Vajon mire bólogatnak? Donaufestival, első hétvége

Hatékony techno, pszichológiai kísérlet, tapintható zajok. A haladó elektronikus zene krémje egy osztrák kisvárosban, a Donafestivalon: Robert Hood, Evian Christ, Pete Swanson, SND és mások.

A Donaufestival helyszíne Krems: egy kb. Gyöngyös méretű osztrák kisváros, ahol napközben egyedül a helyi szupermarket parkolójában van valamennyi élet, sötétedéstől viszont mindenféle haladó zenékre szórakozhat a közönség. Mégpedig tartományi pénzből: hogy megtudjuk, bizony, Bécsen kívül is van élet Ausztriában. Vakmerő elgondolás, hogy ezt jobbára underground szinten kultikusnak és/vagy menőnek számító, illetve gyakran még feltörekvő előadókkal és nem Igazi Sztárokkal kívánják elérni. De bejött a vakmerőség: a Donaufestivalt idén nyolcadik alkalommal rendezték meg, ráadásul most kiemelkedően ütős programmal. Szokás szerint két, egymást követő hétvégére bontva, aminek tényleg annyi funkciója van csak, hogy a fesztiválélményt megelőzze némi ideges dilemmázás és töprengés arról, hogy melyik hétvégére érdemes inkább kiutazni. (A második hétvége május 2-4. között lesz, Girls Against Boys, How To Dress Well, Darkstar, Biosphere, Death Grips, Omar Souleyman és mások lépnek fel, a részletes programot lásd a honlapon.)

Pénteken több olyan előadó volt, aki nálunk is fellépett (Laurel Halo és Andy Stott innen ment át Budapestre, Actress nem olyan rég járt felénk). A Hype Williams izgatott minket nagyon, de erről külön cikkben írunk majd; illetve Evian Christ, aki a legmasszívabb koncertet adta aznap este. Joshua Leary ugyanarra az egy ötletre építette fel az egész fellépését, mint korábban a Quarton ajánlott letölthető ep-jét, de ez az ötlet kifejezetten hatásos volt. Fogott néhány keménykedős street rap számot, eldobta az eredeti beateket és a szövegek alá szikár elektronikus alapokat pakolt. Ezek mögé pedig éteri és/vagy kicsit szétkent, nyomott ambient (avagy néha: witch house) szintiket és női énekből vett mintákat úsztatott. Mindez egészen lehengerlő elegyet alkotott és úgy volt viszonylag kiszámíthatatlan, hogy közben azért egyszer sem jött zavarba az ember azzal kapcsolatban, hogy mikor kell bólogatni és mikor jön a kiállás. Persze hosszú esszét lehetne írni arról, hogy ha ezeket a rapszámokat teljes egészükben játssza le valaki, és nem egy fiatal fehér srác csomagolja őket hipszterkompatibilis formába, vajon akkor is ilyen jól szórakoztak volna-e az osztrák fiatalok - de mi sem mutatja jobban Evian Christ ellenállhatatlanságát élőben, mint hogy egyszer sem jutott eszünkbe a fehér bűntudat a buli alatt! A- (SZ)

Balra Holly Herndon, jobbra Robert Hood, fotó: Christian Wind

A szombat esti programban volt két "ejha, de iszonyúan nyomasztó zenét játszunk", magamutogató és sajnos tartalma helyett inkább ürességével nyomasztó koncert, a Raime és a Demdike Stare. Holly Herndon rövid hangocskákat énekelt a laptopmikrofonjába, ezt loopolta, majd elindított egy kis intelligens technót. Amikor a kis mikrofont elrántotta a laptop mini hangfala előtt, az süvítő hangot csinált, ez volt még az érdekesség. Nem is lett volna olyan rossz, ha nem megyek át Robert Hood nagytermes fellépésére, ami aztán rövid úton helyére tette az értelmiségi techno különféle, a két napban hallott megközelítéseinek nagy részét. Hahó, gyerekek, a techno arról szól, hogy pontosan kiszámított hatású döngölésekkel, kiállásokkal, fokozásokkal magadhoz kötöd a közönséget, és azok azt csinálják, amit te akarsz, értsd: táncolnak - üzente volna a detroiti veterán (akiről itt írtunk bővebben) a többieknek, ha ez itt egyáltalán érdekes lett volna, de nem volt. Lehetett volna kaotikus is, hiszen kb. két percenként új témára váltott, ahelyett, hogy kerek számokat játszott volna; de nyilvánvalóan annyira tudja, hogy mi hat, hogy ez sem okozott gondot. B+

