Azt hiszitek, ez a bulizás?! Oscar Reyes a Quartnak

Legendás New York-i klubokba, a diszkó, a house történetének meghatározó helyeire járt táncolni Oscar Reyes. 1976-tól bulizott a Loftban, David Mancuso partijain. Majd 1978 és 1979 között hivatásos táncosként, a személyzet tagjaként dolgozott a Paradise Garage-ben, ahol a modern DJ-zés egyik atyjaként számon tartott, legendává lett Larry Levan játszott. Oscar Reyes bő évtizede Budapesten él, Kenny Dope fellépése előtt találkoztunk vele, mesélt a nagy időkről.

Tíz-tizenkét óra buli

Sportgimibe jártam, csupa fiú közé. Egy ismerősömnek volt tagságija a Loftba, ő mesélt róla. Hívott engem is, de mondta, hogy ez egy melegklub, ez nem baj-e? Mondtam, hogy nem baj. Volt egy leszbikus unokatestvérem, akivel egyszer a Village-ben voltam egy leszbikus buliban, ahol csak nők voltak. Úgyhogy miért zavarna, ha csak férfiak vannak? Aztán amikor elmentem a Loftba, akkor azért meglepődtem... Amikor először voltam, 1976-ban, akkor főleg fehérek jártak oda; 77-ben, 78-ban már inkább latinók és feketék. Aztán később jött a Garage. Azt hiszem, David Morales mondta, hogy a Loft az egyetem, és amikor professzor leszel a bulizásban, akkor jön a Garage. Ez így is volt. 1978-tól voltam ott táncos, a ruhatárat is vezettem. 1979-ben egy táncos tehetségkutatót megnyertünk a táncpartneremmel, onnantól már nem dolgoztam ott, csak vendégként - természetesen VIP-vendégként - jártam vissza.

Annak idején négy-öt klub volt New Yorkban, ahol underground tánczenét lehetett hallani, és ennyi elég is volt. Ugyanis tíz-tizenkét óra hosszú volt egy buli, és egyetlen egy DJ játszott végig. Amikor először jöttem Európába, csak néztem: négy-öt DJ lép fel egy este?! Mindegyik játszik néhány órát, aztán jön a következő, és ezzel együtt megváltozik a feeling. Most meg van adva, hogy mikor lesz vége a bulinak. Annak idején úgy mentek ki a meghívók: 10-kor kezdődik, aztán kötőjel... és semmi. Nem volt előre meghatározott vége. Hajnali négy-ötkor is beeshettél egy klubba, és még mindig táncolhattál négy-öt órát. Az energiaáramlás a DJ, a táncosok és a bulizók között mindenkit felpörgetett. A DJ a zenével energiát adott nekünk, mi pedig visszasugároztuk neki. Szoktam mondani a mai fiataloknak: nem is tudjátok, miből maradtatok ki. Azt hiszitek, ez a bulizás?! Mi tizenkét órán át táncoltunk!

A Paradise Garage-ben volt a legjobb hangrendszer, és a táncteret nagyon jól kitalálták. Az volt a nagy ötlet, hogy a betonra homokot szórtak, és arra rakták a fa hajópadlót. Amikor két-háromezer ember egyszerre táncolt rajta, akkor lehetett érezni, ahogy vibrál az egész terem. Aztán ott voltak a fények, meg mi, a stáb: nagyon szerettünk ott dolgozni, és ezt érezték a vendégek is. A legnagyobb DJ-k mind jártak oda, azok is, akik a rádiókban játszottak kommersz zenéket. Pedig a tánczenét még ebben az időszakban egyáltalán nem játszották a rádiók. Kizárólag az underground klubokban hallhattál ilyet. Akkor még nem nevezték house-nak, csak egyszerűen underground tánczenének. De nem az elnevezés, hanem a feeling a lényeg, amit nem lehet szavakba foglalni, át kell élni.

Olyan volt, mint a templomban

Szokták mondani, hogy a Paradise Garage-ben a közönség gyakorlatilag istenként tekintett Larry Levanra, és ez így is van. Érted, ott voltunk vasárnap reggel. Voltak ilyen pillanatok, általában korán reggel, amikor már a tetőablakokon beszűrődött valamennyi a felkelő nap fényéből, és a zene, amit Larry Levan játszott, ha nem is feltétlenül volt gospel, de olyan volt, mintha a zene által prédikált volna nekünk, és dicsérte volna az urat. Akkorra már a legtöbb bulizó elment, csak a táncosok és a legnagyobb partizók maradtak. És a DJ tudta: "igen, ők az én embereim", és új szintre emelte a zenét, igazi transzba került mindenki. Úgy érezted, hogy igen, a tested itt van, táncol, de a lelked valahová máshova került. Akármilyen zenét játszott Larry, úgy érezted, hogy igen, ezt pont neked játssza! Akármilyen hangulatban voltál, akármi történt az életedben, megtaláltad a kapcsolatot a zenével, és meghallottad benne az üzenetet, hogy minden rendben lesz. Egészen különleges kapcsolat volt a DJ, a táncosok és a közönség között, és ez az, ami meghatározza, hogy milyen egy buli. Senki nem akart elmenni reggel. Lejárt az utolsó lemez, felgyújtották a lámpát, és akkor elkezdtünk tapsolni és énekelni. Tényleg eggyé vált a közönség.

