A szerelem harc, a szerelem békés álom - kilenc indie R&B-lemez

Tavaly nyáron nagy összefoglaló cikkünkben volt szó arról, hogy az indie R&B egynyári netes trend helyett többé-kevésbé műfajjá nőtte ki magát. Legismertebb alakjai ha igazán nagy STÁRok nem is lettek, kereskedelmi értelemben is jelen vannak a popzenében; Frank Ocean mellett leginkább Miguel, akiről évvégi összefoglaló cikkünkben volt szó, illetve a három, korábban ingyen letölthető The Weeknd-mixtape triplalemezes változatából is a Billboard-lista negyedik helyéig jutó aranylemez lett. 

2013-ban ilyen kaliberű új előadó még nem jelent meg, viszont a nagy kritikai sikereket arató lemezek közül több is a szűkebb-tágabb értelemben vett indie R&B-hez sorolható (Dawn Richard, az Inc., az Autre Ne Veut és a Rhye szerepel köztük e cikkben). A meghatározó független kiadók sorra adják ki a lemezeket, kisebb mértékben, de a nagy majorök is beszállnak, újabb és újabb próbálkozók állnak elő ingyenes letöltésekkel. A trendről / műfajról már talán a Lovak és kutyák magazin is közölt áttekintő cikket, a zenei lapok olvasóinak pedig rég nem kell magyarázgatni, hogy miről van szó.

Dawn RichardOur Dawn2013

Dawn Richard nagylemeze volt 2013 első nagy kritikai sikere, ugyanakkor kereskedelmileg nem teljesített igazán jól. Pedig az énekesnő karrierje úgy indult, hogy maximum ennek a fordítottját lehetett neki jósolni. Az MTV-valóságshow-ban összerakott Danity Kane tagja volt; a csajbanda két nagylemeze 2006-ban és 2008-ban a listák élére került, de a gonosz kritikusok nem vették komolyan. Mentoruk Diddy volt; az ő Diddy-Dirty Money nevű dance-rap-R&B projektjében is szerepelt Richard. Ezutáni első ep-je már sok "hú, megújul az R&B" cikkben kapott dicséretet, a Goldenheartot pedig popos és független irányultságú kritikusok is imádták. Dawn Richard és producer- és alkotótársa, Andrew "Druski" Scott komoly művészi vízióval bír, annyira, hogy egyenesen egy trilógiát terveznek a szív témájában. Van itt sajátos mitológia, alaposan végigvitt szerelem-harc metaforika, és több helyről táplálkozó, de egységes hangzás. Úgy lehetne leírni, hogy Dawn Richard két fokkal intelligensebb és művészibb Rihannánál (meg legalább egy, ha nem több nagyságrenddel jobb énekesnő), de azért négy fokkal kevésbé sötét, mint a Weeknd; van benne elektronikus tánczene, de ennek okosabb és visszafogottabb-lefojtottabb fajtája; végül pedig nyolcvanas évekbeli pop, de annyira ám, hogy rögtön az első számban hallható egy egyenes idézet az In The Air Tonight című Phil Collins-örökzöldből.

A Goldenheart következetesen végigvitt, ezért mindenképpen tiszteletre méltó lemez, ráadásul sok jó számmal, amelyekben pont jó arányban keveredik a popos R&B az innovatív megoldásokkal. Ilyen például a tapssal bevonó, szanaszét lődöző kis effektekkel izgató Northern Lights; a kalandos Gleaux; a klipes 86, ami meglepően jól emeli be ebbe a közegbe a címben jelölt évet, ráadásul arra is nagyszerű példát szolgáltat, hogy igenis lehet az Autotune-t a kifejező éneklés szolgálatába állítani. És mindenekelőtt a csodálatos Pretty Wicked Things, ami elsötétítve ugyan, de majdnem egyben hozza a mai slágerelektronika számos megoldását, de beoltja azzal az éteri és eksztatikus melankóliával, ami olyannyira hiányzik ebből a kultúrából - pedig ugye felülmúlhatatlan formában ott volt a kezdőpontjánál (az I Feel Love ugye, de ezt tanítják az iskolában). Másfelől viszont a lemezen meglehetős mennyiségben vannak nem annyira jól sikerült dalok is. Van, hogy egy-egy fordulat túlzottan ismerős a slágerlistás popból, ami nem lenne baj, ha ezt annak szánták volna - de nem, hanem többnek, ezért zavaró. A lemez második felében elúrhodó középtempós balladákat pedig feltehetőleg csak az elkötelezett Dawn Richard-rajongók tudják végig élvezni. Normális esetben ezek simán kihagyhatók volnának, de itt kis lelkifurdalással szemezget az ember a számokból: jaj, most rúgtam egyet a művészi koncepcióba! Egészében B-, de már csak azért a csúcsdalért megérte. (RA)

