2013 - a csajok éve

Mielőtt a nagyközönség igazán rájuk csodálkozhatna, itt vannak azok az együttesek és énekesek, akik vélhetően nagy szerepet fognak játszani 2013-ban. A korábbi trendekkel ellentétben idén újra több a sikervárományos együttes - legyen az duó, trió vagy még több tagú zenekar -, ám azért szóló előadóból sincs hiány, különös tekintettel az énekesnőkre. Hiphop, R&B, elektronika, mindenféle énekes-dalszerzők, és az örök kérdés: vajon idén tér-e vissza a gitárzene? Monumentális összeállításunkban hetvennél is több előadót mutatunk be a befutás küszöbén.

2013-ban is lesznek új felfedezettek a zenében, és közülük szokás szerint van jó néhány, aki annyira nem is lesz új, hiszen hetek-hónapok óta forog a neve a zenei sajtóban. A szokásos év eleji esélylatolgatások is megindultak: ezek közül rendszerint a BBC Sound Of szavazása kapja a legnagyobb nyilvánosságot. A BBC által megkérdezett szakértők tizedik éve szavazzák meg rendszeresen a soron következő év legnagyobb zenei reménységeit. Néha eltalálják a legnagyobb befutó személyét (50 Cent, Keane, Adele), és van, amikor mellélőnek (The Bravery, Little Boots, Michael Kiwanuka). Mindenesetre a Sound Of 2013-ra azért odafigyelt a sajtó, de tippelt az évre az MTV és a Guardian is, aztán van még a brit kritikusokat tömörítő Brit Critic's Choice Award, miközben számos kisebb honlap vagy blog is megrendezte a maga versenyét. Ezeket végignézve az alábbi nevekre lesz érdemes odafigyelni 2013-ban - akkor is, ha többségük zenéje már valahonnét ismerős lehet.

Mainstream pop

Haim

Nagyjából egyetértés van az összes komolyabb esélylatolgató újság, honlap és blog között abban, hogy ez a kaliforniai lánytrió lehet az év legnagyobb befutója. Este, Danielle és Alana Haim természetesen testvérek (a legidősebb 26, a legfiatalabb 21 éves), és eleinte a szüleikkel szerepeltek egy zenekarban, ám aztán kiváltak, és a saját együttesük tavaly már mindent megalapozott ahhoz, hogy idén leigázzák a világot. Voltak sikeres dalaik, lett lemezszerződésük, és ugyanúgy megnyerték a BBC Sound of 2013 szavazását, ahogy az annak ellensúlyozására létrejött Blog Sound Of 2013-at is.

A Haim nővérek zenéje rádió- és családbarát, szeretni fogják a Fleetwood Macen felnőtt szülők és a Mumford & Sons-rajongó lányok, de mindezek mellé társulnak még kortárs pop/R&B hatások is. Lehet, hogy nem túl izgalmas, de kétségtelenül hatásos keveréknek tűnik, ami különösen Amerikában fog nagyot robbanni.

Hasonlóan nagy durranás lehet Ebony Day, akit az MTV a legnagyobb olyan ígéretnek választott, akinek még nincs lemezszerződése. A 19 éves bournemouthi énekesnő valódi YouTube-sztár, videói össznézettsége lassan eléri a 20 milliót: ezeken leginkább aktuális popslágerek akusztikus gitáros feldolgozásai láthatók, lehet, hogy ezeket ügyesen csinálja, de azért a siker a saját dalokon áll vagy bukik.

Még két énekesnő, aki nagyon belenyúlhat a tutiba idén: az egyik a 18 éves, skót Nina Nesbitt, aki folkos és ártalmatlan dalokat énekel, nem véletlenül lépett fel tavaly a műfaj nagy sztárja, Ed Sheeran előtt. Hozzá hasonlóan a húszéves Gabrielle Aplinnek is jelentek már meg dalai, mindjárt egy No. 1 sláger is befigyelt, miután feldolgozta a Frankie Goes to Hollywood Power Of Love című számát. Mindkettőnek idén jön az első nagylemeze, túlzottan egyik sem érdekes, viszont a tömegeknek a jelek szerint még mindig csillapíthatatlan étvágyuk van a hasonló énekes-dalszerzőnőkre.

