Pont úgy sikítoztak a csajok nekünk, mint a Beatlesnek - Neményi Béla a Quartnak

Neményi Béla a hatvanas évek egyik legnépszerűbb magyar együttesét, az Atlantist vezette, ám elsőként is fejezte be zenei karrierjét. A 69 éves egykori énekest arról kérdeztük, hogy miért nem hallani a régi dalaikat, és hogy megbánta-e, hogy abbahagyta. Azt is elmondta, ki elől kellett busz alá bújnia.

Bár az Atlantis a kora egyik legnépszerűbb együttese volt, egy számukat sem hallani már jó ideje sehol, és a korszakot leginkább az Illés, Metro, Omega trióval szokás elintézni. Ön szerint ennek mi lehet az oka?

Leginkább annak köszönhető ez, hogy mi 1969-ben abbahagytuk. Annak az volt az előzménye, hogy eladtuk a hangszereinket, és szerettünk volna újakat vásárolni. Csakhogy akkor vonult be a magyar Néphadsereg Csehszlovákiába, amiért a britek embargó alá helyezték az országot, és mi pont Angliából rendeltünk hangszereket a Consumexen keresztül. Úgyhogy ott álltunk több mint fél évig hangszerek nélkül, én pedig végiggondoltam, hogy gyakorlatilag mindent elértünk, és ebben már nincs sokkal több: nekünk jelent meg a legtöbb kislemezünk, sőt a miénk volt az első beatkislemez is. Az Atlantis volt az egyik első beatzenekar itthon, a bemutatkozó koncertünket '64 legelején tartottuk. Olyan érdeklődés volt, hogy nem lehetett beférni, a Zorán is csak úgy tudott bejönni megnézni a konkurenciát, hogy eladta az orkánkabátját.

Mindezek ellenére a korszakkal foglalkozó szakirodalom mindig kicsit lesajnálóan beszélt a zenekarról.

Ez azért a mi időnkben piszkosul nem így volt, mert az az igazság, hogy a legtöbb számunk nagyon jó volt. Viszont ami igazán népszerű lett, az pont nem ezek közül került ki: a Drága bakter úr, a Jól érzem magam vagy a Foxi Maxi matróz lett - ezek voltak nagy slágerek, de voltak ezeknél sokkal jobb számaink. A Drága bakter urat eredetileg Aradszky Lászlónak írtam, eszembe nem jutott, hogy azt én adjam elő, de a szövegíró, S. Nagy István rádumált, hogy ha pénzt akarok keresni, akkor énekeljem én. És ugyan sokan cikiztek e miatt a szám miatt, mégis rögtön utána a Metro megírta az Ülök egy rózsaszínű kádbant, az Omega a Trombitás Frédit, az Illés a Sárikát - ha lehet ilyet mondani, az ilyen típusú számokban is elöl jártunk. De amikor olyan számokat játszottunk, mint amelyeket a Quart is beválasztott a beatkorszak legjobb számai közé, akkor senki sem beszélt rólunk lesajnálóan. Viszont mi hagytuk abba legelőször, én teljesen más karriert építettem fel, és az Atlantis a feledés homályába merült, ha pedig megkérdeznek erről valakit, akkor jó magyar szokás helyett miért ne mondjon rosszat? A mi időnkben abszolút a csúcson voltunk, ez a lényeg.

Amikor abbahagyta a zenélést, fel sem merült önben, hogy ebben hosszabb távon is volna perspektíva?

Egy pillanatig sem. Akkor még nem volt olyan, hogy egy zenekar harminc évig működjön: mindenkinek volt egy-két száma, aztán kész. Bennem is az volt, hogy kihoztam ebből a maximumot, sikereink voltak, imádott a közönség - elsősorban a lányok -, de mi a jövő? Úgy gondoltam, hogy még időben vagyok, hogy belekezdjek valami másba. Az Idegen Nyelvek Főiskolájára szerettem volna menni, hogy a népszerűségemet kihasználva könnyűzenei riporter legyek, de pont megszűnt a főiskola, úgyhogy a külkerre mentem, és mellette egy év híján elvégeztem a jogot is, ami csak a doktori címért lett volna érdekes, ám annyit nem ért.

Azóta egyáltalán nem állt színpadon? Még nosztalgiakoncerten sem?

Nem, szóba sem került soha. Én ezt úgy hagytam abba, hogy kész, vége. Teljesen más életformát vettem fel, és ahhoz, hogy az ember akár csak egyetlen koncert erejéig is színpadra álljon, újra énekelni kell, próbálni, gyakorolni, és egy idő után már nem is tudtam volna elképzelni magamat a színpadon.

