amin volt minden, bágyadt dreampoptól kezdve videójátékhangokat használó chiptune-on át zajos dance punkig. A kritikusok nagyon szerették és legkülönfélébb zenei ízlésű hallgatókat is megfogta. Aztán 2010-ben a szimplán megint csak Crystal Castles névre keresztelt albumon ugyanezt hozták, hasonló sikereket elérve. Ismét két év telt el az előző megjelenés óta - közben a Szigeten is jártak -; adná is magát, hogy ugyanazt érik el ugyanazzal.

De most finomítottak a jól bevált recepten, kicsit érettebben dolgoztak. A Crystal Castles harmadik, (III) című lemeze olyan, mintha kihagyták volna a tölteléknek való, hasztalan számokat; ráadásul a megmaradó jobbak is többnyire komolyan átgondolt popslágerek: kissé komor hangulatú gótikus klubdalok, melyekben igencsak erősen érezhető a witch house-hatás. Ez áthatja a (III) hangulatát: ad neki valami komolyságot, már kevésbé játékos és tinglitangli; inkább egy elcseszett világ popzenéje. Alice Glass pedig már nem egy zaklatott ribanc; a korábbiakhoz képest sokkal erősebbek az énekdallamok. Már a második albumon is érezhető volt, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek a vokálra, de itt van ahol maga Alice és a hangjával való játék viszi el az egész szerzeményt: olykor egészen lágyan bújik a hallgató fülébe.

Példa erre a könnyen dúdolható, witch house-ba nyúló Wrath Of God és a kissé nehezen beinduló, de aztán slágeressé váló Transgender, ezek egyben a (III) legerősebb dalai is. A Sad Eyes verzéje és refrénje pedig egészen szexi, főleg a kétezres évek elejét megidéző trance-szintivel; az egész olyan összhatást ad, mintha valami béna akciófilm egy kelet-európai diszkóban játszódó klubjelenetével lenne dolgunk, fekete parókás gogo lányokkal és kiéhezett, visszataszító alakokkal. De azért megtöri röpke két percre az újdonságot a lemez közepén az Insulin, punkos hevességével átvágtat két szám között. A Child I Will Hurt You kellemesen lebegős dreampopjánál pedig tökéletesebb zárást el sem lehetett volna képzelni a lemez végére.

Elsőre talán nem sokban különbözik elődeitől, de hallgatásról hallgatásra többet tud adni és az apróbb részletek, a dallamok még jobban feltűnnek. Így, hogy kevesebb a zaj, sokkal élvezhetőbb a Crystal Castles. Velem sikerült elhitetniük, hogy érettebbek lettek, pedig talán csak hagyták, hogy dalírás közben a hangulatok magukkal ragadják a munkafolyamatot, és felvételkor ezt a leghatásosabban adják vissza. Akármit is változtattak, csak előnyükre vált. Korábban nem igazán csíptem Alice-ék zenéjét, de ezzel teljesen megvettek: simán összehozták az év egyik legfrankóbb poplemezét. B+