Még két sikervárományos együttes. Az egyik az ír Kodaline: a négytagú együttes még az előző évtizedben tűnt föl 21 Demands néven, 2011-ben aztán újjászervezte magát, és a Coldplayt idéző, rádióbarát melankóliájával messzire juthat. Egy dalát a Google Zeitgeist tavalyi évet összegző videójának aláfestő zenéjének választották. A Los Angeles-i The Neighbourhood ennek az amerikai verziója: ránézésre amolyan hipszter Maroon 5, és ez stimmel a slágeres popra is, amelyet játszanak ezek a menő srácok.

R&B

AlunaGeorge

Akárcsak a Haim, a londoni AlunaGeorge duó is általános sikerre van ítélve 2013-ban. Az énekesnő Aluna Francis és az alapokért felelő George Reid tavalyi EP-jéről itt írtunk már bővebben, egyebek közt azt, hogy "az ének rendesen fülbemászó pop-R&B, továbbá egyesíti az ártatlan, kislányos pajkosságot és a kacsingatós, magakellető csábítást."

Amikor az AlunaGeorge nagyon jó, akkor a slágeres R&B-t futurisztikus/minimalista elektronikával beoltó zenéje elsőrangú (mint a Your Drums, Your Love című sláger esetében), viszont akadt pár jellegtelenebb számuk is - idén majd eldől, melyik Aluna és George igazi arca.

Ugyan az AlunaGeorge-hoz hasonló sikert nem tippelnek nekik, de az R&B különböző mutációinak nagy jövőt jósolnak a szakírók. Ilyen például a négytagú, Los Angeles-i inc., amely lehetetlen neve ellenére könnyen az indie R&B 2013-as befutója lehet, illetve a londoni Deptford Goth, akinek az érzelmes, finom elektronikába burkolt popdalait ugyanúgy hasonlítják az indie R&B-hez, mint a James Blake-féle poszt-dubstephez.

Nem pont R&B, de elég jól szerepelt a beharangozókban a szintén visszafogott és kellemes zenében utazó Rhye duó, amely Torontóból indulva kötött ki Los Angelesben. Ne csodálkozzunk, ha a Rhye nyugis, Sadét és az xx-et egyaránt idéző, intim zenéjére még a Morcheeba-rajongók is ráharapnak majd. Végül a négytagú, bristoli Seasfire finoman elektronikus, elegáns popzenéjét is megemlítenénk még, hiszen az ilyesfajta melankólia manapság több, mint divatos.

Hiphop

Angel Haze

Azealia Banks tavaly bebizonyította, hogy a hiphopnak szüksége van öntudatos, női mc-kre is, és most itt a következő ilyen, Raykeea Wilson, művésznevén Angel Haze személyében. De nemcsak ezért kell megemlíteni Azealia Banks nevét, hanem azért is, mert korábban Angel Haze belengetett egy közös dalt, ebből mostanra csak egy diss track lett, amelyben a feltörekvő rapper jól beszól a nála híresebb és valljuk meg, jobb zenét csináló Azealiának.

Csak remélni tudjuk, hogy Angel Haze-nek lesz mire arcoskodnia, és nem más hátán próbál felkapaszkodni a csúcsra, mert az nem túl szimpatikus. Pedig a saját dolgai nem is rosszak.

A millió sztárvárományos rapper közül ki szokás emelni az Odd Future-tag Earl Sweatshirtöt, vagy a harlemi hipszter hiphop reménységét, a 19 éves Dominic Lordot, akiről itt írtunk tavaly. A tavalyi év nagy felfedezettje, a Death Grips zajhiphopját követi a négytagú New York-i Ratking, amely szintén inkább a blogok kedvence lehet az idén. A fehér floridai rapperlány, Kitty Pryde már tavaly is az volt, annyira, hogy mi is írtunk egy mixtape-jéről, de ami még fontosabb, maga Grimes nyilvánosan megsüvegelte a még mindig csak 17 éves kiscsaj egyik dalát a Twitteren.

