Tánc háborúban, esőerdőben és a laborban - nyolc mutáns elektronikus lemez

Tavalyi nagy cikkünkben már írtunk arról, hogy tényleg nevezhetjük-e új trendnek az elektronikus tánczenei műfajok zajosodását, mutálódását (röviden: nem). 2012-ben is rengeteg olyan lemez jelent meg, amit röviden mutáns elektronikának nevezhetünk. Év végi listánkon  is több ilyet szerepeltettünk, most pedig nyolcról bővebben is írunk.

Juju & JordashDekmantel2012

Az izraeli származású, Amszterdamban élő Juju & Jordash tagjai a jazzből indultak, többféle elektronikus stílusban is kipróbálták magukat; az igazi kritika sikert a tripla Techno Primitivism hozta el nekik. (Mármint tripla vinyl, több mint fél kiló; cd-n ki sem jött, 85 perc.) A zene sokszínű, de van valami, ami igen erősen összefogja, csak nem olyan könnyű megragadni, micsoda. Az év lemezei listánkon, ahol a 14. helyet szerezte meg, ezt írtuk: "egyfajta apokrif részlet az elmúlt szűk száz év zenetörténetéből. John Cage preparált zongorái felől indul, érinti a krautrockot, dubot, a '80-as évek szintis és filmzenéit, megérkezik a techno és house egyszer acides, máskor zajos válfajaihoz, de a baleári elektronikához is." Egy másik, találó leírás: "egy olyan alternatív valóságból jön a lemez, ahol a techno a hetvenes évek dubjából és német kosmische szintizenéiből jött létre". Erős összetartó a minden polírozástól és a mai odabaszásra kihegyezettségtől is mentes hangzás; a sok analóg szinti, régi dobgép, gitár, zongora, harmonika; a szép tereket kirajzoló takarékos megszólalás. Valamint az erősen improvizatív hozzáállás: a számok egészen váratlan irányokat bírnak venni; vagy csak rövid kitérőket tesznek; vagy valahol a háttérben tűnik fel valami, amire nem is muszáj odafigyelni, pedig új jelentést ad a számnak; néha az a meglepetés, hogy nincs is meglepetés. És ezzel már közelebb jutottunk ahhoz, hogy mi a "techno határainak kitágítása" és ilyesmik mellett, vagy inkább előtt a legfőbb vonzereje ennek a lemeznek: a mindent átható játékosság.

Ott van az az olyan nyilvánvaló viccekben, mint a Powwow kótyagosan ereszkedő basszusmenete, vagy a sötéten induló (itt végighallgatható) A oldal végén, a Backwashban egyszer csak megjelenő bluesgitár. De bizony ott van az ezt megelőző sötét számokban: a nyitó, zajos és visszhangos dubtechno-hibrid Stoplight Loosejaw mélyén a feszültséget egyszerre fokozó és oldó preparáltzongora-pilinckázásokban, vagy ugyanitt az elektronika hőskorát idéző űrszintikben; a következő, pulzáló Diatoms váratlan freejazz-zongorázásában is csak az nem hallja meg a "haha, összevissza ütögetem a billentyűket" kikacsintást, aki nem akarja. És még számos példát lehetne idézni a Rogue Wave csúszkáló nyolcvanasévek-szintijeitől a Shakshuka Dub elképesztően lazán tovagördülő dobján át a Slow Boat To Haifa (ál?)-űrjazzének csattogó alapjáig. Vagy ott van az, ahogy a legegyenesebben táncos Loosey Goosey éterien lebegő szintijei a szám végén egyszerűen csak elfogynak. Vagy, vagy... tényleg nehéz megállni, hogy ne vegyem végig, mert pont ez okozza a legnagyobb örömet ennek a technomutánsnak a hallgatásakor, hogy még sokadszorra is milyen csodás kis dolgokat lehet benne felfedezni. A (RA) Juju & Jordash január 26-án, szombaton lép fel Budapesten az Akváriumban.

