Az őszinte narrátor néha unalmas - Woodkid első albuma

Ritka alkalmak egyike, amikor a popzene őszinte érzésekről szól. A fülbemászó dal-írásban pont a lényeg veszik el - tekintsünk csak a mai mainstream popzenére, a cukros ütemekre, a felejthetetlen kórusokra. Ugyanakkor akadnak most is énekes-dalszerzők, akik maradnak az érzéseiknél. Gondoljunk Adele, Lana Del Rey és Fiona Apple, vagy éppen Marina Diamondis munkásságára, és hozzájuk csatlakozott most egy francia úriember, aki Woodkid fedőneve alatt az értelmes dalírás mellett tette le voksát, és egy maximalista, nagyban gondolkodó előadóként lépett a zenei színtérre. Sikerült neki a hibátlan áttörés?

Woodkid, aka Yoann Lemoine fokozatosan injekciózta belénk az ő szomorú, dalokba szedett mesemondásait, amik személyes tapasztalatait mutatták be a felnőtté válás rögös útjáról, a kamaszkor lelki tusáiból merítve. Mindezt afféle kísérleti-kamara-barokk-folk-elektro-pop halmazokkal, hangszeres hátterekkel. Merthogy ezek a hátterek zenei vásznak, a melankolikus hangok pedig az ő festékei. A felszín alatt is van bőven látnivaló, ez az, amiről azt mondják: nehéz már jobban csinálni. A vizuális élmények és a zene már korábban is párban járt a francia kreatív művész életében, aki kliprendezőként képi világot álmodott Lana Del Reynek, Katy Perrynek, Rihannának, Taylor Swiftnek, és Mobynak is, de 2011-es EP-jével és bemutatkozó albumával zenészként sem vallott szégyent.

A The Golden Age merészen kiemelkedik társai közül, ami első pillantásra is páratlan. Persze Woodkid igyekezett is, hogy konkrét irányt ne alakítson ki, ő csupán ragaszkodott a fejben összeállt képletéhez. Habár az album születése ismerete nélkül, elhamarkodottan megbélyegezhető a "hallottunk már ilyet kicsiben" címkével, azonban ő bevallottan csak haladni akart tovább azon az úton, amin kortársai, az ünnepélyes, elsősorban nagyzenekari, meghajtott hangokon felhúzott, bluesos énekkel megszólaló szerzeményekkel. Megbízható és divatpróbált. Pontosan ez a helyzet, most hogy már hallottuk az egészet, és kevésbé nyújtja azt a hatást, amit az első ütközés (Iron) adott. Azonban ha széthúzzuk a lemez dalait - egymástól, külön darabokra szedve, mint egy puzzle-t -, a hatás megmarad. Ezért is volt oly izgalmas a három dallal és videó-trilógiával felvezetett belépés, ami atomjaiban kimagasló élményeket adott, összekapcsolva pedig kerek egészet. De kellett ennél több?

Tudtuk, hogy koncept-művésszel van dolgunk, de a tematikus zene fárasztó tud lenni, ha elveszti a gőzt és tartását az album végére. Az rendben, hogy a melodráma összetartja, de Woodkid elsősorban érzelmileg vezérelt kompozíciót festett össze vízfestékjével, amit nézhetünk akár véletlenszerűnek is. A hang, ami Lemoine-ból jön, igazán tiszta és mély, azonban nehezen árad. Valahol egy nagy szívű narrátorral van dolgunk, aki ugyan bravúrosan és beleélve meséli történeteit, de hiányzik a vokális paletta kiszélesítése - a mélységek a magasságok rovására mennek a dalversek kényelmetlen zümmögésével. Sőt, a kiejtés is változik, néhol a szavakat akcentusa sárosítja be, de ez a szépséghiba, akár előnyös is lehet. A baj, viszont, hogy Woodkid kevés vokális bátorságot mutat önmagában, ez viszont nem túl polarizált, mindenkinek elérhető leegyszerűsítő jellegével. Művészi szinten azonban érdekesebb lett volna egy játék a hanggal, mint esetleg nem.

Így az album csúcspontja a zene egésze. Szomorú, bonyolultan rétegzett hangzások, amiket hol forradalmi hatású (Run Boy Run), hol egyházi kamarabetétek (Stabat Mater), vonósok, zongora és lüktető dobok formálnak kifinomult örvénnyé. Manipulatív zene, ami többféleképpen vezérli az érzelmeinket, a puszta örömtől a torokszorító szomorúságig. Ez az érzelmi hullámzás egyszerűen túl sok lesz néha, a dalversek szövege túlcsordul a refréneken is, minden egyes alkalommal megpróbálva túllicitálni azt. Fellélegzés a Conquest Of Spaces rézfúvósokkal kiemelt szerzeménye, ami magas ívű tündöklésével, és érezhetően melegebb fuvallatával sokoldalúbb, organikus hangzású élményt ad.

A Golden Age nem tűnhet el szó nélkül, és el is lesz téve szépen emlékbe. Az albumot hallgatva száll a kreativitás, és ettől lesz az ötlet egy ötlet, ami most Woodkid nevéhez fűződik. Felesleges hasonlítgatásokon értelmetlen végigmenni, az ellenőrzés hiánya tarthatja meg így a nagyobb és jobb dolgokat. Mint egy zenés könyv, amit leporoltak, díszcsomagolásba tettek, de kézbe véve már gyanakvóan lapozgatjuk annak jól ismert, de újraírt lapjait. Úgy tűnik, Lemoine nem volt egészen biztos benne, hogy mit akar a debütáló albumával, ahol kísérletet tesz őszinte erejének bemutatására, amit végül saját erőssége akadályoz meg. A szív és a lélek közé temetett romok előnyére válnak, és ugyan megmutatta, hogy a videoklip-sorozaton (Iron, Run Boy Run, I Love You) túl is vannak ötletei, teljes hosszúságban nem működnek azok. B-