Ami a brit hiphopot illeti, a hackneyi, költői szövegei és meglepően slágeres számai miatt kaserolt Mikill Pane vagy a Rap Rave című számmal hódító, szintén londoni Scrufizzer éve lehet az idei - utóbbi eléggé olyan, mint a fiatal Dizzee Rascal volt, kicsit túlságosan is. Van aztán szépreményű, fehér és fekete tagokkal egyaránt nyomuló grime-együttes is a Rascals személyében (nem összekeverendő Miles Kane volt indierock zenekarával, a The Rascalsszal), míg a ciprusi görög származású londoni rapper, K Koke leginkább a bírósági ügyével tűnt fel, ám tisztázták a gyilkossági kísérlet vádja alól, és idén jön első lemeze, amelynek a címe stílszerűen I Ain't Perfect, azaz Nem vagyok tökéletes lesz.

Öntudatos énekes-dalszerzőnők

Laura Mvula

Az idén 26 éves Laura Mvula az élő példa rá, hogy a szóló előadóknak sincs mitől tartaniuk: a birminghami énekes-dalszerzőnőt tartják a számos feltörekvő soulelőadó közül a legesélyesebbnek a mainstream áttörésre. Méltatói szerint Mvula hangja Billie Holidayt vagy Nina Simone-t idézi, de nem is az énekhang a legjobb benne, hanem az, ahogy beleillik a dalok komplex, változatos hangszerelésébe. Volt, aki még a Beach Boys nevét sem érezte túlzásnak bedobni.

Lássuk a többi énekes-dalszerzőnő-reménységet! Az üldöző boly élén a 19 éves, londoni Arlissa szalad, aki már duettezett egyet Nasszal is, noha az ő zenéje nem igazán az urban/hiphop közeg, inkább az új Florence & The Machine-t vagy Ellie Gouldingot látják benne a szakírók. A bluesos-soulos vonalat képviselő Laura Welsh neve is felmerül párszor, ám kicsit talán túl introvertáltnak tűnik az igazi áttöréshez. Középutas, de szórakoztató és néha a Marina & The Diamonds jobb formáját idéző popzenét csinál a southamptoni Louisa Rose Allen, aki Foxes néven kerülgeti a sikert egy ideje, míg a szimpatikus, brightoni Jennifer Left inkább az akusztikus indie-folk irányából jön.

Epikus, nagyívű popdalaival I Am Harlequin lehet az új Lana Del Rey (na jó, ez nyilván túlzás, de valakire el kellett sütni!), míg a húszéves Marika Hackman folkos-elektronikus dalai közül a legújabbakat Charlie Andrew, az Alt-J producere rázta gatyába. Ugyancsak húszéves a nottinghami Indiana, aki a képei tanúsága szerint őrült kúl, amit egy Frank Ocean-feldolgozással és kellemes, "chilltronica" dalokkal próbál megfejelni. Végül a sok brit után itt egy dán énekesnő is: MO (vagyis Karen Marie Orsted), akivel kapcsolatban Lykke Li és Grimes nevét is emlegetik - azért annyira nem izgalmas, de meglátjuk.

Urban pop énekesnő

A hiphop/R&B/mainstream pop háromszögön belül egyértelműen A*M*E tűnik a legnagyobb névnek: egy 18 éves, Sierra Leone-i születésű, de már londoni lányról van szó, akinek a dalaira igen nagy hatással volt a K-pop is. Említeni kell az M.O nevű brit csajtriót is, amelynek kis szépséghibája, hogy akár Rihanna is énekelhetné a dalaikat - minek ehhez három dögös lány, akiknek jobb dolguk is lehetne ennél?

Szintén Rihannát emlegetik egy mindössze 16 éves, brit énekes-rapperlány, Little Nikki kapcsán, akiről egyeseknek Azealia Banks is eszébe jut, mindenesetre a DILLIGAF című száma külön ígéretesnek tűnik. Egy másik londoni tinilány, Rainy Milo inkább az Amy Winehouse-féle vonalat követi, és a Cockney Rebel Make Me Smile (Come Up And See Me) klasszikusának feldolgozásával már megmutatta, mikre képes. Végül egy dél-afrikai énekesnő, aki már Amerikában él: Nikki Williams, akit a Def Jam szerződtetett, dalaiban pedig a legkomolyabb szerzők/producerek dolgoznak, vagyis Sia, a Stargate és Darkchild - ebből egy nagyobb áttörés is kisülhet.

