Na de hol a nagy sláger? Rihanna 2012-es lemeze

November van, jött a menetrend szerinti Rihanna-lemez. Vannak seggrázós számok és lírai balladák - mi történt viszont a slágerekkel?

RihannaDef Jam2012

Rihannát ezen az oldalon többször is olyan sztárnak írtuk le, akinek vannak olyan erősek a kislemezei, hogy a gyengébb albumszámoktól is el tudjunk tekinteni - és ez a megállapítás olyan megaslágerek mellett, mint az Umbrella, a Don't Stop The Music, a Rude Boy vagy a We Found Love, helytállónak is tűnt. Rihanna promóciós stratégiája az utóbbi években - például a két-három évente megjelenő nagylemezeiről legalább hat kislemezt megjelentető Beyoncé-val ellentétben - sokkal inkább a csúcspontokra és az állandó jelenlétre koncentrált; akárcsak a "magasan énekelt verze és kirobbanó refrén" dalstruktúra, ami már-már a védjegyévé vált a Loud óta, ami majdnem teljes egészében erre épült.

Azonban az Unapologetic nem feltétlenül ragaszkodik ehhez - egyrészt ez az első olyan nagylemez, amin még egy Pon De Replay vagy Unfaithful szintű, megkérdőjelezhetetlen, azonnal fülbemászó sláger sincs. Az első kislemeznek szánt Diamondsot a legelvetemültebb rajongóknak is szokniuk kell, a David Guettával és Nicky Romeróval közös Right Now sem elég bombasztikus; a többi dal pedig mintha kifejezetten kerülné is a popos dallamokat a hangzásbeli "érdekességek" kedvéért (Michael Jackson-hangminta, nagyobb mennyiségű AutoTune, gitáros-zongorás ballada, műanyag reggae). Ugyancsak mintha direkt szorult volna háttérbe a korábbi dalstruktúra, és a számokat sokkal inkább riffek köré építették volna a refrén helyett. Ez utóbbi már a Diamondsban is túl lapos, de a legfeltűnőbb ez a Stay-ben, ahol ízlés szerint tekinthetjük az ismétlődő zongoraakkordokat olcsó megoldásnak egy ballada felépítéséhez (hiába volt ez gyakorlatilag zongora helyett szintetizátorral a sokkal erősebb dallammal rendelkező We Found Love lényege is), de kihallhatjuk a dalból azt is, hogy lezárás helyett örökre nyitva hagyják a szövegben feltett kérdést.

Mindezek mellett el kell ismernünk, hogy hiába hiányoznak a valódi csúcspontok, maguk a dalok átlagban erősebbek lettek, mint mondjuk a Loud töltelékei, vagy érdekesebbek, mint amelyeket a Talk That Talkra szántak. A Love Without Tragedy / Mother Mary-hez hasonlóan erős "tölteléket" a Rated R óta nem hallottunk Rihannától, és a szövegek tartalma sem volt ennyire személyes, vagy legalábbis nem tükrözte azt az image-t, amelyet Rihanna magáról kialakítani kíván - ebben közrejátszhatott az is, hogy pár szövegben ezúttal személyesen közreműködött. Ezek, talán kicsit túl könnyen is, de kettéválaszthatók "lírai" és "agresszív" irányra, és az utóbbi, itt-ott dubsteppel feldobni kívánt darabok könnyen hathatnak reduktívnak az igényesebb balladákhoz képest. Pedig ezek között is vannak kifejezetten szórakoztatóak: a Numbra vagy a kedvencemre, a Power It Upra legalább nem lesz ciki twerkölni, és hiába hihetetlen, hogy Rihanna bevállalt egy Right Now-hoz hasonlóan röhejesen generikus és kiszámítható szerzeményt, mégis az albumon belül igen szépen vezeti át a két részt egymásba. Végül a Mother Mary / Love Without Tragedy ad magyarázatot erre a kettősségre. Az egyébként is két különálló részből álló dalban Rihanna azzal mentegetőzik Jézusnak és Szűz Máriának, hogy "akart ő jó lenni, de a sziget bal oldalán született". A szám van annyira erős, hogy mindenki inkább együtt érezzen ezzel a magyarázattal, mintsem kételkedjen.

Azonban így sem szabadulhatunk a nagy sláger hiányától, ugyanis ezt az jelenti, hogy Rihanna korábbi töltelékeihez hasonlóan, erényei ellenére is az album tele van fércmegoldásokkal; lezáratlan, de nem annak szánt kérdésekkel; felszínességgel és számokkal, amikhez ötlet helyett elég öt-hat producer - amilyeneket leginkább Rita Orának, a "brit Rihannának" szoktak írni. Kicsi hiányzott, hogy ez az album most az egyszer ne megint B- legyen.