Kussolj és táncolj! - Astronautalis a Quartnak

A hazánkban visszatérő vendégnek számító indie rapper, Astronautalis nemrég a Gozsdu Manó Klubban lépett fel. Előtte nagyon érdekes dolgokat mesélt nekünk budapesti fürdőkalandjáról, utazás és turistáskodás különbségeiről, Shakespeare-ről és a lusta rapperekről, valamint arról, hogyan barátkozik össze egy fehér rapper és egy fekete punk.

A korábbi kelet-európai élményeidet rendszeresen megemlíted interjúidban. Ezek szerint sokat jelentenek számodra az itt szerzett tapasztalatok.

Igen, nagyon is. Amikor tavaly nyáron játszottunk a Fishing On Orfű fesztiválon, az egy rövidebb turné része volt, ami csak Közép- és Kelet-Európát fedte le. Amikor útnak indultunk, tudtuk, hogy ezzel a turnéval nem fogunk pénzt keresni. Közel egy hónapig tartott, és miután minden költséget rendeztünk, maradt nagyjából 500 dollárunk (kb. 110 ezer HUF), ami nem túl nagy fizetség egy hónap munkájáért. De a turné célja éppen a tapasztalatszerzés és az utazás volt. Ez a legjobb része a munkámnak, hogy ingyen utazhatok mindenfelé a világban. És amikor megérkezem valahová, ott nem turista vagyok, elveszve, térképpel a kezemben; hanem mindenütt vár legalább ötven, de akár ötszáz ember, akik rendkívül izgatottak, hogy ott vagyok a városukban. Mindenki el akar hívni a legjobb étterembe, a legjobb bárba, felajánlja, hogy szálljak meg az otthonában, találkozzak a családjával - és mindezt meg is tehetem, ami egy óriási ajándék. És ez annál izgalmasabb, minél inkább kelet felé haladunk. Nyugat-Európa csupán a nyugat része, lassan minden egyforma lesz. Nyugat-Európa persze gyönyörű, Párizs, Berlin remek helyek, de már egyre kevésbé különböznek Amerikától. Minden egy kicsit amerikai, mert mi, amerikaiak meghódítunk mindent a repülőinkkel, vagy akár a rockzenénkkel, mindenáron csak hódítunk. Így minél inkább kelet felé haladok, annál inkább érzem igazi utazásnak. Elmegyünk Moszkvába vagy akár Kínába, és mintha egy másik bolygón lennénk. Hiába van ott is McDonald's meg Coca-Cola, a kulturális különbségek alapjaiban teszik mássá azt az országot. Amerika történelme nagyrészt Nyugat-Európához kötődik, az ottani tradíciót, kultúrát vittük tovább. Kelet felé haladva ez az, ami fokozatosan kettéválik. Éppen ez a különbség a turizmus és az utazás között. Nyugatra turistaként megyünk, megnézzük a nevezetességeket, múzeumokba megyünk és hasonlók; aki viszont keletre megy, az tényleg utazik. Nem egy épület történetét ismered meg, hanem a kultúrát, illetve a különbségeket a kultúrák között; és ezzel magadról, a saját kultúrádról is megtudsz valami újat. Számomra ez sokkal érdekesebb, mint megnézni az Eiffel-tornyot. Az persze csodás, de ez sokkal izgalmasabb. Imádtam, amikor teljesen elvesztünk Budapest fürdőiben, ahol senki nem beszélt angolul, mi meg persze nem beszélünk magyarul, és idős hölgyek kiabáltak nekünk, hogy hol kell a fürdőruhát felvenni, hol van a masszázs, erre menj, arra menj, és így tovább. Amikor először vagy ott, fogalmad sincs semmiről, hogy mi zajlik éppen. De miután végigbolyongsz az egészen, mint egy idióta, nagy nehezen rájössz a dolgok menetére, és ez is egy nagyszerű élmény.