Elektronika, pop, elektropop

Chvrches

A glasgow-i Chvrches klasszikus receptet követ: két csúnya, szakállas férfi izzad a szintetizátorok mögött, az előtérbe pedig egy elbűvölő énekesnőt tolnak. Persze azért ennél több is van a trióban: a szintis pasiknak már van viszonylag komoly zenészmúltjuk (az Aerogramme, illetve a Twilight Sad együttesekben játszottak), és jók a dalok is, amelyeket Lauren Mayberry énekesnő még egy fokkal továbbvisz. A Chvrches elektropopja néha egy poposabb Knife-ot idéz, és ha kicsit is olyan jó lesz a lemezük, mint a két eddigi single, akkor nem lesz miért panaszkodnunk.

És még szintetizátorok: a brightoni dark elektropopduó, a Curxes például könnyen megsokszorozhatja Facebook-rajongói számát, ahogy a londoni Avec Sans is, amely már egy remek Bon Iver-feldolgozással keltett némi figyelmet a zeneblogokon tavaly. Az austini Feathers is kellően fülbemászó dalokkal és szigorú szintikkel támad, énekesnője, Anastasia Dimou pedig üde színfolt. Végül az öttagú, manchesteri Swiss Lips már egy ideje keresi a nagy kiugrást, komoly hype is megy a zenekar mellett, amely elég slágeres elektropopot játszik ahhoz, hogy ez ne csak álom maradjon.

Eltávolodva a klasszikus elektropoptól, a Pitchfork biztosan szeretni fogja a Doldrums néven nyomuló, montreali, egyszemélyes, elszállós, atmoszférikus pszich-popban utazó Airick Woodhead első lemezét. A főként a Guardian által hype-olt Night Engine leginkább David Bowie diszkós korszakát idézi meg (igaz, azt nagyon jól), míg a Mt. Wolf atmoszférikus, lassú, már-már triphopos beütésű, csajos indiepopja is befér a kicsit melankolikus lányok közé. Az amerikai Slow Magic azt állítja, "egy ismeretlen képzeletbeli barát zenéjét" játssza, de mások azt mondják erre, hogy chillwave/glo-fi/dreampop határokon belül mozog a világuk.

A brit elektronikus szcéna legnagyobb áttörése előtt álló Disclosure duóról már épp eleget írtunk mi magunk is, úgyhogy inkább említsük meg a Bondax elektronikus duót, amely a poszt-dubstep/garage/R&B elemekből összerakott zenéjével szintén nagyot arathat a tavalyi slágere után. Végül itt van egy leedsi csodagyerek, Happa, aki mindössze 15 éves, de basszuszenében/dubstepben egybehangzó vélemények szerint ő lehet a britek következő nagy dobása.

Szóló férfi előadó

Tom Odell

Idén a hagyományos énekes-dalszerzőknek is lesz képviselőjük az élvonalban, hacsak Tom Odell nagyon el nem baltáz valamit. Az idén 23 éves angol fiatalember folkos, finom, érzelmes dalokkal bombázza egy ideje a világot, és tavaly már rangos tévéműsorokban szerepelt, jelent meg kislemeze, magáról pedig elárulta, hogy Elton John-rajongóként nőtt föl. Ennek alapján lehet következtetni arra, milyen zenei világot képvisel, és erre mindig is lesz igény, miért lenne pont 2013-ban másként?

A brit soul/R&B énekes, Daley már jó ideje kerülgeti a forró kását, énekelt Gorillaz-számban is, idén viszont végre jön az első lemeze, és meglepődnénk, ha nem lenne bombasiker. Josh Kumra is brit énekes-dalszerző, ő inkább a retrós bluesos-soulos-jazzes vonalat viszi, amiből szintén lehet bármi. A sajtó kedvenc brit szóló előadója viszont King Krule!