Ugyanez a Loftban is gyakran megtörtént. David Mancuso nem volt éppen a legjobb remixer, de olyan számokat játszott, olyan dalokat mutatott nekünk, amiket sehol máshol nem hallhattál. Olyan lemezei voltak, amik senki másnak nem voltak meg, még Larry-nek sem. És igen, egy csomó ember úgy érezte magát, mintha a mennyországban lenne. A Loft és a Garage törzsvendégei a buli után, késő délelőtt, esetleg kora délután együtt mentek el reggelizni. Megbeszéltük az estét, mi szólt, ki hogy táncolt, kin milyen ruha volt, miben különbözött ez a buli az előzőtől, ilyesmiket. Tényleg olyan volt, mint a templomban.

Akkor volt a jó buli, amikor csak a melegek mehettek be

Nem sokszor beszélnek erről, de talán 1981-ben, 1982-ben Michael Brody, a tulajdonos megpróbálta bevezetni, hogy csak fehérek járjanak oda. Talán a fehérek nyomták ezt nála. De hát már az építkezésbe is rengeteg pénzt adtak bele a feketék és latinók, úgyhogy írtak egy petíciót és olyan sokan aláírták, hogy nem tudta ezt megtenni. Azt viszont megcsinálta, hogy különféle partikat csinált a különböző estéken, és különböző tagságikat vezetett be. Ha úgy gondolták valamiért, hogy meleg vagy, akkor olyat kaptál, amivel pénteken és szombaton is bemehettél; ha viszont valamiért heterónak gondoltak, csak pénteki kártyát kaptál. És persze, hogy szombaton volt az igazi jó buli, amikor csak a melegek mehettek be. Úgyhogy sokan voltak, akik külön pénzt fizettek, hogy szombaton is bemehessenek, bár nem sorolták őket a melegek közé. Számomra ez volt a vég kezdete. Ekkoriban kezdett egyre inkább a pénzről szólni az egész. Úgyhogy 1982-től, 1983-tól már nem jártam olyan sokat.

Elég sokan jól megéltek a Garage-ból. Nemrég láttam, hogy Garage-logóval ellátott cipőt is fognak árulni. Sok elkötelezett rajongója volt a klubnak, úgyhogy biztos megveszik sokan; lehet, hogy én is meg fogom, hiszen pólóm is van. Meg hát a Garage egy legenda a tánczenei világban. Nem mondom, hogy a pénz mindig mindent tönkretesz, de azért valami fontos feeling elveszett akkor, amikor erről kezdett szólni.

Az biztos, hogy még egyszer nem lesz ilyen klub, ez most már a történelem része. Változnak a dolgok, más formában élnek tovább. Nemrég volt a Garage megnyitásának 35. évfordulója. Egy csomóan összejöttünk a régi stábból. Már hét éve vannak utcai táncos bulik, 4-5 éves gyerekek is kint vannak a szüleikkel, akik a Paradise Garage-be jártak, ott vannak a nagyszülők is. Mostanában hallottam, hogy csináltak egy partit Brooklyban, ahol folytatták a buli utáni közös reggelik hagyományát.

A house él és virul

Amikor azt állították, hogy meghalt a diszkó, és nagyon jött fel a hiphop, akkor a diszkó persze nem halt meg, csak többé-kevésbé újra underground lett. Voltak területek, ahol az emberek igenis életben tartották. Máig vannak olyan helyek, amelyekben kizárólag diszkószámokat játszanak, a világ legkülönfélébb pontjaibb. Itt Budapesten is vannak ilyen DJ-k, köztük olyanok is, akik szigorúan ragaszkodnak a vinylhez. És a house is él és virul 2013-ban, és eljutott mindenhova a világban. Főleg, hogy ma már nincsen olyan, mint a hetvenes években volt, hogy el kellett jutnod egy bizonyos fokra a lemeziparban, hogy meg tudjál szerezni mondjuk import lemezeket, amiket nem hoztak be a lemezboltok. Japánban például komoly house-színtér van - és Larry Levan volt az egyik első, aki elvitte neki ezt a zenét [1992-ben]. Eleve, ő nyitotta meg azt az utat, hogy a DJ-k elkezdtek járni a világban, nem csak a saját városukban, a saját klubjukban játszottak.

Korszakok, műfajok váltják egymást, de a lényeg az a zene, amitől jó érzik magukat az emberek, és amit hallgatva mindenféle népek összejönnek. Fejlődik a technológia, és mindenki benne van már a tánczenében. Rengeteg klub is van New Yorkban, nem csak négy-öt. Egy csomó új technikai lehetőségük van, de igazából az számít, hogy ki használja ezeket. Ha valaki nem jól csinálja, akkor nem lesz meg az az érzés, ami egy rendes élő zenekarnál megvolt. Szóval a technológiai haladás azzal is járhat, hogy valami lényeges dolog elvész. Ez az érzés, amit nehéz szavakba önteni, benne kell lenned.

Amikor 2000-ben Magyarországra jöttem, hallottam Tommyboy nevét, és végül eljutottam néhány bulijára. Wow, mondtam, egy ember, aki house-t játszik úgy, ahogy Amerikában szokták. Aztán megtudtam, hogy tényleg járt kint. Lehet is hallani azon, ahogy játszik. Mióta itt élek, sokat változott a house-élet Magyarországon. 2000 körül és még néhány évig inkább a progressive house volt az uralkodó. Hívtak persze külföldi DJ-ket, de sokan közülük - bár nem mindenki - alkalmazkodtak az amerikai és európai divatok közti különséghez. Az első, akit itt láttam, és Amerikában is nagyon nagy név, Danny Morales volt, talán 2003-4 körül. Siófokon játszott, nagyon sokan voltak, lementem én is, és nagyon meglepődtem. Otthon egyáltalán nem olyan zenéket játszott, mint itt: ott deep, itt progressive house-t. Az amerikai szettjeiben sokkal több az, amit úgy nevezünk, íz ["flavour"]; sokkal mélyebben gyökereznek a house történetében.