Háború a zene ellen

A radikális iszlamisták Mali északi részén betiltották a zenét. Pedig az ország zenei nagyhatalomnak számít, sok világjáró, nemzetközileg elismert sztárral. A legtöbben a tolerancia fontosságáról énekelnek; a Tinariwen viszont nem veti meg a fegyvereket sem.

Hét AK47-essel felszerelt fegyveres hatolt be egy gitáros házába. A zenész nem volt otthon, a nővérével üzenték meg neki, ha még egyszer beteszi a lábát a városba, Kidalba, levágják az összes ujját, hogy biztosan ne gitározhasson többet. Ezután az összes hangszert, mikrofont, erősítőt, hangszórót összehordták, leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Ezzel a jelenettel kezdődik a Guardian cikke, amely arról szól, hogyan indítottak "háborút a zene ellen" Mali északi részén.

Egy ősi síremlék megsemmisítése

A korábban az afrikai demokrácia mintapéldájának tartott, az iszlám kifejezetten toleráns változatáról ismert Maliban március végén döntötte meg az elnök hatalmát egy puccs. A lázadók ellenőrzik az ország déli részét, többek között a fővárost, Bamakót. Északon a tuaregek is önálló államért küzdöttek, de végül korábbi szövetségeseik, a radikális iszlamisták vették át a hatalmat. Önálló országnak nyilvánították az Azawad néven ismert területet, bár az államot senki nem ismeri el. Bevezették az iszlám jogrend, a saría szélsőségesen értelmezett változatát: a lopással gyanúsított emberek kezét-lábát levágják, a házasságtörőket halálra kövezik; nyilvánosan megkorbácsolják azokat, akiket dohányzáson vagy alkoholfogyasztáson kapnak; a nőknek le kell fátyolozniuk magukat; ősi szentélyeket semmisítenek meg. (Bővebben lásd az [origo] nyári cikkét. A helyzet azóta alapjaiban nem változott, talán közelebb került a nemzetközi beavatkozás lehetősége.)

Nincs zene, nincs tánc, nincs öröm

Számos Maliról szóló cikk megemlíti, hogy az iszlamisták betiltották a zenét is - igaz, egyes források szerint csak a nyugati, a "sátántól eredő" zenét, de ezt meglehetősen tágan értelmezik. Ugyanakkor viszonylag kevés lap foglalkozik a témával részletesen, pedig Mali igazi zenei nagyhatalomnak számít. "A kultúra a mi olajunk, a zene az ásványkincsünk" - mondta a világhíres korajátékos, Toumani Diabaté. Az egyik első előadó, aki a "világzenének" nevezett mozgalommal lett sztár Nyugaton, Salif Keita egyenesen a Mali Birodalom alapítójának leszármazottja. Több mali előadó ismertsége túl is lépte a világzene kereteit: ilyen a vidám afropopot játszó vak házaspár, Amaszerdou & Mariam, illetve a sivatagi blues megalkotója, a tuareg Tinariwen. Előbbi Manu Chaóval, Damon Albarnnal (Blur), David Gilmourral (Pink Floyd) játszott, utóbbi a Red Hot Chili Peppers és a TV On The Radio tagjaival. Amadou & Mariam járt a Szigeten, a Tinariwen pedig többször visszatért Magyarországra (Sziget, Művészetek Palotája, Zöld Pardon). Mali sokszínű zenei hagyományáról, illetve több ismert és nagyszerű előadójáról itt írtunk; Habib Koité is mesélt nekünk az ország zenéjéről.

Most mindez veszélybe került. A szélsőséges iszlamisták által ellenőrzött északi, Franciaország nagyságú területen tényleg "egyszerűen nincs zene. A tévét, a rádiót sem kapcsolhatod be, még a saját otthonodban sem" - nyilatkozta Vieux Farka Touré a Guardiannek. "Nincsenek bulik, nincsen tánc, nincs öröm; mintha mindenkit megbénított volna egy varázslat" - mondta egy másik zenész. Pedig Maliban sokak számára egyszerűen elképzelhetetlen az élet zene nélkül: "a bölcsőtől a sírig" mindenhol kíséri őket. "Zene nélkül Mali egyszerűen megszűnne létezni" - mondta egyik legkedvencebb énekesnőnk, Rokia Traoré. Ezt korábban az északi területet uraló Anszar Dín csoport vezetője is tudta: Iyad Ag Ghaly, mielőtt szalafista lett volna, maga is írt dalokat és verseket, a Tinariwen tagjaival barátkozott.

A zenészek többsége elmenekült a térségből, több százezer honfitársával együtt, vagy szomszédos országok menekülttáboraiba, vagy délre. Bár ott sem rózsás a helyzet: általános a bizonytalanság, a turisták eltűntek, az embereknek nincs pénzük, hogy zenészeket fogadjanak például az esküvőkre. Sok hely bezárt, és bár koncerteket tartanak még, kisebb a közönség, mint korábban. A menekülteket támogathatjuk a Songs For Desert Refugees című válogatáslemez megvásárlásával; az alább meghallgatható album egyben jó bevezetést nyújt a sivatagi bluesba, illetve megmutatja annak sokszínűségét is. Az első szám természetesen Tinariwen, a második a 2011 egyik legjobb lemezét készítő Tamikrest.