A King Krule művésznév egy Archy Marshall nevű, 18 éves, vörös hajú brit srácot takar, akit egyfelől olyan korszakalkotó nagyságokhoz hasonlítanak, mint Morrissey vagy Paul Weller, miközben a dalait átitató sötét és pesszimista tónusokat elektronika színezi. King Krule bármilyen fura alak is, mindenképpen egyéniség, és lehet, hogy az idei évre várt lemezzelmeg tudja fogni a mai fiatalok nem kis rétegét.

Az Only Real néven nyomuló, szintén londoni, szintén vörös hajú Niall Galvin gitáros alapú hiphopban utazik, az alapokat is ő rakja össze a hálószobájában, és tök jó! Végül említsük még meg a Halls művésznév mögé rejtőző producer-énekest, Sam Howardot, akinek a falzettjéről sokan Thom Yorke-ra asszociálnak, de az atmoszférikus, lebegős alapokra énekelt dalai igen messze állnak a Radioheadtől.

Indie rock

És akkor a gitárok. Idén az NME a Peace és a Palma Violets együttesektől várja leginkább a gitárzene visszahozatalát: közülük az előbbi birminghami indierock zenekar, mely leginkább a Friendly Fires/Maccabees féle "komoly" vonalat követi, a Palma Violets viszont a Libertinesig nyúl vissza, de azért érezni valami saját hangot is emellett. A kevésbé populáris, viszont jóval izgalmasabb neopszichedelikus vonalat követi a Temples, amely talán a legjobbnak tűnik mind közül. Mellettük sokat hallani a csupalány Savagesről, amely a pár éve már újra elővett posztpunkot eleveníti fel, és majdnem olyan hideglelősen, mint tette azt annak idején a Siouxsie And The Banshees.

Ami még a briteket illeti: a Pixiest vagy a Hüsker Düt idéző slackerhimnuszokkal operáló Splashh, a birminghami, slágeres gitárpopot játszó Swim Deep, a zakkant hipsztercsajokból álló manchesteri PINS, vagy a magát psychofreak-poprock trióként aposztrofáló londoni Wolf Alice is labdába rúghat 2013-ban. A nagyobb lélegzetű produkciók közül két manchesteri zenekar: a spirituális, vallásos utalásokkal operáló Money és a progrock-hatásokat beépítő, nagyívű melankóliában utazó Embers (nem összekeverendő a szombathelyi hc/metál zenekarral!) érdemel említést, és ha már Manchester, akkor még ott van a The 1975, amely akár az új Kooks is lehet a fékezett habzású, cserébe őrült slágeres arénarockjával.

Már egy éve is komoly zeneblogfavorit volt a chicagói Wild Belle, amelyet a két Bergman testvér (egy fiú és a húga) csinál, és leginkább lo-fi reggae-ként lehet leírni, igencsak ragadós dalokkal. Idén végre lesz lemez is. Akinek még mindig nem elég a csajzenekarokból, annak ott lesz a dublini Bangles-utódnak kikiáltott September Girls, a legalább olyan dallamos indierockot játszó Big Wave vagy a svájci Velvet Two Stripes nevű bluesrockos csajtrió, egyenesen St. Gallenből. A bluesos ihletésű indierocknak lesznek további képviselői is: a torontói July Talk vagy a Los Angeles-i csajduó, a már elég szép tábort összeszedő Deap Vally jöhet szóba, és akkor még nem is említettük "a szegény ember The Killse" néven csúfolt Coves duót. Még két duó Los Angelesből: az Io Echo igazi hipszter fiú-lány kettős, amelyet már imád Trent Reznor és a Hot Chip is, dreampopos, de könnyen befogadható popzenéjükkel idén végre áttörhetnek, míg a Tashaki Miyaki kellemes lo-fi popzenéjére is biztos lesz kereslet - a kérdés csak az, hogy mekkora!

A végére marad a folk: a négytagú dublini Little Green Cars countrybeütésű rockzenéjére a rádiók is rákaphatnak, és hosszabb ideje vár már az áttörésre az indie folk sztárjelölt Daughter, amelynek idén végre jön az első lemeze, és így számol a liverpooli Bird is, noha álomszerűbb és üdítően csajos megszólalással.