Inc.4AD / Neonmusic2013

Az Andrew és Daniel Aged testvérpár session zenészként olyanok mellett tanulta ki a szakmát, mint Pharrell Williams, Robin Thicke, Cee Lo Green, Beck vagy éppen Elton John. Inc. névre keresztelt duójuk az itt végighallgatható No Worldön úgy igyekszik feldobni R&B-t, hogy a nyolcvanas éveket idézi meg: az előremutatás helyett egy olyan retrospektív képet alkotnak meg, amivel tényleg sikerül közelebb hozni a régi időket. A legerősebb tétel a nyitó The Place, ami előre is vetíti a hátralévő negyven percet: Andrew lágy és selymes hangja határozza meg, amivel nem próbál sokat játszadozni, inkább csak kellemesen suttogja a sorokat; valamint a remek basszusjáték és harsányan pattogó dobok. Az összkép inkább finoman és elegánsan érzéki, mintsem erotikusan túlfűtött. Erre építenek végig, az első egy-két hallgatás után még nem is érezni rá a számok karakterére külön-külön: beindul ez a békésen lebegő szerelmes álom, aminek a Nariah's Song eléggé semmitmondó, inkább feleslegesnek tűnő levezetőjével vége is van.

De egy kis idő elteltével a No World megmutatja, hogy milyen apró szépségek rejlenek benne. Például a kissé dögös dob a Lifetime-ban, a 5 Days hiphopos ritmusa vagy az Angel háttérben meghúzódó, visszafojtott szintije. Írhattak volna ütősebb slágereket is, bár akkor már lehet, hogy elveszett volna a lemez ártatlansága. Így inkább csendesen bús lett, amihez elengedhetetlen a hallgatótól is a megfelelő hangulat: hogy engedje magát magával ragadni, különben nehezen fog működni az a szép együttlét, amit a No World kínál. B+ (ÁD)

JusMoni x WD4DCare Package2012

Az indie R&B egyik legtöbbször alkalmazott trükkje arra, hogy ne "sima" R&B legyen, a szintihangok buherálása, ezen belül ide-oda csúsztatása. A legjobbat a JusMoni nevű énekesnő és a WD4D nevű producer alkotta ezen a téren a tavaly nyáron megjelent, innen letölthető Queen Feel ep-n (ingyen a miénk, ha 0-t írunk az árhoz). Van itt minden, hangzások a klubosabb R&B-ből, mindenféle menőbb harsány elektronikus stílusokból vagy undergroundosabb, kísérletezőbb zenékből; éppenséggel az egész egy kiköpött dubtechnós szintivel nyit. De mire megérkezik erre az ep-re, mindegyik hang eltérül: pulzál, elfullad és újra kitör, nyög és nyikorog - vagy például a már említett nyitó dalban van egy egészen dance-es motívum, ami szegény eltévedve kóvályog, cincog körbe körbe a dobok, xilofonhangok és időnként a tér közepébe betörő, mormogó basszus körül. A címadó, kvázibulis számban meg a szinti rajzfilmcicával keresztezett Dutch-vinnyogásnak tűnik, de amikor megérkezik mellé egy másik motívum, akkor meg olyan, mintha mindig is keleties lett volna. A ritmusok megakadnak és újraindulnak, az idő és a tér tele van kitöltetlenül tátongó részekkel. Az énekesnőre, JusMonira hárul a feladat, hogy betöltse az üres részeket, és kiváló munkát végez. Mindig van valami erotikus az énekében, akkor is, amikor túláradóan érzelmes, szomorú, vagy amikor Missy Elliottot idézően rappel. Még úgy is emberivé varázsolja a magukban talán absztrakt (egyébként külön innen letölthető) alapokat, hogy néha effektcsíkot húz maga után a hangja, apró kis zörejek szállnak körülötte és szakadnak róla. Sőt, kis túlzással még azt is mondanám, hogy dalok lesznek ezek a számok tőle, nagyszerűek.

