Gyűlölöm magamat, ha nem csinálom - White Fence a Quartnak

Vasárnap este Tim Presley alias White Fence lépett fel az A38 Hajón. A koncert előtt elmesélte, tényleg mexikói bűnbandáról nevezte-e el magát, és hogy miért fél mások előtt énekelni. Interjú és koncertbeszámoló.

Forrás: AFP/Getty Images/Astrid Stawiarz

A White Fence egy Los Angeles-i utcai banda neve, te pedig olyan környéken laksz, ahol gyakoriak a bandák közötti leszámolások. Foglalkoztat téged ez a téma?

Igen. Persze ez nem azt jelenti, hogy én fel akarom menteni őket, egyszerűen csak érdekel, hogyan alakultak ki ezek a csoportok annak idején Los Angelesben, vagy éppen New Yorkban az olasz maffia és a hasonló bandák. Szerintem ez tök érdekes, ahogy a nagyvárosokban megjelentek a nemzetiségi alapon szervezett csoportok, és teljesen érthető is, hogy valaki azonosulni tud a honfitársaival, akik segítenek neki, törődnek vele, legyenek azok ír, zsidó vagy mexikói srácok. Aztán később ebből szervezett bűnbandák lettek – ilyen a White Fence is, az egyik legrégebbi mexikói banda. Azt viszont nem mondom, hogy róluk neveztem el a zenekart, több okból sem, inkább az a paradox dolog fogott meg, hogy a fehér kerítéssel (angolul White Fence) körbevett amerikai kertvárosi házak kívülről biztonságosnak tűnnek, közben sokszor egyáltalán nem azok, míg a bandák kívülről gonosznak tűnnek, miközben belülről őket az összetartozás és a családiasság mozgatja.

És akkor az, aki egyik bandának sem tagja, nincs is veszélyben?

Ez érdekes dolog. Engem az utcánkban élő bandatagok békén hagynak, de leginkább azért, mert nem akarják felhívni magukra a figyelmet. Ők csinálják a maguk dolgait, legyenek azok akár drogügyletek, akár más, és azzal, ha kirabolnak egy magamfajta srácot, csak szükségtelenül megnehezítenék a saját életüket, nyakukra hoznák a rendőrséget. Úgyhogy így éldegélünk egymás mellett, harmóniában. [nevet]

Ha nem élnél már tíz éve Los Angelesben, akkor nem is tudtad volna befutni ezt a karriert?

Egész biztosan nem. San Franciscóban éltem addig, ami inkább New Yorkra hasonlít, nagyon sok olyan társasági esemény van, amely elvonja az ember figyelmét, és az idő is hidegebb, ami meg nyomasztó tud lenni. Ezzel szemben Los Angelesben egész évben ugyanúgy süt a nap, mint itt most nálatok. Meg attól is függ ez, hogy hány éves vagy és mit akarsz csinálni. Amíg az ember fiatal, jobb dolog olyan városban élni, ahol nagy a pörgés, egymást váltják a jó koncertek, viszont én már idősebb vagyok, és jobb, ha nyugodtan tudok számokat írni a lakásomban. És ez nekem egy szenvedély: ha nem csinálom, gyűlölöm magamat és depressziós leszek. Los Angeles ezért teljesen alkalmas helyszín számomra.

Ez azt jelenti, hogy folyamatosan új számokon dolgozol? Még turnékon is?

Jaj, nem, még soha életemben nem írtam dalokat turnén. Olyankor túlságosan el vagyok foglalva a soron következő koncerttel, aztán meg alvás, evés, mindig van valami, ezért sem értettem soha azokat, akik turnén írnak dalokat. De ez pont jó is így, mert otthon folyamatosan zenéket írok, és talán bele is bolondulnék, ha nem jönnék el néha turnézni, nekem ez a kikapcsolódás.

A White Fence-számokat tényleg azért veszed fel otthon, mert nem szereted mások jelenlétében felénekelni a számokat?

Azért már fejlődtem valamit, de tény, hogy a stúdióban ez mindig nehezebb, amikor jelen van pár olyan ember is, aki nem közelebbi ismerős, az engem régebben mindig feszélyezett kicsit. Otthon egyedül pedig van időm kitapasztalni, hogy melyik dalt hogyan is kéne énekelni, nem kell rám várnia senkinek.

És amikor másokkal dolgozol együtt, mint például tavaly a Ty Segallal közös lemezen?

Vele eléggé megkönnyítette a helyzetet, hogy mindketten egyedül alkotunk, és tökéletesen ismeri ezt a fajta módszert. Éppen ezért nagyon könnyen tudtunk együtt dolgozni, én amúgy sem szeretem, amikor sokat vitatkozunk a zenekaron belül felvétel közben, ez kiszívja az egészből az életet. Vannak persze zenekarok, amelyeket pont a viták visznek előre, én viszont nem ilyen vagyok. Amúgy most, hogy Ty is Los Angelesbe költözött, újra várható valami közös lemez, miután mindketten lenyomtuk a turnéinkat. Lehet, hogy a címe The Hair lesz, miután az első simán Hair volt.

