Óvatosan mozgó öreg kamaszok - Bad Religion a Szigeten

Az 1979-ben alakult Bad Religion a kaliforniai punk úttörője, megbízhatóan jelen van a zenei életben, így a Szigeten is sokan voltak kíváncsiak rá. A zenekar hozta, amit kell, sőt, visszatalált a gyökerekhez, ahogy mondani szokás.

A Bad Religion karriertörténete úgy nagyjából öt korszakra bontható (igaz, ezek annyira azért nem különböznek egymástól, lásd később), amelyek közül leginkább a másodikat, az 1988-as Suffer és az 1993-as Recipe For Hate lemezek által határolt időszakot értékeli nagyra a hálás utókor. A zenekar ebben a rendkívül termékeny öt évben tökéletesítette azt a formulát, amely aztán a kilencvenes évek közepén a nagy kalipunk-robbanáshoz vezetett. A Bad Religion ráadásul nem csak ún. művészi szempontból készítette elő a terepet az Offspringnek, a Rancidnek és társaiknak, hanem a színtérépítésben is aktív szerepet vállalt. Hiszen ezeknek az együtteseknek egy jelentős részét a gitáros és fő dalszerző Brett Gurewitz lemezkiadója, a patinás nyugati parti punkzenekar, a King Crimson* egyik emblematikus kompozíciója után elkeresztelt Epitaph futtatta.

Kattintson a képre további fotókért! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A Bad Religion aztán az 1994-es, kereskedelmileg is nagyon sikeres Stranger Than Fictionnel végre learatta a babérokat, azóta pedig, mondjuk így, megbízhatóan jelen van. Ám mindezek ellenére az együttes neve valahogy soha nem merül fel, amikor a legnagyobb / legfontosabb punkzenekarokról esik szó. A nevezett klasszikus albumok tényleg tök jók, ám az általam hallott legutóbbi nagylemez, a 2007-es New Maps Of Hell pontosan ugyanolyan. Aztán: a pályatársakhoz képest a tagok mindig olyan reménytelenül öregnek tűntek (naná, mert öregebbek is voltak), és ez a tény, valamint a mondanivaló-kényszeres Greg Graffin PhD imponáló aktív szókincse valahogy nem passzolt ehhez az örök kamaszos zenéhez.

Kattintson a képre további fotókért! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Egy Bad Religion-fesztiválfellépés persze 2013-ban is baromi sok embert érdekel (emeljük ki még egyszer a megbízhatóságot, valamint a jelen levést!) és ezzel nincs is semmi gond. Pláne, hogy az idei lemez, a True North állítólag remekül sikerült, és a zenekar az elmúlt évek vad kísérletezgetései után végre visszatalált a gyökerekhez (még egy Fuck You című dal is szerepel rajta!), bármit is jelentsen ez. Az már első látásra is feltűnik, hogy bár nagy színpadi akciókra nem érdemes számítani, azért egyáltalán nem kellemetlen a látvány. Igaz, az ősz tonzúrát viselő, óvatosan mozgó, de meglepően laza és rokonszenves Graffin inkább emlékeztet mondjuk Peter Gabrielre, semmint egy punkfrontemberre; viszont a sokat vokálozó basszusgitáros, Jay Bentley eléggé aktív; a valamiért hiányzó Greg Hetson gitárost helyettesítő, a kiöregedett újhullámos zenész archetípusát sikerrel hozó Mike Dimkich pedig nagyon jól mutat ebben a rendszerint farmerben-pólóban fellépő zenekarban (azt még zárójelben írjuk ide, hogy Gurewitz nem, vagy csak nagyon ritkán koncertezik a zenekarral, és természetesen most sem volt itt).

Kattintson a képre további fotókért! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A számok, mondom, nekem kicsit összefolynak, de ez legyen az én gondom. Ugyan a hatodik rágógumirefrén + hamiskás, de nagy szívvel énekelt óóóó-óóóó kórus + csuklóból eltekert, melankolikus gitárattak és értelmetlen, szélvészgyors szóló + kalapálás összetevőkből felépülő dalnál már érzek bizonyos fáradságot, ám a kisebb technikai problémák ellenére van annyira lendületes a program, hogy aztán újra magával rántson. Megkockáztatom, hogy a szokásos bestof-műsor mellett a zenekar sokat játszik az új lemezről, hisz éppen ezt turnéztatja, de ez egyáltalán nem gond, a Dharma And The Bomb vagy a Robin Hood In Reverse (puskáztam!) már elsőre is teljesen jók. Aztán nyilván elhangzik az I Want To Conquer The World, a 21st Century Digital Boy, a Suffer, a Come Join Us, az American Jesus, a Punk Rock Song, a Sorrow, a Fuck Armageddon meg egy sor egyéb sláger és klasszikus a zenekar különféle korszakaiból, amiket vagy nem ismertem fel, vagy összekevertem valamelyik másik nagyon hasonló slágerrel és/vagy klasszikussal. Szóval tényleg nem volt ezzel semmi probléma, de jövőre azért inkább jöhetne a Rancid, ők is elég öregek már. B

* Tudjuk, hogy a King Crimson valójában nem egy patinás nyugati parti punkzenekar. A szövegben még több másik viccet is elrejtettünk.

Kattintson a képre további fotókért! Fotó: Tuba Zoltán - Origo