A legutóbbi lemezed, a This Is Our Science az eddigi legnagyobb sikered, holott jóformán semmilyen promóciója nem volt, az interneten, a közösségi média segítségével lett igazán népszerű. Mondhatjuk, hogy előadók egy új generációja, olyanok, mint Danny Brown vagy a Das Racist, a világhálón váltak ismertté. Mit gondolsz erről a fordulatról?

Ez több szempontból is rendkívül érdekes. Egyfelől ugye régebben, ha azt akartad, hogy megismerjék a zenédet, meg kellett győznöd valakit egy lemezkiadónál, hogy jó az, amit csinálsz. De nem mindenkinek van a legkitűnőbb ízlése a kiadóknál, ezért van az is, hogy rengeteg a tehetségtelen zenekar, akiket csupán ráerőltetnek a hallgatókra. Aztán persze ott volt az amerikai indie rock áttörése a kilencvenes években; de most még az akkorinál nagyobb a változás. Sokkal könnyebb megtalálnod a saját közönséged, még ha szét is szóródnak mindenfelé a világban. Soha nem gondoltam volna, hogy például rajongóim lesznek Magyarországon vagy Oroszországban, hogy üzeneteket kapok a Facebookon Thaiföldről vagy Szaúd-Arábiából. Megvan a lehetőség, hogy elérj bárkit. Ha pedig üzleti szempontból nézzük: korábban kétféle zenész létezett, vagy gazdag és híres voltál, vagy egy pénztelen senki. Most pedig mintha kialakult volna egy középréteg. Csinálhatsz egészen szokatlan zenét, ha ez eljut a megfelelő közönséghez, akkor kereshetsz vele annyit, hogy meg tudj belőle élni. Nem vagy gazdag, nem vagy híres, nincsenek magánrepülőid, de ki tudod fizetni a számláid, eltarthatod a családod. Olyanokra gondolok, mint például Danny Brown. Őt nem ismeri mindenki, nem olyan, mint Jay-Z, de azért meg tud élni abból a rendkívül furcsa, szokatlan zenéből, és ez nagyon jó. Az én zeném semmi esetre sem tradicionális vagy megszokott, de mégis keresek vele annyit, hogy bérelhetek egy lakást és a számláimat is kifizethetem. Ez nem lenne lehetséges a fájlmegosztás, a közösségi média, az internet nélkül. Ha a zene ingyen is elérhető, akkor a lemezvásárlás olyan, mint egy politikai szavazat, a támogatás kifejezése. Nem azért veszik meg, mert meg kell venniük, hiszen bárki hatvan év alatt megtalálja a módját, hogy megszerezze ingyen. Így ha mégis megvásárolják, azt azért teszik, mert honorálni akarják a beleölt munkát. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem elég, ha jó zenét csinálsz, ráadásul olyan személyiségnek kell lenned, akit szívesen támogatnak. Én hajlamos vagyok arra, hogy ha egy koncerten a zenészek szimpatikusak, akkor még úgy is megvegyem a lemezüket, hogy a zene esetleg nem is tetszik annyira. Mert azt akarom, hogy sikert érjenek el, hogy bejöjjön nekik az, amit csinálnak, mert jó embereknek tűnnek. Miközben ha olyasvalaki, mint Jay-Z, új lemezzel jelentkezik, teljesen mindegy, nem érdekel, "van elég pénzed, te úgy is sínen vagy". Mindez már nem is igazán a vásárlásról, a fogyasztói tendenciákról szól, hanem sokkal inkább a politikai támogatásról.

Most éppen az új nagylemezeden dolgozol, mellette pedig P.O.S.-szel is tervezel kiadni egy közös albumot. Vele már korábban is közreműködtetek egymás lemezein, barátok is vagytok. Az ő legutóbbi kiadványa, a We Don't Even Live Hereazonban egy jellemzően elektronikus hangzású anyag, ami eléggé eltér az általad képviselt hangzásvilágtól. A közös munkát úgy kell elképzelni, hogy a két különböző irányvonal valamiképpen keresztezi egymást?