BlawanHinge Finger2012

2012-ben a Blawan művésznéven zenélő Jamie Roberts megkerülhetetlen volt az elektronikus zenében. Három év alatt jó sok mindenbe belekóstolt a komor future garage-től a múltidéző acidig, ám úgy tűnik, az igazán testhez álló számára az a progresszív és zajos techno, ami a His He She & She ep-n hallható. Már hónapokkal a megjelenés előtt szerepelt volt a Boiler Roomban tartott buliján egy rövid részlet a Why They Hide Their Bodies Under My Garage? című számból, ami meglepően sok embert tett izgatottá, és az augusztus végi megjelenésre már egy őrült nagy hype alakult ki Blawan körül. Nem véletlenül: míg az elmúlt év az elektronikus tánczenében nagyjából a house és a UK garage újjáéledéséről szólt, jött ő, hogy mindenféle slágeresség nélküli, kompromisszummentes, szinte már-már idegesítő veretős technót toljon az arcunkba. Tele van monoton zajokkal és hangmintákkal, szinte frusztrálja a hallgatót; mintha a pokol bugyraiból bújt volna elő egy szörny, és most fenyegetően közeledik, hangról hangra előrelépve. Az előbb említett ...Garage még úgy-ahogy megállja a helyét a táncparketten, el lehet rá lötyögni, de az ugyanabból a Fugees-számból hangmintázó His Money már sokkal agresszívebb, inkább felkavaró és ijesztő. A végére az And Both His Sonsszal pedig teljesen ipari zajjá alakul a zene, tele szinte végtelennek tűnő repetitív, idegesítő részletekkel. Blawan jól keverte a techno kevésbé populáris irányzatait úgy, hogy úgy tűnjön, mintha már elérné ezek végső határait, de közben mégis izgalmas és szórakoztató maradt. És ez a két jellemző az, ami kiemelte őt a tavalyi mezőnyből. A (ÁD) Blawan január 19-én, szombaton lép fel az A38-on.

Fatima Al QadiriFade To Mind2012

Fatima Al Qadiri 2011-ben tűnt fel két ep-vel a dubstep utáni bass music világában. Az Ayshay művésznéven megjelenő Warn-U egy személyesebb anyag volt, felhasználta az iszlám zenék hagyományát is, reflektálva az első, gyermeki tapasztalataira is. A Genre Specific Xperience egy-egy tánczenei műfajt gondolt újra kora formanyelvén. A két küldönböző irányból közelítő ep rögtön meg is hozta a vizuális művészetekkel is foglalkozó Al Qadari számára a szakmai elismertséget, és olyan előadók készítettek nekik remixeket, mint a Girl Unit, Kingdom, Nguzunguzu vagy Ikonika. A második saját neve alatt megjelenő ep már a szupermenő Fade To Mindnál jelent meg, itt majdnem végig lehet hallgatni. A Desert Strike is egy tematikus konceptlemez, nem is akármilyen sztorival. A szenegáli születésű Al Qadiri Kuvaitban töltötte gyerekkorát, ami épp egybeesett az öbölháborúval. Mindehhez hozzájött, hogy a fegyverek elhallgatása utáni, iskola nélküli hónapokban a tízéves Fatima és testvére éppen a konfliktus ihlette, Desert Strike nevezetű Sega-videójátékkal ütötte el az időt. Az ep célja ennek a kettős, a gyermeki tapasztalásban a valóságot és fikciót összemosó szituációnak az ábrázolása a mai zenei eszköztárral.

A Desert Strike ugyan nem lett egy olyan átütő erejű fúzió, mint Zomby szintén a '92-es évet megidéző Where Were You In '92-ja, inkább csak egy fura és abszurd szituációhoz írt releváns memoár, visszatekintve a kortársi elektronikus zene felől. Az ep-n egyszerre van meg az Ayshay-ep keletiesen sejtelmes hangulata, fátyolós hangfoszlány-kórusai, a megidézett játék bénácska midihangzása, a fegyverek eldördülő hangja, fémes zajai, és a mindezt összetartó súlyosan mély alapok. A minialbum ugyan alig több mint negyedóra, de a látszólagos felszíni eseménytelenségével tényleg olyan végeláthatatlanná tágítja ezt a rövid időt, mintha hónapokig csak ezzel a ma már igencsak megmosolyogtató játékkal játszanánk. Persze ez csak a felszín, a Desert Strike tele van csomó okos, finom ötlettel, továbblépve az áttétel nélküli megidézésen, és elindulva egy saját, adekvát emlékezéstechnika felé. Persze lehet azon vitatkozni, hogy a háttérsztori ismerete nélkül mennyire érdekes lemez ez, de most elolvashattuk ezt is - és nehéz lesz nem gondolni rá. B (LÁ)