Az ep-nek tényleg az az egy baja, hogy 6 szám, 18 perc. Február végén elkészült belőle az innen letölthetőQueen Feel Deluxe, plusz 11 remixszel, amik azonban inkább csak elvesznek az eredetikből, pont azért, mert jóval hagyományosabbak. Talán annyi értelme lehet ennek, hogy többen felfigyelnek az ep-re (bár a legnagyobb nevű producer, Keyboard Kid sem olyan elképesztően híres), mert hát sajnos nem kapta meg azt a rajongást, amit megérdemelt volna, még ezzel a remixesdivel sem. Mondjuk az NPR bevette JusMonit az R&B élvonalában munkálkodó énekesnők közé, én is onnan ismertem meg és szerettem bele. A- (RA)

Autre Ne VeutSoftware2013

A brooklyni Athur Ashin, vagyis Autre Ne Veut azok közé tartozik, akik a zenét öngyógyításra használják: az Anxiety-n sugárban okádja ki a fejhangból jövő fájdalmas érzéseit a drámai R&B-ből és a '80-as, '90-es évek popzenéjéből merített giccses színpadiassággal és vöröslámpás szexualitással. Haverjához, a How To Dress Wellhez is hasonlíthatjuk, míg azonban utóbbiban van valami halálosan komoly vergődés, addig Ashin vajas drámázása és nőies hisztije sokkal inkább egy túljátszott karakterszínész sértő és idegesítő parádéja felé mozdul el. A kérdés az, hogy megesszük-e a gyötrelmeiből, önmarcangolásából visszamaradt pszichés hulladékot, megtaláljuk-e benne tükörképünket, akarjuk-e gyógyszerként adagolni magunknak. Igaz ugyan, hogy benne van Ashinben a hajlam, hogy a túljátszott karikatúra felé mozduljon el, de nem lehet kivonni magunkat annak katartikus hatása alól, ahogy teljes sebezhetőségében felkínálja magát. Egy többfelvonásos modern musical nézőinek érezhetjük magunkat, amibe digitális zajok hoznak még több feszültségingadozást, ziláltságot és rendezett káoszt.

Olyan végletek között ugrálunk, mint a mély és torokszorító Counting, amiben a főhős egyedül markolássza álmatlanul az izzadt lepedőt (a videóban viszont a fekete meleg rapper, Mykki Blanco egészíti ki tökéletesen Autre Ne Veut langyos sikolyait); a bravúrosan zavaros Play By Play; az Aaliyahtól kölcsönző csecsemőhangos, erotikus gyötrelmeket kántáló Ego Free Sex Free; az elúsztatott A Lie; a vérengzően disszonáns Warning; a Whitney Houstonnak emléket állító I Wanna Dance With Somebody, ami az egyetlen táncparkettre is való dal a lemezen. Az album csodálatos záró- és csúcspontja a torz, statikus és érzékeny World War fájdalmas balladája, ami a Play By Play drámai felvezetését tükörsimán zárja össze. Két felvonásban fokozza a feszültséget, végül simogatóan szenvedélyes mantraként, amolyan keserédes kitöréssel zár ki minket a végleges elfogadással.

Végső soron tehát vagy elfogadjuk, hogy lelki torzulásokról dalokat írni menő és hallgatható, vagy hagyjuk a hangzavart okozó szintetizátort, templomi harangokat és orgonát, szaxofont és egy grátisz női hangból szivárgó töréseket másnak. Azonban, mint majdnem minden szorongásos személy magatartásában, itt semmi sem az, aminek látszik - de drámázva kiadni fellélegzés, neked szórakoztató. Arthur Ashin sikere pedig az üzenet, ami instant és emberi, mint a borítón látható Sikoly című festmény. Egy szörny, aki valójában nagyon emberi lény. Akár te, vagy én. Csak neki fejhangon kimondva szebben megy. B+ (HA)

RhyePolydor2013

A kanadai Mike Milosh énekes/producer és a dán Quadron tagja, Robin Hannibal által életre hívott Rhye bemutatkozó albuma, a Woman egyetlen téma köré épül, mégpedig a címadó személy, azaz a Nő köré. A két zenész a szemérmes romantika hívének tűnik, zenéjük olyan kifinomult és elegáns, ami manapság tényleg ritka. Valahol a smooth jazz és a neo soul közé helyezhető el ez a bársonyos popzene, ami teljesen Sade világára emlékeztet, ráadásul Mike hangja is szinte zavarba ejtően nőies. Tehát alapból semmi gond nincs a duóval, teljesen hangulatos dolgot csinálnak, csak azt sajnos nem eléggé fogósan. Hiába rövid az album - mindössze 36 perc -, a végére mégis untam és azon gondolkodtam, hogy a nyitó Open refrénjén és bágyadtan bekúszó vonósain kívül emlékszem-e még valamire a Womanből? Nem.