Igen, ilyesmiről van szó. Amikor megjelent az a lemez, sokan nem értették, mert az egy elektronikus lemez, ő meg egy punk. Stef [Alexander, azaz P.O.S.] utánam indult európai turnéra, én mutattam be a koncertszervezőmnek, így nagyjából ugyanazokon a helyeken lépett fel, sok a közös barátunk is Európában, ugyanolyan tapasztalatokon mentünk keresztül. Itt találkoztunk rengeteg punkkal, ezekkel az anarchista punkokkal, akik technót és egyéb elektronikus műfajokat hallgatnak. Ez elsőre furcsa volt, nem igazán értettük. Aztán belehallgattunk ezekbe a zenékbe, és rájöttünk, hogy ugyanaz a szenvedélyesség, energia és erő van benne, mint a punk zenében, és ugyanúgy politikai töltetű is lehet. Rendkívül érdekes dolog volt számára felfedezni a punkot az elektronikus zenében. Olyasmi ez, mint hogy én ugyan az indie rock felé mozdultam a raptől, mégis van a zenémben valami, ami nagyon is "punk" és szenvedélyes. Szóval még ha össze-vissza kanyargunk is, irányt váltunk sokszor a zenénkkel, akkor is ugyanaz vezérel, ez a vágy a szenvedélyességre, egész egyszerűen arra, hogy teli torokból üvölts. Az is érdekes, hogy míg Stef egy fekete srác, aki fekete környéken nőtt fel meglehetős szegénységben, ahol ő volt az egyetlen punk, mert nem voltak fekete punkok - addig én fehér srácként anyagi jólétben nevelkedtem egy fehér környéken, ahol meg én voltam az egyetlen, aki kötődött a raphez. Két véglet, ahogyan felnőttünk, de mégis ugyanaz a helyzet, mindketten kívülállók voltunk a környezetünkben. Így kerültük nagyon közel egymáshoz, zenészekként, barátokként egyaránt.

Zeneileg is fordított utat jártatok be, ő egy hardcore punk zenekarban kezdte, és onnan jutott a hiphopig, te pedig battle rapperként kezdted.

...és onnan vezetett az utam más műfajokhoz. Így igaz.

A battle rap kapcsán az merült fel bennem, hogy az így szerzett rutin mintha a dalszövegeket határozná meg, téged mint szövegírót, a többi műfaj hatása pedig a zenei összetevőkben, a dalszerkezetekben csapódna le.

Igen, a battle rap mindig ott van a szövegeimben. Még akkor is, ha nem rapszámokat írok, ha fognád azokat a szövegeket, felgyorsítanád őket és aláraknál egy ütemet, nagyjából úgy hangzana, mint egy rapszám. Még mindig sokat küzdök a szövegírás közben azzal, hogy ne rímeljen minden sor vége. Ha nem is rap zenét csinálok, akkor is rapperként gondolkozom, még mindig rappernek érzem magam. Ha például úgy nősz fel, hogy egy punk zenekarban játszol, és mondjuk ötven év múlva klasszikus zenét írsz, akkor is punk maradsz. Ugyanígy én is mindig rapper leszek, akkor is, ha country vagy folk zenét írok. Így gondolkozom. Ha más emberekkel dolgozom együtt különféle projekteken, nagyon nehéz megállnom azt, hogy ne írjak túlságosan sok szöveget egy dalhoz. Ha elolvasod egy rockdal szövegét, akkor láthatod, hogy nagyjából harminc szóból áll az egész. Ha belegondolsz, ugyanazt a részt hallod újra és újra. De nem erre figyelsz, amikor hallgatod, hanem arra, hogy mennyire jól működik. De amikor leülsz és megnézed egy teljes Radiohead-dal szövegét, akkor az csupán pár sor. És mégis teljesen lenyűgöz. Vagy például nagyon szeretem James Blake-et, ő az egyik kedvencem mostanság, az elmúlt két évben folyamatosan hallgatom a lemezeit. Ő ugyanazt a három szót énekli újra és újra, mégsem érzed azt, hogy unalmassá vagy repetitívvé válna, mert amit csinál, az gyönyörű, és teljesen megnyitja a hallgatót, miközben rendkívül egyszerű is. Számomra épp ez a nehéz, az egyszerűség, a minimalizmus, hogy visszafogjam magam, mert belőlem csak árad a szöveg. Éppen azért, mert rapper vagyok, és kötődöm a szavakhoz.

