Minden irányban kutatok - a NoMeansNo a Quartnak

A kanadai progresszív punk (art punk, akármi) legenda, a NoMeansNo 1990-ben lépett fel először Magyarországon, és bár aztán sokat kellett várni visszatérésükre, szerencsére 2007 óta már rendszeresen megfordulnak nálunk. 2012 decemberében voltak itt utoljára, az A38-on, a fellépés előtt Tom Holliston gitárossal beszélgettünk - csak aztán az évvégi őrületben az interjú elkallódott. De van annyira érdekes, hogy késve is leközöljük.

Utoljára 2006-ban adtatok ki nagylemezt, az utóbbi öt-hat évben pedig rengeteget koncerteztetek világszerte. Feltételezem, hogy ilyen hosszú idő alatt rengeteg új ötlet született a próbák, vagy akár a fellépések során is. Változott bármilyen értelemben ezáltal a saját lemezeitekhez való hozzáállásod?

Valójában azért az elmúlt két évben kiadtunk három négyszámos ep-t is, és tervezzük, hogy jövőre kihozunk még egyet. De valóban nem jelentkeztünk új nagylemezzel, ami egy tudatos döntés volt, egy másik formátum javára. Elsősorban arra törekszünk majd, hogy az eddigiekhez hasonló húsz perces, négyszámos, jó minőségű vinyleket adjunk ki. A cd-k jövőjét illetően voltak kételyeink, de ami azt illeti, nem csak nekünk, a lemezkiadóknak ugyanúgy. És bár úgy gondolom, hogy ez a folyamat valamelyest a visszájára fordult, azért mégiscsak van némi hatása arra, hogy zenészként mit csinálsz; ha élőben játszol valamit, a kiadás módja, a megfelelő formátum kiválasztása még dilemmát okozhat. Manapság persze mindenki a letöltést választja, de ettől függetlenül a legtöbben még mindig azt várják el egy zenekartól, hogy egy albumot turnéztasson, hiába fogynak lényegesen kisebb számban a lemezek. Eddig amúgy kiadatlan dalokat nem játszottunk a koncertjeinken, de jövőre tervezzük ezt is. Arra törekszünk, hogy összehozzunk legalább egy turnét, ha már van öt vagy hat új szerzeményünk, és azokat elő is adjuk minden este, hogy jobb formába hozzuk a dalokat még azelőtt, hogy rögzítenénk. Ezen a turnén meg sok olyan régi dalt is játszunk, amelyeket már évek óta kihagytunk, ami szintén nagyszerű élmény, mert a dalszerkezetek változnak, nem mindig ugyanaz a struktúra.

Egy évtizede léptetek ki az Alternative Tentacles kötelékéből, és azóta saját kiadónál jelentetitek meg kiadványaitokat.

Az Alternative Tentacles esetében is inkább csak egy meghatalmazásról volt szó a terjesztést illetően, semmint valódi szerződésről. De valamiféle együttműködés azután is volt, hasonlóképpen egyeztünk most meg egy brit kiadóval, a Southern Recordsszal. Sohasem lehetsz biztos a dolgodban. Ha úgy döntesz, hogy független maradsz - bármit is jelentsen ez igazából -, vállalnod kell a kockázatot, hogy egy kisebb kiadó bizony könnyen bedőlhet, felmorzsolódhat; olykor az anyagi háttér nincs meg a terjesztéshez, vagy ahogy az általában lenni szokott, a pénz nem folyik be kellő gyorsasággal, és ha megjelenésre készen is áll az anyag, akár öt hónapot is várnod kell, hogy fedezni tudd a gyártás költségeit. És mindez befolyásolhatja a turnézást is, hiszen a mi esetünkben ez működik a legjobban, ez képezi a bevételünk jelentős részét, persze mellette ezt is élvezzük a leginkább. Igyekszünk elvonatkoztatni a zenélés üzleti oldalától, "ennek a lemeznek ebben és ebben a stádiumban kell lennie, mert magazinoknak fizettünk a promócióért" stb. Mégiscsak könnyebbséget jelent számunkra, hogy nem tartozunk egyetlen nagy kiadóhoz sem. Mert a promóció elkerülhetetlen, mindenki a maga módján próbál pénzt keresni.