Az egykori zenésztársakkal sem tartja már a kapcsolatot?

Rendszeresen csak Sankó Lászlóval, annak idején ő volt a legjobb zenész az együttesben. Ő még utána is zenélt tovább: Schöck Ottóval és Máté Péterrel vendéglátóztak Balatonfüreden, illetve játszott egy fél évig a Tűzkerékben is Radics Bélával, aki egyébként annak idején nálunk kezdett. A többiek közül már nem is él mindenki, és aki igen, azzal sem találkozom gyakran.

A Táncdalfesztiválon 1968-ban

Nem is bánta meg soha, hogy így kiszállt a zenéből?

Nem. De amúgy sem akartam volna, hogy eltelik öt vagy tíz év, és akkor megint visszatérni ugyanoda. Én nagyon élveztem, de akkor befejeztem. Ettől még ugyanúgy lelkes zenehallgató maradtam, és nemrég a fiam megszerezte egy CD-re gyűjtve az összes régi számunkat, szoktam is hallgatni néha az autóban. Egyébként is imádom a zenét: különösképpen a beatet, a rockot, a bluest, de könnyebb operákat is szívesen hallgatok.

Azt tudta, hogy a Kínai fal című számuk felkerült egy külföldi válogatáslemezre?

Fogalmam nem volt róla, az önök cikkéből értesültem erről is. Nagyon örültem neki, hogy három számunk is bekerült, a Kínai fal pedig ilyen jó helyen végzett. Pont azért, mert én is azt éreztem, hogy méltatlanul negligál bennünket az utókor. Azt a számot is mi írtuk a Sankóval. Érdekes, hogy ő volt köztünk a legjobb zenész, de ő írta a szövegeket, én pedig a zenét, és a számokat közösen hangszereltük. Az S. Nagy csak az első időkben volt a szövegírónk, abban az időben szinte mindenkinek írt számot. A zenekarok mind abból indultak ki, hogy ő befutott szövegíró volt, úgyhogy vele kell jóban lenni.

A Kínai fallal a Táncdalfesztiválon is elindultak, de a korábbi dalaik jobban szerepeltek.

'66-ban a Jól érzem magammal neveztünk, de az nem a mi számunk volt, hanem Deák Tamásé, '67-ben meg volt a Bakter úr, ami ugye S. Nagy ötlete volt. Az ő ötletei eladási szempontból bejöttek: a Foxi Maxit sem akartam eleinte, aztán a slágerlisták élén maradt nagyon sokáig, a Bakter úrból pedig eladtak 120 ezret. Ugyanabban az évben volt a Ki ölte meg Kennedyt?, annak is S. Nagy írta a szövegét. Azt mondta, ha futni akarunk, akkor a pol-beat fesztiválon is el kell indulnunk, pedig az snassz dolognak számított. Így adódhat össze az Atlantis megítélése, hogy részt vettünk ilyen dolgokon is, és sokakban csak ezek maradtak meg, pedig nem ezekről szólt a mi zenekarunk. A Kínai fallal indultunk aztán '68-ban, de nem volt vele sikerünk, az a dal megelőzte a korát. Pedig én azt hittem, meg fogjuk nyerni, annyira hajtós, húzós, feszes szám volt, ehhez képest a döntőbe se jutottunk be.

Hogy emlékszik vissza a konkurens beatzenekarokra?

Az Omega csak akkor kezdett el futni, amikor a Presser odament '68-ban. Előtte is ismerték őket, de mi például sokkal népszerűbbek voltunk. A Presser megírta a slágereiket, aztán el is ment az LGT-be. Amikor nem volt hangszerünk, akkor engem is megkeresett az Omegából a Benkő és a Mihály Tomi, hogy menjek hozzájuk, mert nekik sztár kell, de nem hagytam ott a zenekart, és már amúgy is azon gondolkoztam, hogy abbahagyom. Az Illésék más történet, előttük tényleg le a kalappal. Szörényi kiváló zeneszerző, a Bródy szövegei pedig igazi költemények. A Zorán pedig hozzám hasonlóan a csajok kedvence volt, és később, amikor a BMW-t csináltam, még támogattam is, ő pedig meghívott a koncertjeire. Ő egyébként kiválóan csinálta: megtalálta később azt a stílust, ami neki feküdt, és persze ott volt az öccse, a Dusán, aki nagyon jó szövegeket írt neki, kifejezetten megható és érzelmes számokat. Ugyanezt a kicsit sanzonos vonalat vitte tovább a Koncz is. Egyébként az sem mindegy, hogy amikor abbahagytam, akkor még mindenki amatőr volt, és senki nem tudott úgy zenélni vagy énekelni, mint most. Ettől még azok a számok nagyon jók voltak.