Ismered Buck 65 munkásságát?

Persze, nagy rajongója vagyok. Hosszú évek óta ismerem a zenéjét, talán 2000 környékén hallhattam először. Sok a közös barátunk is, tudunk egymásról, de ennek ellenére sokáig nem találkoztunk személyesen. Most azonban, nem egészen egy hónapja, összefutottunk Texasban. Mindketten nagy baseball-rajongók vagyunk, és vagy két órán keresztül beszélgettünk baseballról. Remek fickó.

Azért tettem fel ezt a kérdést, mert ő az indie rap igazi nagy veteránja, és számos hasonlóság van kettőtök munkássága között. A jellegzetes rekedtes hang, a blues, az amerikai folk hatása... Ezek szerint valóban inspiráció volt számodra a tevékenysége?

Igen, nagy hatással volt rám. Amikor először hallottam a Man Overboardot, úgy éreztem, hogy ezt a lemezt nekem írták. Azokat a zenéket éreztem benne, amelyeken én is felnőttem Amerika déli részén. Bob Dylan, Woody Guthrie, country és hasonlók. Későbbről meg ott van benne Tom Waits, Nick Cave hatása. Rap, de valami egészen különleges megszólalásban: baromi furcsa, de mégis tökéletes. Úgy éreztem, ez az az album, amire egész életemben vártam. Egyfolytában hallgattam, megszállottja lettem. Az első lemezemen erősen érződik is a hatása. Nemcsak nekem, sokan másoknak is ő változtatta meg az elképzeléseit arról, hogy milyen lehet a rap, milyen a kapcsolata a zene történetével. Később aztán úgy gondoltam, a saját utamon kell járnom.

Buck 65 egy interjúban tett egy olyan kijelentést, hogy minél mélyrehatóbban ismeri a könnyűzene történetét, annál kevésbé kedveli a hiphopot. Ezen sokan felháborodtak, bocsánatot is kért érte később. Mit gondolsz erről az esetről és a kijelentéséről?

Egyetértek vele. Az, hogy az emberek felháborodtak ezen, a legabszurdabb az egészben; mert ha figyelembe veszed, milyen megszállottja a hiphopnak, megérted, hogy sokkal összetettebb ez a megnyilatkozása. Nyilvánvaló, hogy nem utálja a rapet, és nem gondolja azt, hogy a rap buta műfaj lenne. Nézd, egész életemben rengeteg rapet hallgattam és fogok is; ráadásul mostanában egyre több rádióbarát, populáris rapet, többet, mint indie rapet. Ezzel együtt azt gondolom, hogy rengeteg rap kidolgozatlan, felszínes, és sok rapper nem a megfelelő indíttatásból lép erre a pályára. Sokan úgy vélik, ez csak a populáris rapre igaz, az indie rapperek pedig művészek. De az indie rap sokszor még kiforratlanabb mostanság. Pedig rendkívül vonzó volt számomra, amikor beindult 1999-2000 környékén. A dolgok nagyot változtak akkoriban a műfaj körül. Egyfajta reakció volt a mozgalom: "látjuk, hogy mi zajlik, de nem értünk vele egyet, ezért mi mást csinálunk". Ebből nagyszerű dolgok lettek; olyan előadók jöttek, mint Sage Francis, Atmosphere, Buck 65, az Anticonhoz kötődő arcok. De ebből nem lett maradandó változás. Egy csomó zene még mindig ugyanolyan. Most is megjelennek olyan lemezek, amik úgy szólnak, mint Atmosphere korai munkái. És számomra ez a legnagyobb csalódás. Úgy gondolom, egyetlen dolog van, amit nem mondhatsz a rapről, különösen a mainstream rapről: hogy jó a változásban. Mert egész egyszerűen pop, nem több. Sokan jönnek azzal, hogy a rap manapság buta, idióta tánczene, nincs semmi mondanivalója... de az a helyzet, hogy így kezdődött, buta tánczeneként, de ezzel nincs semmi gond. Szóval egyetértek Buck 65 kijelentésével. Azt gondolom, hogy a rappereknek keményebben kell dolgozniuk. Már évek óta írtam rapet, amikor elkezdtem a színházi rendezőnek és fénytechnikusnak tanulni. Shakespeare-ről is tanultuk, a versek ritmusképleteit tanulmányoztuk. Shakespeare jambikus pentameterekben ír, de mindig megtöri a verstani szabályokat. A professzorom megmutatta, hogy ha Shakespeare bármelyik művét vesszük - mi például a "Lenni vagy nem lenni..." monológ első tíz sorát vettük a Hamletből -, és ha bejelölöd a ritmusképletet, majd bekarikázod azokat a szavakat, ahol megtöri a jambikus pentametert, felolvasod a bekarikázott szavakat, akkor azok a tíz sor tökéletes tartalmi összefoglalását adják ki. És bármelyik versével megteheted ezt. Shakespeare ezt vagy gondolkodás nélkül, teljes természetességgel tette, ami zseniális, vagy szándékosan, tervszerűen, ami úgyszintén zseniális. Akárhogy is, amikor ezt láttam - és ekkor már vagy nyolc éve rappeltem -, azt mondtam: "Basszus, keményebben kell dolgoznom. Hogy lehettem ekkora barom, hogy azt gondoltam, művész vagyok. Amit csináltam, az egy szar ehhez képest, ez az, ami tényleg művészet."