Wanda GroupOpal Tapes2012

Wanda Group csodás címet viselő, Piss Fell Out Like Sunlight albuma egy vázlatokból organikusan összetevődő folyamatzene. A két húszperces számból (Her Stomach On Terror, Pans Out In The Afterlife) álló, itt végighallgatható album inkább egybefüggő hangfolyam, mint könnyen részekre bontható egész; másodsorban pedig azért tele van könnyen észlelhető váltásokkal és mindenféle zajjá korcsosult techno-, electronica-, hiphop- a korai elektronikus zenéből származó elemekkel is. És bár ezek ott vannak az albumon, kifejezetten mélyre kell ásnunk értük az analóg zajokban. A kosz alatt viszont már dereng valamiféle puttyogás, ami szinte már kész dallam, és ott van az a lüktetés, ami persze első ránézésre még csak nem is emlékeztet egy keményvonalas techno erejére.

A Piss Fell Out Like Sunlightot leginkább azért könnyű megszeretni, mert süt róla a spontaneitás, érezni, hogy nem erőltettek rá semmit a zenére. A vázlatszerű, ki-be úszó apró számkezdemények rendszer nélkül követik egymást; sokadik hallgatás után is nehéz még sejteni is, hogy mi fog történni a következő tíz másodpercben. A tájékozódást persze az egybefüggő számok is megnehezítik, így pedig a széttöredezett szerkezet meglepetései tulajdonképpen folyamatosan olyan mikroszenzációkat okoznak, amik úgy adódnak össze, hogy azt nehéz lenne megunni. A hangkészlet minden darabja annyira egyszerű, annyira lecsupaszított, hogy rengetegféle módon képesek működni, és mivel az egész album rendszeréből úgy általában hiányzik a hierarchia, nincsen belekódolva az előre kijelölt út sem. Emiatt viszont pont nem arról van szó, hogy az ember nehezen dolgozná fel vagy elveszne benne. Rengetegféleképpen felfogható, ezért sokkal inkább olyan, mint egy útvesztő, ahol bármerre is indulsz, ki fogsz jutni. A (MA)

Rainforest Spiritual EnslavementHospital Productions2012

A Rainforest Spiritual Enslavement Papua Land Where Spirits Rule című albuma igazából már ott elkezdődik, amikor először találkozunk az előadónévvel és a címmel Aztán amikor kiderül, hogy a számcímek a hegyekben és sziklákban lakozó hatalmas szellemek legendáiról szóló történetté fűzhetőek össze, már sejthető, hogy itt elkerülhetetlen lesz a rengeteg esőerdős hangminta, a misztikus atmoszféra és aztán a fene se tudja, meddig feszítik még a húrt. (Vagy feszíti, mert feltehetően egy emberről van szó: a Vatican Shadow, Prurient stb. mögött is álló Dominick Fernow-ról.)

És lám, ki hitte volna, a számokat alaposan kicsavarodott, esőerdőhöz köthető állathangok, környezeti zajok (eső, szél, hullámok, sőt, a kietlenség csendje!) és persze az elmaradhatatlan törzsi dobok töltik meg. Többszöri hallgatás után, odafigyeléssel bújnak csak néhol elő végletekig eltorzult gitárhangok, amik kizárólag az említett zajokat imitálják, eszükben sincs külön életet élni. Ezek az ügyesen manipulált felvett zajok kivételesen nem csak eszközök arra, hogy mondjuk megágyazzanak egy jól előkészített drámai tetőpontnak, vagy kontrasztként szolgáljanak valami elütő zenei elemnek. Itt nem háttérként szolgálnak, hanem saját érvényükön, amolyan jól összerakott kollázs módjára viselkednek. A belőlük felépített, önmagukba visszatérő motívumok leglényegesebb jellemzője, hogy teljesen statikusak. Nemcsak azért, mert az összes szám négy perc negyvennyolc másodperc hosszúságú, hanem mert úgy vannak kitalálva, hogy ne kívánják a fejlődést vagy egyáltalán bármilyen változtatást sem. Nem úsznak be új témák, nem kezdődik a zene felvezetéssel; egy lélegzetvételnyi megnyugvás, de még egy kényelmesen elengedett lecsengés sincsen az egész albumon. Sőt, igazából az az érzésem, mintha az összes számnak teljesen ugyanaz lenne a tempója. Az egyetlen, ami látszólag könnyít ezen a kifejezetten zárt, örvénylő rendszeren, az az a (valószínűleg) nem ismétlődő minimális díszítés, ami, legyen tompa, vagy éles, de ugyanúgy csakis zajból lehet. Viszont ez a kis dinamika pont annyira elég, hogy méginkább kiemelje és ezzel új szintre helyezze a zene hipnotikus karakterét. A hatás eléggé klausztrofób, de mégsem szorulunk bele egy szűk térbe, mert az egész album olyan szinten kong, annyi a visszhang, hogy lehetetlenség , hogy ne legyen hatalmas a tér. Én biztosan a Rainforest Spiritual Enslavementnek adnám a melót, ha új zene kellene ahhoz, ahogyan Robert Smith-t szépen lassan benyeli az a szörnyeteg ágya a Lullaby videójában. A- (MA)

