Lenyomta a gitár a gépeket - 2012 legjobb lemezei

Most akkor meghalt a rockzene vagy nem? 2012-ben a korábbiaknál is nagyobbat tarolt az elektronika, viszont az év albuma mégis csak gitározós rocklemez. Idén nagyon ment a pszichedélia, a house, a techno, az indie R&B és a hiphop újabb mutációi, miközben azért nem maradtunk szexi rappercsaj nélkül sem. Ezt a 25 lemezt szerettük a legjobban idén, és a legtöbbet most meg is lehet hallgatni.

25. The Men: Open Your Heart

A hallgatón ellenállást nem tűrően átgázoló háromperces és az agyadat eltompítani igyekvő, hosszúra nyújtott számok váltakoznak csodás ütemben a Men nagyon amerikai, a nagybetűs Rock mellett elsősorban a rhythm and bluesból és a countryból építkező harmadik lemezén. Ennél a fiatal brooklyni zenekarnál idén csak kevesen tudták jobban bizonyítani, hogy a műfaj rég ismert paneleiből még mindig baromi izgalmas dolgokat lehet kihozni. Itt írtunk róla.

24. Chromatics: Kill for Love

Az elsősorban szintipopot és italo discót felelevenítő indie zenekarokat futtató, kultikus Italians Do It Better kiadó mára egyértelműen legismertebb zenekara a Chromatics, pláne, miután bekerült egy száma 2011 sikerfilmjébe, a Drive-ba. Ha utóbbi nem lett volna, a Kill For Love hallgatása közben akkor is filmzenére asszociálna az ember (pláne, hogy 90 percig tart): felváltva tartalmaz könnyen befogadható, minimalista popdalokat és atmoszférikus, instrumentális, hét-nyolc perces szerzeményeket. Ha 2012-ről filmet írnánk, egész biztosan a Chromatics szolgáltatná a soundtracket. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

23. Jam City: Classical Curves

A kongó irodaházak hatalmas üvegfelületeinek életét még sosem fordították le ilyen jól zenére. Jam City tökéletesen adta tovább egyik korábbi munkájából, az ipari kémkedésből pár verés után is megmaradó emlékeit egy olyan, minden szempontból összeszedett és teljes egységet mutató albummal, amivel nem csak a különböző basszuszenék világát hagyta állva, de most az egész elektronikus mindenség (pláne a poszt-dubstep) elmehet, hogy jól átgondolja az életét.

22. Violens: True

Egyik kedvenc brit gitárlemezünket idén egy brooklyni zenekar csinálta meg, de ezen már nem is csodálkozunk. Az anglomán New York-iak második albuma a brit indierock történetének első tíz évét idézi meg csilingelő, sokszor a shoegaze-ig torzuló gitárokkal és visszafogott, stílusos melankóliával. A True egyszerre hiánypótló és autentikus, de ennél több is: a mindünkben ott élő hobbitörténész mellett a szívet és fület is sikerrel célozza meg. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

21. Broken Cups: Slaves Of The Grave

A magyar punk- és hálószobazene ismert résztvevőiből összeálló Broken Cups lemeze látszólag "durva": megszállott, gótos ének-kiabálás; torz, minimálriffjeire feltekeredő gitár; szirénázó szinti; még a középtempós számokban is idegesen rohanó dob(gép); akármilyen hangerőn "túl hangos" megszólalás. Ám valójában nagyon is szórakoztató zene: először a vicsorgás tűnik a megfelelő reakciónak, de aztán ki fog derülni, hogy bizony vigyorgás az. Innen tölthető le, itt írtunk róla.