Az utóbbi időben egyre többször hallani a zeneipar berendezkedésének változásairól, a nagy kiadók már nem bírnak akkora befolyással, mint régebben.

Ez valóban így van, de ha belegondolunk, már nem is maradt túl sok nagy kiadó, és az a kevés is alárendeltje a Sony-nak, a Time Warnernek stb. Ráadásul a lemezeladások, a zenéhez kötődő forgalmuk csak egy nagyon csekély részét képezik a teljes bevételüknek. Azt gondolom - és ez tényleg csak az én feltevésem -, hogy a jövő évben a dolgok némiképp fordulatot vesznek, és több cd-t gyártanak majd, és valamennyivel kevesebb vinylt. Ennek pedig egész egyszerűen az az oka, hogy a bakelitek szállítási költsége sokkal nagyobb. Ha például Budapestről rendelsz egy lemezt az Alternative Tentaclestől az Egyesült Államokból, akkor nagyjából három-négy eurót fizetsz a cd-ért, míg egy vinylért akár tizenkét-tizenöt eurót is. Ez lényeges különbség.

A 2006-os All Roads Lead To Ausfahrt javarészt slágeresebb, befogadhatóbb, rövidebb felvételeket tartalmaz, ami különösen akkor feltűnő, ha a korai lemezekre jellemző komplex, jazz-orientált dalstruktúrákkal vetjük össze. Dalszerzéskor mi inspirálóbb: a hosszan kibontott témák, vagy éppen a fogósabb, egyszerűbb tételek?

Én a magam részéről azokat kedvelem - és általában ezek a legsikeresebbek is -, amelyekről a fellépés során válik nyilvánvalóvá, hogy hosszú ideig szórakoztató lesz játszani, mert közben csiszolódik, változik. És ez rendszerint a hosszabb dalokra igaz. Egy rövid, sodró lendületű szerzemény igazából nem több, mint verze-refrén-verze-refrén, és kész. Nincs benne lehetőség a továbbgondolásra, és nem is bontakozik ki olyan természetességgel. Persze ez sem kizárólagos, előfordul, hogy épp az ilyen dalokat tartjuk nagyszerűnek, és alkalmasnak arra, hogy hosszú ideig játsszuk. Ezen a turnén például már nem szerepel a Rags And Bones, ami feltehetőleg a legismertebb dalunk, és szeretjük is előadni, de olykor - ha nem is túl gyakran - azt a benyomást kelti, mintha a Great Balls Of Fire-t vagy a You Really Got Me-t játszanánk el minden este. Arról nem is beszélve, hogy fontosnak tartjuk - és ebben tudatosak is vagyunk -, hogy ne legyen belőlünk egy greatest hits-zenekar. Erről meglehetősen sokat beszélgettünk ezen a turnén. Jövő tavasszal ugyan visszajövünk, és Európa más részein is koncertezünk majd, de azt követően igyekszünk minél jobban visszafogni a fellépéseink számát, amíg nem lesz nagyobb mennyiségű új anyagunk. Sokszor kapunk olyasféle meghívásokat, hogy "van ez a fesztivál, el kéne jönnötök fellépni, itt lesz rengeteg punk rock zenekar a '70-es, '80-as évekből", ami tényleg örömteli, de nem szeretnénk, ha a nevünk azzal forrna össze, hogy csak a régi, közismert dalainkkal keresünk pénzt. Persze lehet, hogy előbb-utóbb ez elkerülhetetlen lesz, mert a hallgatóink kedvencei talán éppen a húszéves szerzemények lesznek, de azért reméljük, hogy az újakat is ugyanúgy szeretni fogják.