A zene örömével a fegyverek ellen

Veszélybe került az ország legismertebb zenei rendezvénye, a Festival au Désert (Sivatagi Fesztivál) is. A nagy múltú, nyugati turisták és zenészek (köztük a Led Zeppelin volt énekese, Robert Plant) által is látogatott fesztivált az idén januárban is annak ellenére rendezték meg Timbuktuban, hogy a térségben állandósultak az al-Kaida által elkövetett emberrablások. (Hivatalosan ugyan tagadják, de több ország sok millió eurót is kifizet váltságdíjként.) Mint arról beszámoltunk, a veszéllyel dacolva nem más, mint Bono látogatott el a rendezvényre és lépett fel a Tinariwennel. A fesztivál alapítója, Manny Ansar azt mondta: az iszlamisták ellen "zenével fogunk harcolni; úgy, hogy örömet viszünk oda, ahová ők a halált és a háborút vinnék". "A fegyverek hangja nem nyomhatja el az énekesek, hegedűk, dobok hangját" - olvasható a fesztivál közleményében. Ezért a Timbuktuban ellehetetlenített rendezvény helyett Manny Ansar 2013-ban utazó fesztivált szervez több mali városba és más országokba, ahol sok menekült él. "Eddig csak Timbuktuban hallhatták a zenénket, most sokkal több helyre elvisszük: így győzzük le az iszlamistákat, akik ennek pont az ellenkezőjét akarták."

Hasonló nyilatkozatokat olvashatunk több mali zenésztől is: mindenki az összefogás, a tolerancia, a béke fontosságáról beszél - és ír új dalokat. Az ország egyik legnagyobb sztárja, Oumou Sangaré a politikusok és a hadsereg felelősségéről is beszélt kemény nyilatkozatában, "szégyen volna, ha hagynánk megsemmisülni a szüleink által ránk hagyott örökséget" - mondta. Amadou & Mariam hangsúlyozta, hogy a radikálisok által bevezetni kívánt saría vagy az ősi szentélyek megsemmisítése "nem felel meg a valódi iszlámnak"; az ország igazi hagyománya az, hogy békében együtt élnek a muszlimok, a keresztények és a különféle hagyományos vallások követői.

A házaspár nem örülne a nemzetközi beavatkozásnak, de ha nincs más megoldás, akkor elfogadják. Salif Keita viszont pont azt mondta, hogy az egész világnak részt kell vennie a válság megoldásában, részben azért is, mert például az emberrablások miatt minden ország érintve van. A helyi közönség felvilágosítása a célja a Sofas De La Republique csoportnak, amelyben rapperek és más művészek dolgoznak. Szerintük a világszerte példaszerűnek állított demokratikus időszak hibái vezettek a jelen helyzethez: "A vezetők nem törődtek a néppel, csak azzal, hogy meggazdagodjanak. De mi is engedtük, hogy ezt a korrupt politikát folytassák. Lefizettük a rendőrt, hogy leszálljon rólunk, és pénzért eladtuk a szavazatunkat." Ezért a cél az, hogy elmagyarázzák az embereknek, mit jelent a demokrácia, és hogy a működtetése milyen felelősséggel jár az állampolgárok számára.

Fegyver helyett zenével szolgálták az ügyet

Különös a már eddig is sokat emlegetett Tinariwen helyzete. A zenekar legendájához ugyanis hozzátartozik, hogy tagjai fegyverrel is harcoltak a korábbi tuareg felkelésekben, és ez, illetve a tuareg függetlenségi törekvések megjelennek a dalok szövegében. A New Yorker tanulságos cikke Tinariwen-számok alapján idézi fel ezeket a harcokat az 1963-as első felkeléstől kezdve, amikor a zenekarvezető, Ibrahim Ag Alhabib apját kivégezték a kormányerők. A békekötés után, a kilencvenes években már a hagyományok fontossága és a haladás is megjelenik a szövegekben.

Februárban, még a puccs előtt, amikor már megkezdődött a tuaregek újabb harca, azt nyilatkozták: "Harcos művészek vagyunk. 1992-ben úgy láttuk, az ügyet jobban szolgáljuk azzal, ha terjesztjük a kultúránkat a világban. De ha nagyobb szükség van ránk harcosként, mint zenészként, akkor megyünk a frontra, mert mindig készen állunk megvédeni a minket jogosan megillető területet, a kultúránkat, az értékeinket." Később ezt mondták: "A puccs segíti az ügyünket, mert a világ Malira fog figyelni. Meg fogják érteni, lehet, hogy mi Mali alattvalói vagyunk, de valójában sosem tartoztunk az országhoz." (Álláspontjuk szerint a franciáknak, amikor kivonultak korábbi gyarmatukról, nem lett volna szabad Malihoz csatolni a valójában a tuaregeket illető területet.)

Még később az egyik gitáros arról beszélt egy interjúban, hogy a helyzet rendkívül összetett, ezért óvakodni kell az elhamarkodott ítéletektől. Így például ő is hallott az iszlamisták és a drogcsempészet összefonódásairól, de bizonyosat nem tud; arról nem is beszélve, hogy ha Dél-Amerikából Európába tartó drogok haladnak át a sivatagon, akkor a kiinduló és a célországok felelősségét is meg kéne vizsgálni. Azt is állította, hogy az iszlamista csoportok nem most jelentek meg, csak most kerültek a világ szeme elé. Szerinte ha a helyzet olyan marad, mint most, az északi területek lakóinak 80 százaléka fel fog lázadni az uralmuk ellen, aminek az eredménye vagy az lesz, hogy kiűzik őket, vagy egy afganisztáni típusú, hosszabb állóháború. A helyzet megoldásának a kulcsa: meg kell érteni, hogy a különböző területeknek, különböző népcsoportoknak más-más igényeik vannak, és eszerint kell kormányozni őket.