20. Alt-J: An Awesome Wave

Pár év szünet után idén újra feltűntek brit zenekarok, amelyekre tényleg érdemes odafigyelni. Az Alt-J bemutakozásának legfőbb jellemzői a finoman egymás mellé párosított folkos és elektronikus elemek, az énekben megjelenő örök szívfájdalom és a többszólamú, már-már gregoriánus vokálok. Az Alt-J pedig simán lehetne valami taszító pozőr társaság is: a nevük a háromszög kódja a Macbookon, és ennél kevés nagyobb hipszterség létezik; mégis, sikerült egyedi és kicsit sem divatos zenét összehozniuk, ami érzékeny és szép is egyszerre, anélkül, hogy nyálas vagy giccses lenne. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

19. JJ Doom: Key To The Kuffs

Az underground hiphop kultikus alakja, MF Doom kitörő formában van, a producer Jneiro Jarel pedig kitűnő alapokat szállít neki, legyen szó az aranykor idéző klasszikus hiphopról, már majdnem bulis elektronikáról, vagy éppen kísérletezésről, absztrakcióról. Sokat elárul a lemezről, hogy Damon Albarn vagy Beth Gibbons már-már halványnak tűnik rajta. Itt írtunk róla.

18. Ty Segall & White Fence: Hair

Míg a Men a kiüresedett rockzene utcáin fosztogat, a kaliforniai pszichedelikus garázsrock két legfontosabb figurája a gyökereket kutatja, hatalmas elhivatottsággal és türelemmel. És mégis, az a meghasonlás, ami a Scissor People-ben hallható, az valami olyan, amit a szűken vett műfajban nem igen hallani, és aminek az érzését semmilyen más, manapság divatos zenei irányzat nem tudja és nem is fogja tudni mímelni. Itt írtunk róla.

17. Grimes: Visions

A montreali Claire Boucher rengeteg mindent zsúfolt össze az év egyik nagy áttörését produkáló lemezre, az európai poptól a hűvös elektronikán keresztül R&B- és távol-keleti dallamokig, azzal a koncepcióval, hogy nincs koncepció. Van viszont a lemeznek misztikusnak ható közege, gomolygó szintikkel, kísérteties kórusrétegekkel, szertelen énekkel és sokszor eseti dalszerkezetekkel, túlvilági-tündéri atmoszférával. Grimes kislányosnak ható, játékos éneke és a hibbant csajos image-e pedig megteremtette az új hipszter sztárénekesnőt. Itt írtunk róla.

16. Silent Servant: Negative Fascination

A techno egyik kultikus és elég anarchikus kollektívája, a Sandwell District tagjának első nagylemezén a techno a posztpunk és elsősorban az ipari zene örökségével itatódik át. Szigorú, szürke és monoton, ám ebbe a megfelelő pillanatban az érzelmek is beleférnek; olyan nagyszabású ívet ír le, hogy a hallgató el sem hiszi, hogy belefér potom 36 percbe.

15. Ital: Dream On

A brooklyni elektronikus zenei fenomén, Daniel Martin-McCormick még azelőtt járt az év elején Budapesten, hogy két, jól fogadott lemezt is megjelentett volna idén. A második Dream On sikerült jobban, és ezen mutatta meg igazán, hogy a szétcsavart, kísérletező, egyesek által "a gondolkodó ember house-a" gúnynévvel illetett zene akár táncolható is lehet. Itt lehet meghallgatni.

14. Juju And Jordash: Techno Primitivism

Az elektronikába a jazz felől érkező páros lemeze egyfajta apokrif részlet az elmúlt szűk száz év zenetörténetéből. John Cage preparált zongorái felől indul, érinti a krautrockot, dubot, a '80-as évek szintis és filmzenéit, megérkezik a techno és house egyszer acides, máskor zajos válfajaihoz, de a baleári elektronikához is. A Techno Primitivism, ha más törvények szerint és talán szertelenebbül, de betöltötte a Cosmogramma után maradt űrt, amit Flying Lotus idei lemeze nem tudott, vagy nem is akart.

13. The Soft Moon: Zeros

Két évvel ezelőtti, megdöbbentően erős bemutatkozását követően Luis Vasquez már összerakott egy valódi zenekart, és a Soft Moon idei lemezén ez hallatszik is. Minden más változatlan: a goth-punk-szinti-rock hangzás ugyanúgy, mint Vasquez földöntúli kiabálása, és persze a minőség is. Itt lehet meghallgatni.