Persze, hogy az előbb túloztam: naná, hogy lehet másképp csinálni a technót, csak figyelni kell rá, hogy ne tűnjön az eredeti túlokoskodással felhígított másának. Rögtön példát is mutatott erre Pete Swanson rövidke fellépése, ami még Hoodénál is hatásosabb volt. A Yellow Swans elismert zajzenekar feléből szólóban a "zajtechno" zászlóvivőjévé lett rokonszenves zenész lejött a közönségbe, asztalkáján egy szalagos magnó, kütyük és rengeteg drót; a - mint hamarosan megjelenő interjúnkból kiderül, kicsit még számára is - bizonytalan működésű szerkezethalom tekergetése mellett néha az asztalt is ütötte, és ez hallatszott a zenében is. Alapvetően olyan volt, mint lemezen, de hát egyrészt lemezen baromi jó, másrészt részben pont azért, mert izgalmasan, termékenyen kiszámíthatatlan felvételről is, hát még élőben. Bum-bum-bum dobok, sűrű, pulzáló, érdes, reszelő, ritmikus zajok és ide-oda repkedő űrhangocskák - azt hallottam, van, aki szerint ez durva, elviselhetetlen, de hát: elképesztően élvezetes, magával ragadó. A zaj itt nem "hú! zaj!" (mint amúgy az ilyesmikkel próbálkozó sok más előadónál, akár ezen a fesztiválon is), hanem pont említett tulajdonságai miatt igazából szép. Nem elidegenítő, hanem épp ellenkezőleg: konkrét, szinte már tapintható, kézzel fogható hang, ami sokkal inkább körül tud fogni és magával vinni, mint a hozzá képest vékonykának és absztraktnak tűnő holmi szintik, kütyük. A szűk félórás koncert végén már csak ez maradt, a zaj, és milyen jó volt. A-

NHK'Koyxen, fotó: Christian Wind

Szombaton a szaksajtóban egyöntetű rajongással emlegetett PAN kiadó tartott bemutatót a kremsi minorita templomban. Az elsötétített és pazar akusztikájú templomban az oltár helyén hosszú asztal állt, rajta millió drót és néhány Apple. A négy fellépő a techno, illetve a hangokra koncentráló, valamint az elméleti megközelítésű kísérleti zene között mozgott. Helm igazán szép, kézzelfogható hangokat használt; tisztán érződött, hogy ezek valahonnan a gépeken túli valóságból jönnek, de egy-két esetet - pl. a játszótér zaja - leszámítva nem lehetett megmondani, honnan. Egyszer mintha még cimbalom is szólt volna, de valószínűleg nem. Kár, hogy az, ahogy ezeket a pulzáló alapokra ráültette és egymásba úsztatta, már korántsem volt ennyire érdekes. B A 3D-s szemüvegben gépező NHK'Koyxen egyszerű tánczenei ritmusokat kaszabolt szét és rakott össze újra, hol csak magukban, hol jellegzetes, ilyen-olyan műfajokhoz köthető szintihangzásokkal kísérve. Egy darabig szórakoztató volt, ahogy a követhetetlen káosz és a táncos egyértelműség között ingázott ide-oda, aztán kissé tét nélkülinek tűnt. B- Lee Gamble fellépésében volt minden: kemény és zajos techno; puhán zörgő-zúgó house; absztrakt módon sűrűsödő-torlódó hanghalmok; a térben gondosan elhelyezett, gyönyörűen megdizájnolt elektroakusztikus puttyanások és szúrások. Minden egyes része minimum érdekes volt, viszont egészében csak az maradt, hogy nem értettem, hogyan kerülnek ezek egymás mellé, és ez zavart. B

Szintén a PAN délutánján lépett fel a glitch / clicks'n'cuts neves duója, az SND. Nálunk az Autechre előtt koncerteztek, ami nagyjából jelzi is a zenekar helyét: híresek, de azért az igazán híresek elé valók. Ők is a laptopot bámulták, mint oly sokan mások ebben a két napban, de náluk ez végre értelmet nyert, illetve értelmetlensége funkciót kapott. Az Atavism című SND-lemez, izé, "hagyományosabb" számaiból, illetve a duó fele, Mark Fell tavalyi albumáról ismerős szintihangok szóltak, vagyis olyanok, amiknek valaha lehetett közük a tánczenéhez, de aztán olyan absztrakciós eljárásoknak vetették alá őket, hogy ezt csak kikövetkeztetni lehetett. A dobok pedig nem "durvák" voltak a szó megszokott értelmében, hanem inkább precíziósan kiszámított becsapódásuknak köszönhetően volt ilyen hatásuk. A szintihangokból holmi motívumok, netán dallamok nem álltak össze; és amikor az egymásra következő dobhangok amolyan ritmusszerűek voltak, akkor is megmaradt az érzés, hogy ez talán egy pszichológiai kísérlet annak bizonyítására, hogy az emberi hallás szinte bármiben képes ritmust találni. Mint a Mark Fell-lemezről írtam, egyszerre volt ez laboratóriumi körülmények között kidekázott absztrakt "kísérlet" (-i zene), érzékekre ható bombázás és talán, ki tudja, fapofával előadott vicc. Itt jön az, hogy hogyan tett hozzá az élményhez a koncertszerűség, azon túl, hogy úgy szólt, ahogy otthon soha nem fog: a "ki tudja, mit csinálnak ezek ott a színpadon" ismerős érzése most ténylegesen a zene "ki tudja, mi ez" jellegét erősítette. Egyikük egyszer-kétszer bólogatott, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon a ritmusra, egy szépen sikerült algoritmus fölött érzett örömében, esetleg végre jött a Tetrisben a hosszú piros. A végén jött egy nyilvánvalóan (?) (de ha már ott a kérdőjel, akkor nem nyilvánvaló, nem? szóval fene tudja) viccesnek szánt sűrű, túl kaotikus rész, ami még így is a legszabályosabb volt az egészben. Ezt túl hosszúra nyújtották, de amúgy fél órában jó volt ez. B+ (RA)