ShackletonWoe To The Septic Heart2012

Shackleton, egyik kedvenc, a dubstepből valami egészen egyedi, rögtön felismerhető hangzásvilághoz eljutó producerünk tavalyi dupla lemeze szintén rögtön felismerhető. Az ideges feszültséget teremtő, megállíthatatlan, poliritmikus dobok és keleties ütősök; a keleti hangminták, megvágott kórusok; a nem feltűnően durvuló, sokkal inkább mormogó basszusok; a tág, sötét terekbe behatoló kis hangok, zajok, effektek itt is megvannak. A dupla lemez egyik fele, a Drawbar Organ EPs arról kapta címét, hogy Shackleton szerzett egyet a címben megnevezett hangszerből (egy sajátos Hammond-változat), és rákattant. Ez ha alapjaiban nem is változtatta meg, új színt hozott a zenéjébe. Néha egyenesen azt mondaná az ember, hogy dallamosabbá tette, de aztán ezek a dallamok annyit ismétlődnek és variálódnak, egymásra torlódnak, ellenpontozzák saját magukat, hogy végül feloldódnak a - bár valójában soha nem igazán gyors, de mégis - sürgető lüktetésben, ami Shackleton zenéjének legfőbb jellegzetessége, még a sötét hangulatnál is inkább. Emiatt aztán az, ami hallgatás közben egészen jellegzetes motívumnak tűnik (amitől egy szám olyan számszerű lehetne, a végtelen Shackleton-zenefolyamból kiragadott részlet helyett), abból is csak az összbenyomás marad meg. De ez nem elmarasztalás, pont ilyennek szeretjük. (És pont ezért a legjobb lemeze a Fabric 55 önmix, mert ott a legerősebb ez a zenefolyam jelleg.)

A Music For The Quiet Hour viszont egy 65 perces, öt tételre osztott nagyratörő opusz. Az elektronikus zenében az ilyenek elég gyakran nem sülnek el túl jól - na jó, meg persze máshol sem -; Shackleton lemeze sem lett tökéletes. Tele van sok nagyszerű részlettel, amik ráadásul most tágabb határok között tudnak mozogni, mert nem egy-egy számon belül kell felrajzolni egy teljes ívet; Shackleton arányérzéke is parádés sokszor. Máskor viszont cserbenhagyja: túlhúz részeket, itt-ott leülteti a lemezt, ezáltal kiüresedik az ún. hangulatfestés. A legnagyobb gond pedig Vengeance Tenfold szövegelésével van (enyhén ritmizált szövegmondás, csak semmi rap vagy ilyesmi), ami szerencsére nem minden számban szólal meg; amikor viszont igen, akkor pont azt a Nagyon Jelentőségteljesen Hangsúlyozva Mondom A Komoly, Komor Meglátásaimat intonálást hozza, ami már a múltban is túl sok elektronikus zenét tönkretett. Azért Shackletont teljesen tönkretenni nem bírja, de az biztos, hogy a Music For The Quiet Hourt azért hallgatom viszonylag ritkán, mert nincs sok kedvem újra találkozni vele. B+ / B- (RA)