12. How To Dress Well: Total Loss

A sláger-R&B-ért rajongó filozófus továbbra is falzettesen énekel, de elhagyta a bemutatkozó lemezére jellemző zajt. Annak megjelenése óta több barátját, rokonát elvesztette, és a gyászból boldog-szomorú, felemelő lemez született. Az R&B-balladák és táncos slágerek kötelező elemei szétfröccsennek és nem úgy állnak össze, ahogy "kellene" nekik: tiszteletteljesen, de radikálisan kiforgatja a műfajt a sarkából. Itt írtunk róla.

11. Azealia Banks: 1991

A 21 éves rapperlánynak annyira várjuk már a 2013-ra csúsztatott bemutatkozó lemezét, hogy nem bírtuk tovább és négyszámos ep-jét beszavaztuk a listára. Az egy dolog, hogy Azealia annyira szexi, mint senki manapság a popbizniszben, de az még fontosabb, hogy végre itt egy női mc, aki nem hajlandó beállni sokadik bábnak, hanem azt csinálja, amihez kedve van: elsöprően nyomja a szöveget menő elektronikus alapokra. Itt lehet meghallgatni.

10. Ariel Pink's Haunted Graffiti: Mature Themes

A hálószoba lo-fi recsegését már régen maga mögött hagyó Ariel Pink jó néhányszor megpörget a tengelyünk körül, mielőtt rajtunk óriásit taszítva az utunkra enged. Egyszerre émelygünk a zavarba ejtően édes popdaloktól és bolondulunk értük, és míg forgatjuk a szemünket a bécsi szeletről és a nimfomán alteregókról szóló zagyva szövegeken, közben imádjuk is őket. A Haunted Graffiti albumain a szofiszti-poptól a csilingelő gitárrockon át a szintis marhulásig az elemek úgy forrnak össze nagy egésszé, hogy a hegek nagyon is jól látszódjanak, és ez nemcsak 2010-ben, hanem idén is szuperül működött. Itt meghallgatható, itt írtunk róla.

9. Le1f: Dark York

A homoszexualitását nyíltan vállaló rapper-producer nem hiszi, hogy volna olyan külön műfaj, hogy "meleg rap", és nem is ezért szerepel az év lemezei között. Hanem egyrészt szövegelése miatt, amiből csak úgy árad a menőség, még akkor is, amikor rájátszik, kineveti vagy rejtegeti; másrészt a szuper alapok miatt, amik az elektronikus hiphop és a bass music megoldásaiból csinálnak valami nagyon izgalmasat. Innen tölthető le, itt írtunk róla.

8. Frank Ocean: Channel Orange

Frank Ocean ugyan korábban Justin Biebernek vagy Beyoncénak is írt számokat, híres mégis akkor lett, amikor saját dalai okán a Weeknd mellett őt emlegették legtöbbször az R&B megújítójaként. A bemutatkozó lemezét övező várakozást ráadásul megfejelte egy coming outtal. A Channel Orange az év egyik legjobban fogadott lemeze lett, és ugyan nem egy gyorsan beérő album, de a gyakran minimalista zenei alapokra énekelt dalok tele vannak ötletes zenei fordulatokkal és a popzenében ritkán megfogalmazott érzelmekkel; a lemez tényleg irányt mutat az R&B-nek. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

7. Cloud Nothings: Attack On Memory

Dylan Baldi maga mögött hagyta az eddigi vidám, nyárias lo-fi/indie slágereket. Jött a helyükre nyolc jóval rockosabb, sötétebb és érzelmesebb dal. Azt írtuk: "végre talán megint van egy vállalható, de egy szélesebb közönségréteg által befogadható, fiatal, modern rockzenekar" - és ennek örültünk. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

6. Andy Stott: Luxury Problems

Sok szó esett idén a világvégéről. A zenében ezt Andy Stott hozta el nekünk, legalábbis idei nagylemezének hangulata teljesen olyan, mintha egy magányos és baromira nyomasztó utazás lenne az apokalipszis után. Kicsit techno, de jól kicsavarva; ráadásul itt van egy angyali énekesnő, akinek a hangja tökéletesen illik a rideg alapokhoz.