A P.O.S. legutóbbi lemezén hallható Get Down mintha éppen az említett "buta tánczenék" paródiája lenne.

Az az érdekes ezzel a dallal kapcsolatban, hogy egyszerre tekinthető bírálatnak és dicséretnek. Egy társadalmilag tudatos albumról van szó. Stef maga egy rendkívül tudatos személy, de a lemeznek, és különösen ennek a dalnak az alapötlete abból a tapasztalatból ered, amin ő is sokszor keresztülment: annyira feldühít és elkeserít a politika és mindaz, ami a világban zajlik, annyira tehetetlennek, elveszettnek érzem magam - hogy már nem is akarok erre gondolni, csak el akarok lazulni. Pont ez a refrén: "I don't want to think about it anymore, I just want to get down." "Elegem van, nem lehetek most szomorú, nem akarok éhező emberekre gondolni, nem akarok a bombázásokra gondolni, nem akarok a sok rosszra gondolni, ami a nyakamba zúdul, csak el akarok lazulni." És ez egy fantasztikusan őszinte dolog, amin mindannyian keresztülmegyünk, de a legtöbb zenész nem vallaná be ezt a dalaiban, főleg a saját tudatosságukat hangoztató zenészek. Állandóan a kibaszott politikáról beszélnek, rendkívül komolyan veszik magukat, erre pedig azt mondjuk: "Kussolj és táncolj, ember! Nincs ezzel semmi gond, olykor mindannyian szórakozunk." Éppen ezt szeretem ebben a lemezben, különösen pedig ebben a dalban. "Oké, minden szar, minden elbaszott, de ma este nem foglalkozunk vele, csak hátradőlünk és jól érezzük magunkat." Ez nagyon tetszik.

Lehetsz tudatos, de ugyanakkor felszabadult is...

Lehetsz egy aktívan politizáló ember, és ugyanakkor olyasvalaki, aki élvezi az életét. Nem számít, mennyire rossz a világ, attól még te érezheted jól magad.

Egy videóinterjúban arról beszéltél, hogy az új lemez írása közben éppen a könnyedség, a szórakozás, szórakoztatás vált elsődlegessé, és ez határozza majd meg a dalokat. Valóban ez a választott irány?