És ez több hallgatás után is így maradt, nem tud igazán lekötni, teljesen langyos a végeredmény. Az ének sokszor teljesen eltűnik a zenei alap mögött és ez leginkább annak köszönhető, hogy egy idő után egyhangúvá válik a Mike stílusa, és nincsenek karakteres dallamai sem. Egyértelmű, hogy nem a dögös, csajozós hangulatot akarják megteremteni, hanem visszafogottan, finom erotikával imádni a nőt, csak ez egy kedves próbálkozásnál nem lesz több, ami ráadásul a végére teljesen befullad, akármilyen bíztatóan is indult. C+ (ÁD)

Jesse Boykins III & MeLo-XNinja Tune / Neonmusic2012

Jesse Boykins III énekes és MeLo-X rapper-producer közös lemeze tavaly ősszel jelent meg, itt hallgatható végig. Annak ellenére, hogy a Ninja Tune hozta ki, a Zulu Guru nem izgatta fel nagyon a lapokat, pedig minimum érdekes lemez. Az R&B csak egy elem a soul / neo soul, a hiphop, a (majdnem) táncos elektronika és a finom kísérletezés mellett; ráadásul még szónoklatok is tagolják a lemezt. Jesse Boykins III érzelmes, kicsit elomló, mármint igazán nagy refrénbe csak ritkán torkolló éneke a stabil pont, ami mellé becsatlakozik, aztán kilép, aztán visszatér stb. a többi összetevő. Bár van jó néhány emlékezetes darab is a lemezen, egészében inkább ez a pulzáló, kanyargó, indázó mozgás határozza meg, szinte már folyamatzene. Így például a nyitó szónoklat után egy finom neo soul jön, amiben minden szépen összeáll és gördül előre; aztán a Black Orpheus sűrű és elmosódottan pulzáló hiphopos alapra épül, amire MeLo-X lusta rapje jól illik, viszont Jesse éneke inkább ellenpontozza; aztán egy már-már cukin kedves soul akusztikus gitárral, fúvósokkal, vonósokkal; majd egy electrós, a szétcsúszás szélén táncoló darab stb. stb.

A maradékban is bőven vannak kiemelkedő dalok: a ravasz ritmusú, de elomlóan érzelmes, (majdnem?) slágeresen fülbemászó The Perfect Blues; a már-már dance-es Searching Her Ways; a szórakoztatóan megbuherált Strange Recreation; a gospeles, puffogó dobbal eltérített Outta My Mind - és igazából mindegyikből ki lehetne emelni valamit, amitől jó lesz. Ugyanakkor egyben hallgatva egy idő után elkezd összemosódni a lemez, hiába a nagy változatosság, vagy pont ezért. De ez nem baj, és nem is a művészi szándék ellenére történik: a Zulu Guru pont így működik. B+ (RA)

BilaleOne2013

Az utóbbi évek egyik legcsodásabb lemeze, a 2010-es Airtight's Revenge után szerencsére nem kellett kilenc évet várni, mint az első és a második Bilal-lemez között (a sztorit lásd az előző album kritikájában). A Salvador Dali ihlette A Love Surreal jóval nyugodtabb, lazább, mint az elképesztően ravasz, "folyékony funkos", helyenként egyenesen zajos elődje. Jazzes, funkos, soulos középtempós dalok foglalkoznak a szerelem különböző stádiumaival a flörtöléstől a szakításig. Három-négy hallgatás minimum kell neki, mire a dallamok a fülbe másznak, és még akkor sem fészkelik be magukat úgy, mint az Airtight's Revenge majd' összes, első látásra a slágerességtől messzebb álló dala. Gyakran inkább Bilal persze hogy még mindig elképesztő és baromi sokra képes hangjára figyelek, mint arra, hogy konkrétan mit is énekel. Az viszont megmaradt, hogy a műfaji keretek feszegetése a felszín alatt történik: aki a dalra koncentrál, annak csak a tudatküszöbe környékéig jutnak el a ritmikai és hangszerelési ravaszságok: néha apróságok, máskor meg olyan teljesen érthetetlen dolgok, mint hogy például mégis mi a fenét csinál a gitár - ráadásul klipdalnak választott - Back To Love-ban? Na nem mintha a többi hangszernél ezt olyan egyértelműen meg lehetne állapítani. De azért ez egy viszonylag extrém példa a lemezen.