5. Django Django: Django Django

A Django Django pszichedelikus popzenét játszik, azon belül elektronikával óvatosan átitatott, változatos alapokra énekel összetett és a mai mezőnyben teljesen egyedülállónak ható dalokat, többszólamú vokálokkal, elszállt harmóniákkal. Az együttes dallamvilága ugyanúgy passzol az akusztikus-folkos zenei világhoz, mint a legalább annyiszor felbukkanó elektronikához. A kiforrott, szép és izgalmas lemez hosszú idő után az első olyan debütálás volt a brit indie-gitár színtéren, amelyért tényleg lelkesedni lehetett. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

4. S Olbricht: The Last Act Of Dorothy Stratten

Stephan Olbricht német diszkózenész 1979-ben Amerikába települve elszerette egy klubtulajdonos feleségét. Egy éven át voltak szeretők, Olbricht megírta legjobb dalait, majd a férj mindkettejüket megölte, a felvételek eltűntek, csak most kerültek elő - mondja a lemez ajánlója. A valójában magyar S Olbricht lemeze azonban nem stílusgyakorlat, hanem valahol a zajos techno és az acid house határmezsgyéjén mozog. Az utolsó zörgésig kidolgozott lemez szinkronban van korával, legőbb erénye azonban az, hogy ahelyett, hogy elidegenítené, mázsás atmoszférájával már első alkalommal rabul ejti a hallgatóját. Itt hallgatható meg.

3. Hot Chip: In Our Heads

A Hot Chip a kezdetek óta képes tartani a lemezei magas színvonalát, és úgy vonultat fel műfaji hatásokat a soultól kezdve a szintipopon át a korai house-ig, hogy közben nem veszélyezteti a saját eredetiségét sem. Ezúttal a kísérletezés ellenére rendkívül egységes lemez született, ami elsősorban a dalok hangulatában érhető tetten: a felvételek zöme az önfeledt életigenlést és örömet sugározza. Talán közhely azt mondani, hogy a Hot Chip zenéje populáris zene mélységgel, de Alexis Taylor és a négy másik geek esetében mégis valami ilyesmiről van szó. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.

2. Actress: RIP

Darren Cunninghamnek sikerült túlszárnyalnia két korábbi, egészen mesteri lemezét, pedig az album nem más, mint egyszerű, minimalista, de őrülten jó ötletek gyűjteménye, magával ragadó sodrással - az analóg szintik titkos élete, kinagyítva: minden apró részletnek, változásnak komoly súlya van. Egyszerre visszafogott és táncolható, bár utóbbit inkább egyedül egy szobában, félhomályban képzeljük el. Pont az ilyen kettősségek miatt különleges és izgalmas.
Itt írtunk róla.

1. Tame Impala: Lonerism

2012 a rockzenében egyebek között a pszichedelikus rock újkeletű ausztrál zsenije, Kevin Parker megistenüléséről szólt. Zenekara, a Tame Impala eléggé más lemezt csinált idén, mint a két évvel ezelőtti bemutatkozás volt: jóval kevésbé direkt, sokkal sűrűbb és kiszámíthatatlanabb albumot, ami másfajta hallgatói megközelítést is igényel. A lemez egyszerre modern és nosztalgikus, a dalok sokszor több síkon is működnek - hagyományos rockszámként ugyanúgy, mint a sztratoszféráig emelkedő tripként. Emellett tényleg olyan, mintha Parker a Beatles Tomorrow Never Knowsáig ment volna vissza a rocktörténelemben, hogy onnét kiindulva kövesse tovább az irányt. A Lonerism egy bivalyul szóló, időtlen rocklemez, ami teljes fegyverzetben mutatja meg, Kevin Parker mekkora dalszerző és stúdiómágus is egyben, ráadásul nem érződik rajta a görcsösség, szemben a legtöbb mai, hype-olt indierock kedvenc munkáival. Itt lehet meghallgatni, itt írtunk róla.