Igen, határozottan ez a cél. Mostanság megint szeretek rappelni. Az utóbbi időben eltávolodtam tőle, de az elmúlt két évben újra megszerettem, és tényleg el is mélyültem benne. Stef és én jól kiegészítjük, inspiráljuk egymást. Ha az egyikünk kiad egy lemezt, az a másikra visszahat, alakítja a másik munkáját. Az ő legutóbbi lemeze, ez a gondolat, amiről beszéltünk, nagy hatással volt rám. Kell, hogy jól szórakozzam, miközben lemezt írok, és szórakoztató dalokat is akarok írni. Ez egy kétpólusú lemez lesz, lesznek könnyedebb dalok, meg nagyon szomorúak is. Még semmi sem végleges, de legalábbis a fejemben jól működik ez a koncepció. Szép lassan azért összeáll az egész.

Tavaly már turnéztál Európában, de ezúttal zenekarral érkeztél. Ez nyilván egészen más élmény, mint egyedül színpadra állni, és így a dalszerkezetek is változnak.

Így van, éppen az a legnagyszerűbb számunkra, hogy lehetőségünk nyílik a dalok újragondolására, és hogy a lemezen hallható változattól eltérhetünk, amikor előadjuk őket. Ha egyedül állok színpadra, úgy adom elő a dalaimat, ahogyan a lemezen szerepelnek. Viszont az album egy dolog, és szeretném, ha a fellépéseink attól egészen különböznének: hogy sokkal nagyobbak, hangosabbak, intenzívebbek legyenek. Az album arra való, hogy felteszed a fülhallgatódat és végighallgatod; a koncertjeinken azt akarom elérni, hogy engedd el magad, őrülj meg. Ezek a srácok [Oscar Romero gitár, Mo Bluntz dobok] baromira értenek a punk rockhoz, és ez sokkal élvezetesebbé teszi a koncerteket. Engem is felszabadít, sokkal őrültebb vagyok a színpadon.

***

Astronautalis mostani európai turnéja elsődlegesen azért különleges, mert most első ízben nyílt lehetősége arra, hogy a tengerentúlon már bejáratott zenekarával utazza körbe a kontinenst. Bárki, aki látta őt egyetlen laptoppal végignyomni egy egész fellépést, tudhatja, hogy színpadi teljesítményen felül humora a legszerethetőbb, ahogyan show-t csinál a legkisebb klubban is, és legfőképp: ahogyan kommunikál a közönséggel, szinte felszámolva a nézőtér és a színpad kettéválasztottságát. Mostani koncertje bizonyította, hogy erre akkor is képes, ha ott van vele két másik zenész. Persze tagadhatatlan, hogy Oscar Romero gitáros és Mo Bluntz dobos kiváló zenészek, akik sokat adnak a dalokhoz - melyek nagy részét a közönség egyébként kívülről fújta -, különösen az utóbbi teljesítménye tűnt ki. Mégsem vonták el a figyelmet a főszereplőről, aki most is minden tekintetben hozta önmagát: teljes átéléssel és hihetetlen precizitással adta elő dalait; közöttük pedig szórakoztatott, szinte beszélgetésre invitálta hallgatóságát, sőt, a koncert egyik csúcspontján még telefonon is beszélgetett egy néző éppen Izlandon tartózkodó ismerősével. Szóval tényleg "show" lett a fellépésből, de egy pillanatra sem kételkedhettünk abban, hogy Astronautalis minden gesztusa teljesen őszinte, hogy öröme, megindultsága úgyszintén valós.

A koncert hangulatában cseppet sem emlékeztetett egy hiphop-előadó fellépésére: megszólalásában, intenzitásában egyértelműen rockkoncert volt. Astronautalis üvöltött, ugrált, dőlt róla a víz, aztán még a whiskeys üveg is előkerült. Szóval őrület volt az egész. A közel másfél órába majdnem minden "slágere" belefért; a This Is Our Science címadó dalával indult, és csak sorjáztak a közönségkedvencek. Számomra a legmeglepőbb azonban az volt, hogy a csúcsot egy egyelőre még cím nélküli, és Astronautalis elmondása alapján még nem is teljesen kész új dal jelentette a ráadásban. Megszólalásában minden eddigitől különbözött, és első hallásra is annyira jól működött, hogy utólag is az maradt meg a legélesebben az emlékezetemben. Valahogy így kell tökéletes klubkoncertet csinálni. A+