Említette, hogy jól fogytak a kislemezeik. Ebből anyagilag mekkora hasznuk volt?

Az teljesen más világ volt. Ehhez tudni kell, hogy az '56 utáni három-négy évig tartott a Kádár kvázi véreskezű időszaka, és utána kezdett engedni bizonyos dolgokban, így abban, hogy lehessen farmert kapni, és hogy a fiatalok a saját zenéjüket játszhassák. Nekem pont szerencsém volt, akkor voltam tizenhét éves, és már tudtam élni ezekkel. Támogatni azért nem támogatott egyikünket sem az a rendszer, sőt. Én például mindig vittem magammal egy lemezünket, mert ha igazoltattak, bevittek volna közveszélyes munkakerülésért. A pénzügyi oldaláról azt tudom mondani, hogy egy ORI-koncertért 150 forintot kaptunk személyenként, a kislemezenként hét forint jogdíjat kaptunk, és még a felvételért járt valami díj. Úgy tudtunk megélni, hogy rengeteg fellépésünk volt, néha naponta három is, és így relatíve jól kerestünk, el tudta tartani a zenekar saját magát.

Mit jelentett a hatvanas években az, hogy valaki a csajok kedvence és hazai viszonylatok között sztár volt?

Mivel sokat szerepeltem a tévében, általában megismertek, bár az is az igazsághoz tartozik, hogy viszonylag keveset jártam az utcán, hiszen volt autóm. Rengeteg kalandunk volt, hiszen főleg a lányok szerettek bennünket. Azzal szórakoztunk, hogy megszámoltuk a koncerteken, hány fiú van a teremben, és sokszor csak hat-hét fiú jutott egy egész terem lányra. Éppen ezért mindig kisomfordáltam, mire vége lett a koncertnek. Egerben történt, hogy megláttak a folyosón az öltözőnél, és visongva rohanni kezdtek felém. Úgy betoltak egy tanterembe, hogy a padok teljesen rám torlódtak, és ütni kellett, ha az ember el akart menekülni. Olyan is volt, hogy egy busz alá bújtam el az átizzadt hacukámban, és hallgattam, ahogy beszélnek, hogy valahol itt lehetek. Szlovákiában az utolsó pillanatban sikerült felugranom a buszra, mielőtt elértek volna. Mondanám, hogy ilyenek vannak ma is, de ez akkor kuriózum volt, ilyet addig csak a Beatles-filmekben lehetett látni, és a rajongók is a Beatles-féle rajongásból vették át ezt.

A koncertek közben is ugyanúgy ment a sikoltozás, mint ott?

Hogyne. A Bosch klubban játszottunk a Balzac utcában, ahová háromszázan fértek be, és néha a Váci úton a Kossuth moziig állt a sor előtte. Amikor például Beatles-számokat játszottunk, nem is énekeltem néha, mert olyan sikoltozás és üvöltés volt, hogy úgysem lehetett volna hallani. Pont ugyanúgy, ahogy a Beatlesnél.

Elégedett ezek szerint a zenei pályafutásával?

Az vagyok teljesen. Ha lehet úgy mondani, ez is megvolt nekem, és utána akárhogy is nézzük, befutottam egy pályát. Cipruson voltam vállalati kiküldetésben, voltam a Magyar Autósport Szövetség elnöke, és még Bernie Ecclestone-nal is nagyon jó baráti kapcsolatot építettem ki, no meg a BMW fő hazai forgalmazója is voltam. Befutottam egy pályát, és nincs hiányérzetem. Jövőre leszek hetvenéves, úgyhogy már nem nagyon dolgozom. De például járok focizni rendszeresen, méghozzá hetente kétszer, és nem is akárkikkel, hiszen a volt válogatott csatár, Izsó Náci is oda jár, meg Boros Csaba, a Republic basszusgitárosa, aki szintén ügyesen játszik. Ami pedig a zenét illeti, hiába nem játsszák a számainkat, tényleg nincs okom rá, hogy megkeseredett legyek, a számok beszélnek maguk helyett.

Az interjú létrejöttéhez köszönet Bálint Csabának, a Radics Béla a beatkorszakban című könyv szerzőjének.