És lesz még White Fence-lemez az idén?

Hát szeretném, de mivel ez a harmadik európai turnénk fél éven belül, elég kevés időm volt foglalkozni ezzel. De a dalok már megvannak, csak fel kéne vennem őket, ehhez viszont haza kéne jutnom végre.

Te a hardcore punk-szubkultúrából jössz, viszont zeneileg már eltávolodtál attól. Maradt ennek bármilyen hatása benned?

Persze, igazából a véremben van ez, nem is tudok menekülni előle. Lehet, hogy a lemezeimen kevésbé hallható ez, de amikor a színpadra lépek, akkor azért még mindig úgy érzem magam, mintha egy hardcore zenekarban játszanék. Fura érzés. De ez egy olyan dolog, hogy ha már egyszer a része voltál, nem fogsz szabadulni tőle, és én még mindig hallgatom is azokat a zenéket, egy fontos időszaka volt az életemnek.

A punk mellett a hatvanas évek legendás garázsrock válogatása, a Nuggets is komoly hatással volt rád, ugye?

Abszolút! Hardcore-rajongóként ismertem meg ezeket a zenéket, és egyből megláttam a párhuzamot köztük és a punk között. Ugyanazok az akkordváltások, ugyanaz az ártatlanság, jó dallamok, nem volt nehéz megszeretni őket.

Van kedvenc Nuggets-számod?

Hát ez nehéz kérdés, rengeteget szeretek. De az a három, ami a leginkább behúzott, az a You're Gonna Miss Me volt a 13th Floor Elevatorstól, aztán a Wailerstől az Out of Our Tree és a 7 and 7 Is a Love-tól.

És milyen újabb zenéket hallgattál manapság?

Van egy nagyszerű hardcore együttes Massachusettsből, a Hoax, aztán ezt ellensúlyozandó, még mindig sokat hallgatom Jessica Pratt lemezét, amit az én kiadóm adott ki, és egy folklemez. Az ismerőseim lemezeit is sokat hallgatom, például a Foxygen énekese, Jonathan Rado is kiad egy szólólemezt, amin én is feltűnök egy dalban, de az egész lemez jó lesz. A turnémenedzserünk pedig sokat hallgatja az új Kurt Vile-lemezt, az is nagyon tetszik.

***

Tim Presley a kaliforniai pszichedelikus-garázsrock színtér egyik legtermékenyebb és legfontosabb alakja manapság, ontja magából a dalokat és a lemezeket. Legismertebb projektje a White Fence, mely név alatt követhetetlenül sok lemezt jelentet meg, legalábbis így a 21. században már ritkaság, amikor valaki évente két vagy három albummal is kijön. Az pedig pláne nem mindennapos, hogy ezek a lemezek ráadásul mind-mind jók is. Úgyhogy az ezzel a koncerttel debütáló Hot Rats szervezőcsapatnak jár a pont, más kérdés, hogy remélhetőleg nem veszi el a kedvüket a szellős fél-, de inkább harmadház az A38 Hajón.

Az, hogy miért nincs kisebb klub, ahová egy ilyen külföldi előadót meg lehet hívni, régi probléma Budapesten, nem is fogunk most siránkozni miatta, a lényeg, hogy a hajó gyomrában a Haunebu után vasárnap este a White Fence játszott. A két zenekar között olyan sok párhuzam nincs, mindössze az, hogy Presley ugyanúgy a hóna alól gitározik, mint Bajor Ádám, a zene viszont hamisítatlan pszichedelikus garázsrock. Presley szerzői hiperaktivitása miatt azonban nem hinném, hogy lett volna ember a közönségben, amely a teljes repertoárt ismerte volna, sőt, én például alig ismertem fel egy-két dalt, pedig a tavalyi Family Perfume lemezeket eléggé szerettem.

Persze ettől még bárkit beránthatnak ezek a dalok, de csak a koncert vége felé kezdtem érezni azt a felszabadultságot, amely a White Fence-lemezek sajátja. Igaz, így legalább alkalmam volt látni a Hitler-bajszos basszusgitárost, illetve a nagyon furcsán viselkedő ritmusgitáros-billentyűst, aki nem a kifestett szája és szeme miatt tűnt kívülállónak, hanem teljesen belassultan játszott, általában hátat fordítva a többieknek, a színpad távolabbi sarkába kóborolva. És persze ott volt Tim, aki néha hosszú szólókba feledkezett ugyan, de ettől még hozott mindent, amit egy garázsrock-koncerten elvár az ember, a kellően széttorzított gitártól kezdve a ragadós dallamokig és a kifejezetten hangsúlyosra kevert basszusig - kár, hogy pont akkor lett vége a koncertnek, amikor kezdett a közönség is felengedni. Így is jó kis vasárnap esti koncert volt ez, hiányérzet meg csak azért maradt, mert ideális körülmények között egy White Fence-koncert akár bombajó buli is lehetne. B