2012-ben kiadtatok egy ep-t, ami klasszikus NoMeansNo-dalok elektronikus remixeit tartalmazza.

Ez igazából a basszusgitárosunk, Rob [Wright] projektje. Én személy szerint nem igazán érdeklődöm az elektronikus zene iránt, nem is foglalkozom vele, nem hallgatom. Olykor előfordul, hogy hallok valamit, ami tetszik, de nincs egyetlen olyan műfaj sem, ami igazán felkeltené az érdeklődésemet, bármilyen értelemben is. Szóval ez inkább egy egyéni vállalkozás.

Azért hallgatsz gitárzenén kívül mást is?

Nem, félreértettél [nevet]. Ha otthon leülök zenét hallgatni, akkor az arány nagyjából 75% klasszikus zene, 25% jazz. Éppen az a helyzet, hogy túl sok gitárzenét hallgattam az elmúlt évek során. Még ha turnén is vagyunk... Akármennyire is szeretem a Ramonest, olykor a nyugalom több jóval kecsegtet. Nincs már meg az igazi hatás, olyanná vált az egész számomra, mint a Twist And Shout, mint a klasszikus rock: nincs ugyan ellenemre, de nem ez az, amit szívesen hallgatnék otthon. De például szeretem Bartókot... Mindez nem más zenei stílusok elutasítását jelenti, sőt, megannyi dolog iránt érdeklődöm, szinte minden irányban kutatok. Csak azt gondolom, hogy egyszerűen nincs időm már belemerülni a hiphopba vagy a tánczenékbe. Megint csak azt mondhatom, előfordul, hogy véletlenül elkapok valamit, ami tetszik, de ettől függetlenül nem fogok ezekre jobban koncentrálni. Miközben ugye adott a lehetőség, hogy lemenjek a lemezboltba, ahol felfedezem mondjuk egy huszadik századi román zeneszerző művét, amire azt mondom: "Ki ez? Meg akarom hallgatni!". De visszakanyarodva a remixekhez, a ma esti fellépésünkbe azért becsempésszük ezt is. A jövőben talán többször is fogunk előre felvett anyagokkal kísérletezni, ameddig arra tényleg megfelelő módot találunk, és amíg nem csak önmagáért, cél nélkül csináljuk. Mindez azért is érdekes, mert mi úgy gondolkodtunk eddig a zenéről, hogy elsődlegesen az érdekel, hogy valami élőben működőképes-e. Amikor azon aggódsz, hogy miként valósíthatsz meg egy ötletet. Azt mondjuk: ha nem tudjuk eljátszani élőben, akkor megírni sem tudjuk. De mindez talán nem is olyan jelentős már, és ettől a mentalitástól eltérni nem is olyan rossz dolog.

***

Tom ígéretéhez hűen a koncert a The River Deadbeat által remixelt változatával indult, mialatt a zenészek elfoglalták helyüket a színpadon, aztán Rob ráénekelt a felvételre, majd a dobos, John Wright is csatlakozott. Ezzel sikerült valóban életre kelteni a lemezen is zseniálisan működő újraértelmezést, arról nem is beszélve, hogy kevés annál nagyszerűbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy NoMeansNo-koncert vegytiszta dub technóval kezdődjön. És bár ilyen szintű meglepetéssel a továbbiakban nem szolgáltak, a trió teljesítményére nem igazán lehetett panasza senkinek. Szinte a teljes életműből válogattak, de érezhetően még mindig a Wrong dalai váltják ki a legnagyobb ovációt a közönségből; a koncert második felében túlnyomórészt a lemez klasszikusai domináltak, így a The Tower, a The End Of All Things, meg a ráadásban az Oh No! Bruno!. A sodró lendület a legelső perctől a legutolsóig tartott; kompromisszummentes örömzenélést láthattunk, földbedöngölő virtuozitást, önfeledt szórakoztatást, így kétségkívül jogos az A+.