PangaeaHessle Audio2012

Az elmúlt évek poszt-dubstep hullámának egyik zászlóshajója, a Hessle Audio egyik tulajdonosa, Pangaea zenéjére mindig is az a fajta kettősség volt jellemző, hogy valami olyat próbált csinálni, ami megállja a helyét napjainkban, de közben tiszteleg a brit underground műfajok előtt is, legyen szó bulisabb garageről vagy komor, befordulós dubstepről. Nagylemez értékű dupla ep-je, a Release is valami ilyesmiről szól, bár az eddigieknél kevésbé befogadható stílusban. Egyfelől megdobogtatta a szívemet, hogy olyan előadók nevei ugrottak be a lemezt hallva, mint a feledésbe merült Toasty vagy az Underwater Dancehall-korabeli Pinch; másfelől csak összedobált ötleteknek tűnnek a számok, nincsen ívük, csak elkezdődnek és nem gerjesztenek igazi izgalmat. Így hiába baromi laza a nyitó Game-ben a Missy Elliott-tól átvett "Do your thang" sor és hiába búg olyan basszus, ami még a kétezres évek elején volt menő, nem tör ki a hangulat, nem tart sehová az egész, be kell érni ennyivel és reménykedni, hogy csak a nyitás olyan, hogy egy remek ötletnek indult, de elcseszte. De nem, végig ugyanez a helyzet, pedig tényleg öröm hallani például a Trouble törzsi dobjait és az Aware mély hangjait a dubstep fénykorából; feszült, de elmarad az igazi extázis. Megmarad a levegőben lógva minden elvárásunk, és így a Release, ami egy igazán remek album lehetett volna, csak szívmelengető gyűjtemény lesz, ami kellemes emlékeket idéz, és amit az érzelmek miatt annyira azért mégsem lehet szidni. B (ÁD)

Mark FellEditions Mego2012

Mark Fell az aprócska hangokat, digitális zajokat használó kísérleti elektronika (glitch, clicks and cuts) egyik legismertebb duója, az SND fele; ők játszottak az Autechre előtt Budapesten, 2008-ban. A szólóban is termékeny Fell tavaly elkezdett Sensate Focus néven is ep-ket kiadni - eleinte titok volt, hogy ő az -, amiken hozzá képest, nagyon viszonylag normális house-számok szerepeltek. (Képzeljük el mondjuk ezt egy buliban, haha.) A következő csavar pedig ez a saját nevén kiadott önremixlemez, a Sentielle Objectif Actualité volt, amin ismét egy lépéssel eltávolítja a zenét a rendes house-tól. A hét, átlagban 7-8 perces szám mindegyike úgy működik, hogy szép komótosan lépked be-ki néhány szintiszólam, általában tényleg a house-ból vagy a környékéről, csak éppen lehűtve és addig absztrahálva, amíg a motívumok, akkordok, pulzálások elvesztik az önazonosságukat és az "ez egy house-motívum" idea puszta megjelenítésévé alakulnak. Aztán vannak a dobok, cinek, dobgép-tapsok, amik, haj, egyrészt önmagukban követhetetlen ritmusokon kattognak, másrészt pedig teljesen idióta köröket írnak le. A cd borítója előzékenyen leírja az esetlegesen érdeklődő dj-k számára, hogy az első számban 30 ütemből áll egy ciklus, a másodikban 31-ből stb. Ráadásul a szintik és a dobok egymáshoz képest sem stimmelnek; mármint a ritmus igen, csak az nem egyezik, hogy milyen hosszúságúak az egyes ismétlődő körök, így aztán szépen csúsznak el egymástól, vagy inkább nem is: a BPM-számon túl mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.

Ez egyrészt naná hogy egy hidegfejű, laboratóriumban megtervezett "kísérlet", minden, a house-hoz illetve általában a tánczenéhez kapcsolható érzékiségtől mentesen, csak az agynak (a megszólalás is kristálytiszta, steril). Másrészt viszont nagyon is az érzékekre hat: a ritmus hiába teljesen követhetetlen, azért mégis csak annyira erős, hogy önkéntelenül követni akarom a lábfejemmel, aztán persze összezavar teljesen, újra megpróbálom felvenni stb.: zavarbaejtő és a maga hülye módján egészen szórakoztató, érzéki élmény. Harmadrészt pedig egy fapofával előadott grandiózus vicc, ami közben szinte hallani lehet, hogy Mark Fellnek mindent meg kell tennie, hogy ezt a fapofát meg tudja őrizni és ne szakadjon ki belőle a röhögés. Azt nem állítanám, hogy szeretem ezt a lemezt, mert mindent megtesz, hogy ne lehessen szeretni; de azért több és más a viszonyom hozzá, mint a pusztán értelmi elismerés. Ráadásul: ilyet máshol tényleg nem hallasz. (A még viszonylag legemészthetőbb szám ez, ismerkedéshez talán a legjobb.) B+ (RA)