Ez nem éppen aranykor - Fatboy Slim a Quartnak

Fatboy Slimmel a DJ-k és az internet hatalmáról, az amerikai és európai tánczenei kultúra különbségeiről, a műfaj pangásáról és megújulásairól beszélgettünk telefonon. A végén elárulta a receptet is.

A kilencvenes években azok közé tartoztál, akik elektronikus zenei előadóként sikeresek voltak az Egyesült Államokban. Ez a hullám aztán lecsengett, 2011-ben viszont egyszer csak berobbant az elektronikus zene; te is játszottál kint hatalmas fesztiválokon. Hogy látod, mi az oka annak, hogy pont most történt ez?

Nem igazán tudom, hogy mindez miért éppen most történik. Talán az internet lehet az oka. Amerikában nem igazán volt meg az a fajta klubhálózat, amit mi itt ismerünk. Tudod, hogy minden városban van legalább egy klub, ahol helyi DJ-k játszanak, és megismertetik az ottani közönséget a legújabb számokkal. Amerikában azok, akik érdeklődtek a zene iránt, korábban a rádiót hallgatták vagy az MTV-t nézték. Most meg ott van az internet, és mindenki hozzáférhet az információkhoz, akár a zenékről, akár a DJ-kről: mindenki maga indulhat felfedezőútra.

Hogyan hasonlítanád össze a nagy európai és amerikai partikat? Nagy a különbség?

Amerikában nem annyira a zenéről, mint inkább a látványosságról szól az egész. A színpadi produkciókról, szupersztárokról, illetve a VIP-kultúráról, például hogy kihozzák neked a pezsgőt az asztalodhoz. Európában közelebb maradt ez a kultúra a gyökerekhez. Sokan vannak, akik tényleg a zenéért vannak benne, és nemcsak a legnagyobb sztárokat akarják látni, és nem akarják magukat úgy érezni, mintha sztárok lennének. Az is fontos különbség, hogy itt már vannak olyanok, akik húsz éve ezt a zenét hallgatják; lehet, hogy már gyerekük is van, de még mindig járnak partikba. Amerikában teljesen új ez az egész.

Sokan mondják, hogy manapság minden tánczene ugyanolyan, és hogy korábban sokkal izgalmasabb, újítóbb volt ez a műfaj. Egyetértesz ezzel?

Vannak még mindig újító zenék, de az igaz, hogy a tánczenei boom hozott némi pangást, abban az értelemben, hogy a hatalmas stadionokba szánt számok tényleg mind egyformák. Másfelől ennek hatására sokan inkább az undergroundba menekültek. Szóval szétosztódott a tánczenei kultúra a stadionok és az underground klubok közönségére. Vannak korszakok, amikor haladnak, változnak a dolgok; és vannak, amikor mindenki ragaszkodik ahhoz, amiről bebizonyosodott, hogy jól működik. Most is egy ilyen időszakot élünk, és ezt nem lehet éppen aranykornak hívni. Bár, ami azt illeti, pont a múlt héten a Daft Punk mindent felforgatott azzal, hogy kijöttek egy fantasztikus és minden más tánczenétől különböző számmal. Isten áldja őket ezért!

Amikor először hallottam a Rockafeller Skanket, nem hasonlított semmi másra, ami akkoriban az MTV-ben szólt. David Byrne is írja a könyvében, hogy a közös lemezetekre olyan alapokat küldtél neki, amelyekben kisebb szabálytalanságok voltak, és ezektől lett igazán élő a zene. Az érdekelne, hogy mely szabályokat lehet vagy érdemes áthágni, hogy valami érdekes, új zene szülessen - amire közben azért táncolni is lehet?

Ez valamiféle képesség, vagy esetleg ösztön, hogy tudod, hogy mely szabályokhoz kell ragaszkodnod, és melyeket szabad áthágnod. Ha egy szabályt sem tartasz be, az nagy valószínűséggel káoszhoz vezet. Számomra a tánczenében a groove a legfontosabb. Ha annyira összekuszálsz mindent, hogy elveszíted a groove-ot, akkor az eredmény a tánctéren sem fog működni. Viszont amíg megvan a húzós groove, addig minden mással nyugodtan elszórakozhatsz.

Mint a világ egyik legismertebb DJ-jének, van olyan hatalmad, hogy slágerré tegyél egy olyan számot, ami teljesen ismeretlen, de te azt gondolod róla, hogy szeretik majd az emberek és táncolnak rá?

Szeretném azt gondolni, hogy valamennyi hatalmam van, de az az igazság, hogy a YouTube vagy a blogok hatásához képest ez elenyésző. Az interneten egy szám pillanatok alatt hatalmas karriert tud befutni, és mindenki megismerheti, mielőtt nekem akár esélyem lenne rá, hogy a legközelebbi péntek estén lejátsszam egy-kétezer embernek. Gondoljunk csak a Harlem Shake-re, hogy az milyen gyorsan milyen magasra jutott.

Ismert vagy erős klipjeidről, a Weapon Of Choice-tól a BPA-ig. A videók szerepét is alaposan megváltoztatta az internet.

Igen. Annak idején a klipeket úgy hívták, hogy "pop promo", és iszonyú pénzeket költöttek ezekre. Tulajdonképpen a zene hivalkodó reklámjaként működtek. Most a vírusvideók sokkal olcsóbbak, hatékonyabbak és gyorsabban terjednek. Le is váltották az MTV videóit. Arra egyébként büszke vagyok, hogy az olyan klipjeim, mint mondjuk a Praise You, jobban hasonlítanak egy mai vírusvideóhoz, mint egy MTV-promóhoz.

A Burn Studios Residency verseny keretében Ibizán leszel feltörekvő DJ-k mentora, többek között a magyar versenyzőé is. [A Burn által Ibizára utaztatott magyar DJ Collective Machine lett, őt április 26-án, pénteken választották ki egy buli keretében, részletek itt. Mentorok lesznek még: Avicii, Solomun, Hot Chip, Maceo Plex, Steve Lawler és Joe Goddard.] A DJ-zésből mi az, amit meg lehet tanulni, és mi az, amit nem?

Jó kérdés... [gondolkodik] Van az a része, amit csak úgy lehet megtanulni, hogy csinálod: hogy hogyan kommunikálj a tömeggel. Otthon, a szobádban gyakorolhatod a mixelést, amennyit akarod, egészen addig, ameddig te leszel technikai értelemben a legjobb - de ez az egész értelmét veszíti, amikor ténylegesen közönség elé állsz. A legfontosabb a kommunikáció, a kapcsolat a közönséggel, és ezt otthon nem sajátíthatod el. Persze jó, ha értesz a technikai részéhez, mert akkor bízol magadban, tudod, mit csinálsz - de nem ez a létfontosságú része a DJ-zésnek.

Milyen viszony van a technikai oldal és a színpadi showmanfellépés között? Hogyan változott ez, mióta elkezdtél DJ-zni?

Nem hiszem, hogy igazán sokat változott volna. Annyi a különbség, hogy ma könnyebb elsajátítani a technikai oldalt, mert sok mindent megcsinál helyetted a számítógép. De alapvetően ugyanaz maradt a viszony. Mondjuk úgy, hogy 25 százalék a technikai tudás, 25 százalék az, hogy ismered a zenéidet, 50 százalék a személyiség.