Több kritika írja, hogy most a Frank Ocean és társai utáni világkorszakban talán nagyobb figyelmet kap majd Bilal is, és nemcsak mindenhol megforduló közreműködőként, hanem saját jogán is többekhez eljut. Egyelőre nem tartolta le a slágerlistákat, de azért már érezhetően több lap foglalkozik vele. Lehet, hogy ott, ahol a neo soulnak nagyobb hagyományai vannak, szépen lassan elkezdenek felfigyelni Bilalra. (Segít ebben ez a letölthető, a korábbi zenékből összerakott mix.) Innen messzebbről nézve és az Airtight's Revenge rajongójaként azért nem tűnik úgy, hogy ez a lemez egy kategóriában lenne azzal; elismerem érdemeit, de nem igazán sikerült megszeretnem. B (RA)

Phlo FinisterPhlo Finister2012

A modell-fotós-énekesnő Phlo Finister itt meghallgatható, innen letölthető lemezét vagy ep-jét (40 perc, határeset) karácsonykor jelentette meg; még egy albumot kihoz, aztán az éneklést abba is hagyja. A Poster Girl az indie R&B elektronikus és nyomott, sötét oldalához tartozik, olyannyira, hogy nemcsak drogozásról esik szó benne, de még gyilkosságról is. Hiphop-közeli lassú-fenyegető ritmusok, morcos basszusok, a tánczenéből idekerült, effektekkel sötét felhőkké szétmaszatolt elektronika jellemzik az alapokat; az ének viszont sokszor meglehetősen popos. Phlo Finister hol kislányos, hol fátyolos hangja nem mindig eléggé meggyőzően sötét, és a popos fronton sem mindig jeleskedik, ezért a Poster Girl egy része szétfolyik. Szerencsére azért egy-egy erősebb dallam aztán összerántja, vagy olyan egyszerű, de hatásos produceri ötletek visznek el egyes dalokat, mint a nyitó számban végig nyomasztó kis percegések. Viszont van itt egy szuper jó szám, amibe teljesen belezúgtam, és ami ennek az egész iránynak az egyik legjobbja, ezért van itt szó erről a lemezről.

A Hotel Miamiban minden összejött: több ragadós dallam; fenyegető, húzós, izgis ritmus; tényleg hangulatot festő módon elfolyó szintik és egy-két nem szabványos nyikorgás; meg olyasmik, mint az ellágyuló, a Phlo Finister kislányos oldalát jól használó kiállás alatt ott mormogó basszusok. Kár, hogy ilyen rettenetes klip van hozzá. B- (RA)

Ricky HilNoisey2013

Ez az album nem önmagában szórakoztató, hanem metaszinten: tök vicces, hogy ilyen van. Nem utolsó sorban azért, mert Ricky Hil egy nagyon gazdag, alaposan kitetovált (fehér) fickó: a nemcsak ruhamárka, hanem ember is Tommy Hilfiger fia. Leszerződött a Warnerhez mint rapper, de a SLYDD - úgymint Support Your Local Drug Dealer - ettől függetlenül jelent meg: innen tölthető le, és valószínűleg az egyetlen ingyenes lemez, amin Leona Lewis vendégszerepel; na nem mintha lehetne érteni, hogy miért van itt azon túl, hogy meg lehetett rá kérni. A háttérsztori ismeretében valahogy úgy képzelem el a SYLDD születését, hogy Ricky azt találta ki, hogy ő rapper; aztán amikor hallotta a (szintén egy számban vendégeskedő) Weekndet, akkor rájött, hogy kell neki ez a "drogozunk, dugunk, de a hedonizmus mögött ott leselkedik a nagy üresség, bizony" típusú minimalista-sötét R&B is a hiphop mellé. A producerek összehoztak neki valami ilyesmit, inkább tisztességeset, mint bármilyen szempontból figyelemre méltót; aztán a vokálsávok felvétele közben még beugrott Ricky-nek, hogy tulajdonképpen neki ilyen bluesos rekedt hangja van, úgyhogy itt-ott ezt is belevitte. Sokat már nem lehetett csinálni ezután az anyaggal, egy-két gitárt hozzáadtak. Persze lehet, hogy nem pont így volt, és Ricky Hil tök jó fej annak ellenére, hogy rettentő gazdag (vicc); mindenesetre sokkal mókásabb, ha így hallgatjuk. Nem mintha igazán vacak lenne ez a lemez, sajnálni nem sajnálom a vele töltött háromnegyed órámat, de hát önmagában nem is érdekes egyáltalán. C+ (RA)